Ötödik rész

Kékeslila fátyol borult a vidékre, s ahogy ereszkedtek le a domboldalon az öreg don udvarháza felé, lassanként bezárult mögöttük a levendula-alkonyat. Magasan a felhők közt sas szitált, lomhán róva lassúdó köreit; fekete gyémánt a lilás ködök közt…

Reynaldo vágyakozva nézte. „Ő legalább szabad, ha beborul körülötte az ég, egyszerűen más vidékre szállhat. Én nem akarok ismét mások miatt…” Unokaöccsének épp idejében eredt meg a nyelve, hogy visszarángassa komor aggodalmai közül.

- Úgy megijedtem, amikor olyan soká’ nem jött, senor! Azt hittem… sose tér vissza.

- Sose hagynálak a sorsodra.

„Bár ugyan nem rajtam múlott, hogy végül nem kényszerültem rá. Ha Amparo nincs ott, én már nagyon is felülről szemlélném ezt a világot…” Hirtelen támadt bűntudatának mit sem használt Bastian ragaszkodó pillantása. Ahogyan a gyerek aggodalma sem, amikor reggel meglátta: nagybátyja kifosztva tért vissza.

- Akkor hát meglátogat majd nagyapámnál?

Reynaldót nem vitte rá a lélek, hogy hamis ígéretet tegyen. De… mit is ígérhetne? Mi olyat, amit megtarthat? Az öreg don az életben nem engedné meg.

Egy jó darabig nem láthatja viszont Bastiant.

Sose hitte volna, hogy ez így fog fájni.

- Reynaldo…?

Kipréselt magából egy keserves mosolyt.

- Nem rajtam fog múlni, Bastian.

- De… ő a nagyapám.

- Igen – felelte kényszeredetten. Úgyis tudta, mi lesz a vége.

- Reynaldónak meg… az apja. Igaz? Akkor hát…

- Erről nem akarok beszélni.

Elvégre egy hétéves gyereknek mégse magyarázhatja el, hogy mi az a fattyú. Hiába próbálta leplezni, Bastian mégis megérezte szomorúságát. Elengedte Noche sörényét, s félszegen megsimította nagybátyja kezét.

- Ne aggódjon, Reynaldo. Majd én megkérem nagyapát. Biztos nem akar majd elkeseríteni. Eljön majd hozzám, ha ő megengedi?

- El – felelte elszoruló torokkal – Ha lehetséges lesz… én elmegyek hozzád.

- Kérdezhetek valamit? – már ismét mosolygott; ború és derű csak gyerekek arcán váltja ilyen gyorsan egymást. És ilyen őszintén.

- Reynaldo – folytatta lelkesen, meg sem várva a választ –, ugyan, kérem, mesélje el végre: milyen volt megküzdenie a haramiákkal? Akárhogy is faggattam, nem felelt; de nemsokára megérkezünk, és én úgy szeretném tudni… Búcsúajándékképp megtudhatom?

- Milyen haramiákkal?

A szenvtelen kérdés azonban nem törte le a fiút, olthatatlan kíváncsisággal folytatta.

- Hát akik kifosztották! Hányat győzött le? Sokan voltak? Rettegnek tőlük a vidéken? És megsebesült? Nem látszik ugyan, de attól még… És nem félt?

- De – kapaszkodott bele az egyetlen biztos válaszba – Féltem. Mert semmit sem tehettem, hogy megvédjem magam. Tudom, hogy szép hősi mesét vártál, Bastian… sajnálom. Nem rajtam múlt, hogy most itt lehetek veled.

A fiú tágra nyílt szemekkel nézte.

- Nem bántották…? Kegyelmet adtak?!

- Így is mondhatjuk. Mert akadt köztük valaki, akin egykor segítettem. És ő úgy érezte: ideje viszonozni.

Váratlanul keserű dac lobbant benne. Tisztában volt vele, hogy az öreg don valószínűleg merőben másra fogja nevelni a fiút… de úgy döntött: ezt még ráhagyja útravalóul.

- Ne feledd el, Bastian: van úgy, hogy egy kis emberséggel többet érsz, mint a legjobb fegyverekkel.

- Apám rajongott a katonaéletért – jegyezte meg elgondolkodva a fiú… majd kisvártatva hozzáfűzte – De amikor nyaggattam, hogy tanítson kardot forgatni, azt mondta: elébb azt tanuld meg, fiam, hogy miért harcolj. Nem értettem… azt hittem, talán csak azt akarja, hagyjam békén. Ilyesmire gondolhatott?

- Talán – bólintott Reynaldo. Igazán nem kedvelte néhai sógorát, és ez még a legkeresztényibb kifejezése volt a véleményének; de ettől a tanácstól hajlandó volt jobb szívvel emlékezni rá. „Talán mégse lehetett annyira rossz ember” – futott át a fején – „Bastian legalábbis rajongott érte.” Eszébe jutott az a converso kereskedő is, akiről a fiú utolsó találkozásukkor beszélt, apja szívesen látta, hallgatta útikalandjait; legalábbis a fiú úgy mesélte.

Ő semmi egyebet nem tudott róla. Utoljára nem sokkal azután látta, hogy apja kitagadta. Útban a hadra készülő seregek felé nővérénél kért szállást, s bár nem akarta, de csak megvallotta a történeteket. Nővére összeomlott, mintha bizony őt is érné a szégyen… nem, ez azért igazságtalan volt. Inés valóban sajnálta. Sógora azonban megvetően mérte végig. És nem állt meg a puszta pillantásoknál. Már azt az éjszakát sem töltötte a fedelük alatt. Pedig vihar támadt az éjjel; de az is jobb volt, mint Jofre szavait elviselni.

A vesztésbe!

Túl mélyen merült emlékeibe; nem vette észre, hogy már elfordult alattuk az út. Innen már csak egypár lépés az udvarház…

Hogy az a bánatos pokol, szitkozódott magában. Az udvaron az öreg don akkor készült nyeregbe szállni… „Egy kis szerencsével megmenekülhettem volna! Rábíztam volna valakire Bastiant, engem ezek az emberek szeretnek, segítettek volna… az öregnek meg nincs oka nem szeretni Bastiant. De most már mindegy… Hogy én mit fogok kapni… És Uramisten, a gyerek előtt! Ha egy cseppnyi van belőled az olyan fennen hangoztatott el honorból, kedves senor, akkor legalább őt kíméld, ha engem nem is!”

Az öreg don észrevette a közeledő lovast, s megtorpant a mén mellett, keze még a nyeregkápán. Ujjai szorítása nyomán halkan reccsent a napszítta bőr.

Mozdulatlanságba dermedve várta meg, hogy a váratlan vendégek beérjenek az udvarra. Reynaldo lecsusszant a nyeregből, karjában unokaöccsével; Noche kantárját pedig odavetette a lovásznak. A szolga tekintete merő rajongó aggodalom volt; látszott rajta, hogy alig képes elfojtani a kérdéseit… de persze nem tehetett mást; engedelmesen megragadta a kantárt, s elvezette a fekete mént.

Az öreg don csak ekkor szólalt meg.

- Felesleges volt Bernardot fárasztania, mert rögvest ülhet is vissza a nyeregbe. Semmi dolgom senorral.

A hűvös hangra elfehéredett. Csak akkor ébredt rá: titkon végig azt remélte, hogy apja megbocsátásra készen fogadja. Legalábbis… ennél azért szívélyesebben. „Miért is reménykedtem bármiben… Ha hiányoztam is neki, úgysem ismerné el.”

- Velem nincsen, elismerem. De a lánya fiával talán mégis van.

Az öreg don összerezzent, s a fiúra villantotta a szemét. Bastian arckifejezése most leginkább egy felingerelt macskáéhoz hasonlított. Kezdeti csodálata nyomtalanul elillant a rideg szavak hallatán; irgalmatlanul dühítette, hogy’ beszélhet bárki is így az ő szeretett Reynaldo bácsikájával.

Egyszerre már nem volt benne bizonyos, hogy ezzel a komor férfival akar maradni. Ha nem szégyellte volna, bátorítást keresve szorította volna meg nagybátyja kezét…

- Ő kétségtelenül senor vére – közölte nyomatékosan Reynaldo – És a segítségére van szüksége.

Az öreg don mindegyre csak gyanakodva méregette a kisfiút; nem tetszett neki a szemében izzó dacos. „Makacs és vakmerő; sose lesz az efféléből ember!” – gondolta epésen.

A gyerek túlságosan is emlékeztette arra, aki egykor Reynaldo volt.

- Mit akar Inés? – kérdezte kelletlenül.

Reynaldo vágyakozva pislogott az asztalon álló kancsóra, melynek falán kívánatosan gyöngyözött a pára. Kellemesen hűvös lehet a bor; az ő torka pedig alaposan kiszáradt.

Azonban a kínálást, azt várhatta.

- Bastian nagyon szeretne katona lenni. A királynő katonája.

- A senor királynője közönséges lázadóként tört hatalomra!

- Henrik fertelmesen alkalmatlan volt! – vörösödött el; érzékenyen érintette a kérdés – Izabella a legjobb döntést hozta meg! De most már vitathatatlanul ő a törvényes uralkodó. Bastian pedig büszkén szolgálhatja majd.

- Ki akadályozza meg? Már apja sincs.

- Éppen erről van szó. Inés egyedül nem készítheti fel a harcokra… egy férfi életére. Nem lenne sok esélye, senor. Hadd maradjon itt – csuklott meg a hangja –, hadd tanulja ki nagyapjától a fegyverforgatást. Aztán… majd’ csak talál magának szolgálatot.

- Nem!

- Hiszen a lánya fia!

- Nevelje akkor ő. Nem az én örökösöm. Nevelje csak az új hites ura! Vagy azt hiszi, senor, hogy énhozzám nem ér el a szóbeszéd? Le se telt a gyászév; máris körbeudvarolják… Vigye a gyereket oda, ahonnan hozta!

Végre indulat gyúlt a merev arcon; amit Reynaldo röpke, de annál őszintébb néma fohásszal nyugtázott. Esélyük ugyan változatlanul nincsen; de ha nem látná: fáj az öregnek is mindaz, ami történt... még valami jóvátehetetlent talált volna elkövetni.

A don arcán bíbor foltokat gyújtott a harag.

- Egy fiút neveltettem, taníttattam; olyan embert neveltem belőle, hogy bárki megsüvegelhette volna! Fényes pályára számíthatott volna… Kár volt! Még egyszer nem fogok. Senkit.

Reynaldo tüdejét keserű lánggal égette a levegő. „Hiszen szerettél! Én nem változtam; tudom, hogy nagyot csalódtál anyámban; de bennem nem! Akkor még nem! Ne merészeld sajnáltatni magad, amikor te dobtál el!”

A váratlanul feldobbanó patadübögésre riadtak. Úgy belemerültek vitájukba, hogy észre sem vették: a fiú eloldalgott mellőlük. Legalábbis most bizonyosan nem látták a ház körül…

Bastian! Vajon mit foghatott fel abból, amit talán még ők maguk sem értenek egészen?

Annyit bizonyosan, hogy nem tartanak rá igényt.

Nem törődve az öreg don átkozódásával, az istállók felé rohant, és nyerget dobott az almásderesre. A lovász készségesen mutatta az irányt, amerre a gyerek menekült; s futva nyitotta volna az alacsony, megroggyant kaput.

- Sajnálom, fiatalúr; azt hittem, megengedték neki, én nem mertem…

Reynaldónak azonban nem volt szüksége segítségre; egyszerűen átugratta a kaput.

A pusztaságon messzire sötétlett a vágtató Noche alakja; nem volt nehéz üldözőbe vennie. Azt rögvest észrevette, hogy a fiú nincs szokva ekkora sebességhez – hol is szokta volna meg –; és kétségbeesetten kapaszkodott a fekete mén sörényébe. „Még jó, hogy megkedvelték egymást az ideúton” – fohászkodott magában a férfi – „Így legalább készakarva nem veti le magáról. De még így is… irgalmas Istenem!”

Sebesebb futásra ösztökélte a lovat; s hamarosan beérte a szökevényeket.

- Noche, állj!

Amikor ő ült a nyergében, a mén a szavából is értett – de fogalma sem volt, hogy így vajon hallgat-e rá. Hallgatott; sőt: az ismerős hangra olyan hirtelen torpant meg, hogy Bastian csaknem lebucskázott róla.

Amíg kergette a fiút, esküdni mert volna rá: mihelyt végre épségben kézre keríti, keresetlen szitkokon fogja kezdeni a társalgást. A rémült szempárba nézve azonban nem volt szíve hozzá. És hát… nála jobban aztán senki nem értheti meg a menekülését.

- Látom, téged se vonzott jobban az öreg don vendégszeretete, mint engem.

Bastian szipogva pislogott rá.

- Nem kellettem neki. Pedig senor megígérte!

- Rám haragszik… és még inkább másokra; de nem rád. Neked viszont végképp nincs okod énrám orrolni; úgyhogy leszel szíves a nevemen szólítani.

- Igenis.

„Hogy lennél átkozott életedben és holtodban is!” – szidalmazta némán az öreg dont – „Hányan szenvedjük még meg anyám bűnét?!”

- És még egyszer ne merészelj ilyet tenni, Bastian. Meg is sérülhettél volna abban az őrült vágtában.

A fiú sápadtan bólogatott; nyilván jobban megrémült, mint ahogy mutatta.

- Bocsásson meg, Reynaldo!

- Jól van – borzolta össze unokaöccse fürtjeit –, már nem haragszom. Valószínűleg magam sem tettem volna másképp a helyedben… Ettől persze még messze nem helyeslem. Most viszont vissza kell mennünk.

- Miért?!

- Vissza kell vinnem az almásderest – paskolta meg a ló nyakát.

- Csak nem akarja visszaadni?

- Akarni épp nem akarom; jól jönne egy vezetékló, no meg nekem sem kellene állandóan magam előtt tartanom téged a nyeregben. De akkor is vissza kell adni neki. Máskülönben még képes volna felköttetni tolvajlásért…

A lovász a kapuban várta őket, szemrehányó tekintettel nézve a párosra.

- Fiatalúr, kisúrfi… jól rám ijesztettek! És hogy’ számoltam volna el a lóval senornak?

- Sajnálom – motyogta Bastian, s aggódva pislogott az udvarház felé. A lovász elkapta a pillantását, s biztatóan rákacsintott.

- Ne félj; amikor elviharzottak; az ő kedve is elment a kilovaglástól. Besietett a házba, és ott is fog szerintem maradni egy jó darabig. Én nem füleltem, hogy miről beszéltek – siklott Reynaldóra a tekintete –; de azért tisztán hallható volt az átkozódása, miután elvágtatott, senor…

- Semmi új, Bernard – sóhajtotta keserűen – Csak az utolsó vita legújabb felvonása.

- Akkor hát…?

- Igen. Elmegyek; ismét. És ha csak rajtam múlik, sose térek vissza.

Néma csendben poroszkáltak visszafelé az úton. A férfi számára mi sem jelezte volna hívebben Bastian fájdalmát – hiszen máskor szakadatlanul csacsogott, ha pedig tévedésből nem, akkor meséket várt, vagy legalább azt, hogy ő játsszon a fuvoláján. Mert persze erre is rájött a gyerek; miért is ne… és ő szívesen mulattatta a sokféle dallal, melyeket ismert.

Most azonban egy hang sem esett; s ő hagyta is egész úton némaságba süppedni a fiút – hadd tegye túl magát a bánatán. Amikor azonban éjjelre megszálltak az útonállók erdeje melletti fogadóban, s Bastian még mindig nem volt hajlandó megszólalni, már megelégelte a hallgatást.

Sőt… aggódni is kezdett a gyerekért.

Unokaöccse csak akkor szakította meg makacs némaságát, amikor Reynaldo vacsorával kínálta – akkor is csak azért, hogy visszautasítsa.

- Nem vagyok éhes.

„Vivát: egy teljes, egészséges mondat” – üdvözölte magában a fiú válaszát. Nem erőltette; ő a maga részéről igenis éhes volt; s jó étvággyal látott neki a sültnek. Egy kisebb darabot azért otthagyott unokaöccsének. Bár nagyon úgy tűnt: hiába; mivel a fiú egész este hozzá sem nyúlt, csak némán kuporgott a szalmazsákon. Ugyanabban a helyzetben, ahová érkezésükkor lerogyott.

Reynaldo feladta; nem várt tovább. Elfújta a gyertyát, és szívből kívánta: az öreg donnak se legyen jobb éjszakája soha életében, mint most nekik. Sokáig forgolódott álmatlanul, mire végre mégis elszunnyadt a nyomasztó gondok közepette.

Bastian persze épp ezt a pillanatot választotta, hogy megszólaljon.

- Reynaldo… Alszik?

- Már nem.

- Most, hogy nem kellettem nagyapának sem… Mi lesz most velem?

A kérdésben annyi panasz kongott, hogy még egy Reynaldónál keményebb szívű embert is megérintett volna. De felelni ő sem tudott.

- Visszavisz anyámhoz…?

Ezt voltaképpen a férfi is nagyon szerette volna tudni.

- Szeretnéd? – kérdezte tétován; mire a gyerek vállat vont.

- Nem tudom. Nagyon szeretem mamát, de… de úgy szeretnék én is katona lenni! Mint apám volt, mint most Reynaldo is az! – a lelkesedés azonban ki is hunyt, mielőtt igazán feléledhetett volna – De otthon úgysem lesz belőlem senki. És nincs máshová mennem. Apámnak nem maradtak rokonai.

„Hát nekem sincs sok kedvem most viszontlátni Inést… mit hallgathatnék tőle, uramisten!”

- Végül is – kezdte lassan, elgondolkodva – Egy keveset még maradhatsz velem, ha…

Bastian rikkantása felverte az ablak előtt tekergőző olajfán megbúvó varjakat; azok méltatlankodó károgással találgatták: miféle veszedelem kerekedhetett a semmiből.

- Ha esetleg csendben maradnál egy percre – fojtott el egy mosolyt Reynaldo –, akkor végig is tudnám mondani. Tehát: akadt egy… egy kis dolgom.

„Ha egyáltalán annak lehet nevezni a látogatást Trevino grófnál. És nem egyenesen öngyilkosságnak. De ha úgy is esne… Bastiant nem fogják bántani. Ha azonban van egy kis szerencsém… akkor Trevino megbocsát, és mindketten a szolgálatába állhatunk. A legjobb udvartartásban készülhetne a vitézi életre…’

Az a régi, ostoba utolsó levél! Nem volt túl kellemes időszak, akkoriban gyakrabban menekült a borhoz, mint szokott. Azon az estén ráadásul itatták is, gyanakodhatott volna persze, túl szívélyes volt az ismeretlen… de akkor nem érdekelte. Csak hallgatta az adomázását, és itta a bort, hálásan, amiért az ismeretlen fizeti – az ő tarsolyának ugyanis nem sokkal azelőtt lába kelt. Most már persze gyanítja, hogy az sem volt véletlen.

Éjjel lidérces álmok látogatták, s amikor felriadt, rémülten vette észre: nincs vele a levél. Az, hogy miképpen került ki a fogadóból, máig rejtély maradt számára, de után már útbaigazították, nem volt nehéz észrevenni a másik menekülőt. A tolvajt.

A hídon érte utol. Sebesen rohantak a folyó szennyes hullámai, szürke tajték csapódott a nehéz pilléreknek… A szennyes pára fojtón nehezedett rájuk, amikor összecsaptak. A dulakodásban a levéltolvaj a korlátnak szorult, és… egy óvatlan pillanatban átlendítette magát; a sötéten kavargó hullámok közé.

Ő azóta az éjjel óta irtózik a nagy vizektől. Addig mindig is vonzották, az utazást, messzi földek ígéretét susogták a hullámok… de az az ugrás a hideg, fekete habokba, a tolvaj után… az még sokáig kísértette álmaiban. Sötét volt… nem látta, hogy festi meg a vizet a tolvaj vére; csak a szagát érezte; a fémes, édeskés szag éppolyan émelyítő volt, mint a legelső csatájában.

Addig tartotta, míg érezte nyakán az ér rebbenését. Partra vonszolta, kikutatta a ruháját a levél után… de már csak foszlányokat talált. A tőre épp átütötte a dulakodásban, sokszorosan is. A vér és a víz pedig elvégezte a többit.

Nem vihette Izabella udvarába; de haza sem térhetett Trevinóhoz: súlyosan meghűtötte magát a folyóban. A falusi felcser még abban sem volt biztos, hogy túléli… Így talált rá a régi barát, Ramón. Nem az ő hibája, hogy nem segíthetett.

- Tehát akadt egy kis dolgom, és arra elkísérhetsz – szakította ki magát a múltból – Utána meg… no, elvégre is az még messze van. Nos? Jó lesz így?

Bastian még hevesebb rikkantással felelt.

- Ez lesz a legnagyszerűbb kaland! Eltart még egy-két hétig, Reynaldo?

- Meglehet, tovább is… de ha ez téged zavar…

- Nem zavar – biztosította élénken csillogó szemmel Bastian.

Túl élénken. „Ma sem fog aludni” – intett búcsút a férfi az éji nyugovásnak. De már nem is bánta igazán. Azért az valóban a világ csudája, gondolta elégedett mosollyal, hogy míg imént a néma csöndben képtelen volt pihenni, most, unokaöccse lelkendező csacsogását hallgatva, egyszerre otthonossá vált az olcsó fogadószoba.

Becsavarta magát a köpenyébe, s az ágyon kényelmesen elfészkelődve hallgatta Bastian reménybeli katonai pályafutásának tervét, mely mellett még El Cid is elbújhatna…

***

Jócskán megvirradt már, de a fogadó ivótermében csupán egyetlen férfi múlatta az időt. Alonso volt; fanyar képpel iszogatta a lőrét; mely éppolyan savanyú volt, mint a hangulata. Az olcsó bor égette a gyomrát, és szívből kívánt minden rosszat kémje fejére, akit egyedül okolt az elmúlt napok bosszúságáért. Ugyanis José kémkedésének gyümölcseképp érkezett ide; az útonálló váltig állította: Reynaldót bizonyosan itt találja majd.

Csakhogy túl későn érkezett: üldözöttje nem sokkal előtte kelt útra az öreg don udvarháza felé. Ő pedig dühös csalódottságában sűrűn ürítgette a kupákat; amitől ugyan egy szemernyivel sem lett jobb kedve, viszont átaludta a délutánt s éjjelt. Így hát fogalma sem volt róla, hogy Reynaldo végül mégiscsak visszatért.

Odakünn, a napszítta ösvényen két lovas közeledett a fogadóhoz, élénk beszélgetésbe merülve.

- Senor… tudom, hogy már számtalanszor mondtam, de…

- Akkor ne ismételd el! – nevetett a nemesúr – Hogy Rodrígez komoly veszélyt jelent, főleg, hogy épp most készülök kiteregetni a szennyesét a királynő előtt, s hozzá még alapos gyanút legújabb cselszövéseire. És mindezt mérlegelve okosabb lenne, ha nem én vinném a hírt, hanem megbíznék valakit. Nem érdekel. Egyébként meg eddig Carlos „tisztsége” volt az effajta károgás, örülök, hogy most végre egy időre kitisztulhat tőlük a fejem, semmi szükségem rá, hogy te vedd át a szerepét.

- A legutóbbi merénylet nem csak képzelgés volt. És egyébként, ha már itt tartunk, Carlosról sincs hír…

- Ami a merényletet illeti, nem jártak sikerrel. Carlos pedig a húga menyegzőjére ment, rég’ nem látta a családját, semmi különös nincs benne, ha nem rohan vissza rögvest a szolgálatba. Én engedtem meg neki.

- Senor, engedelmével…

- Neked viszont nem adok engedélyt. Nem bízom többet fontos híreket levélvivőkre. Akiben a legjobban megbíztam, az árult el… Nem. Ezt most én intézem. És ha sokat aggodalmaskodsz, akkor fordulhatsz is vissza, és megyek egymagam. Hé, valaki! – a kiáltás már a szolgáknak szólt… volna. Ugyanis időközben beértek a fogadó udvarára, de egy árva lelket sem láttak. Az amúgy is csekély számú szolganép máshol végezte feladatait, a két lovas érkezése senkinek sem tűnt fel.

- Senki…? – nézett körbe csalósottan – Hát így fogadják itt a vendéget?! – ismételte, most már egy fokkal ingerültebben. Mindhiába. Végül, elunva a várakozást, szitkozódva leugrott a nyeregből. – Keríts valakit – vetette oda kísérőjének – Én addig iszom egyet. Odabenn megtalálsz majd.

Amannak ugyan bőven lett volna hozzáfűznivalója, de a nemesúr pillantását elkapva okosabbnak találta letenni a szándékáról. De nagyon sebesen.

- Igenis – sóhajtotta beletörődve – Parancsára, senor Trevino.