Hetedik rész

- Senor, senor, senor, izgalmas híreim vannak, hallgassa csak meg, remélem, felvidítja egy kicsit, én legalábbis…

Reynaldo még épp időben mentette ki a tálat a szélviharként berontó gyerek kezéből, mielőtt a tartalma végigömlött volna a padlón. Eltelt néhány nap a sebesülése óta; s bár még mindig nagyon gyenge volt, a felcser már biztosra vette: életben marad. Ami őt magát illeti, szentül hitte: minden főzet együttvéve sem ért annyit, mint Trevino bocsánata. A gróffal ugyan nem beszéltek azóta, másnap különben is folytatta útját; de ígérete új reményt adott.

- Olyan unalmasak voltak az elmúlt napok, ebben a fogadóban semmi sem történik, azért is örültem úgy, hogy most végre….

- Ha nem veszed rossz néven, Bastian kedves, akkor én a sebesülésemet nem sorolnám a kimondottan unalmas események közé.

- Nem úgy értettem – vörösödött el a gyerek – Csak utána… Persze, nagyon aggódtam… aggódom senorért; de ami a fogadóbeli életet illeti… olyan egyformák voltak a napok. De ezek a mai új vendégek aztán!

„El kellene végre mondanom neki” – érintette már meg Reynaldót sokadjára a bűntudat – „Csak ne volna olyan nehéz… Igen, jó kaland neki velem csavarogni szerte az országban; de hogy mit szólna ahhoz, hogy nagyapja helyett én neveljem katonává… arról fogalmam sincs. Persze, nem mintha lenne miből választania, de azért...”

Elhessegette a gondokat; most erre volt a legkevesebb szüksége. Mélyet lélegzett a leves sűrű illatából, s megmerítette kanalát a sűrűn illatozó cocidóban. „Majdnem olyan ízletes, mint Inés főztje.”

- Nos? – pillantott a fiúra két falat között – Mik azok a nagy hírek?

- Valami kereskedők érkeztek, nem is ők az érdekesek, bár nagyon-nagyon szép portékáik vannak, sikerült belepillantanom a csomagokba, amikor a szolgáik lepakolták őket, de a kíséretükben utazó, na az aztán az igazán különleges! Egy mutatványos, csuda ügyes! Az egész ivóterem őt nézi! Olyan kár, hogy senor nem láthatja…

Mutatványos. Amparo.

„Ugyan. Sok száz magafajta kódorog az utakon. Miért pont ő lenne…”

- Várjon csak egy cseppet! – ragyogott fel hirtelen Bastian arca; és kirohant. Már rég’ a lépcsőn dobogott, mikor nagybátyja maga elé mormogta a feleletet.

- Várjak? Ugyan mi egyebet tehetnék…

Az ivóterembe szűrődő napfénypászmákban táncot járt a por, csakúgy, mint az iddogálók gyűrűjében hajladozó morisca kezében a narancs, alma s az agyaggolyók tarka kavalkádja.

- Senorita!

A lány felizzó gyűlölettel perdült a hang irányába. Ilyen megtisztelő címmel nem illethetik komolyan; de ad majd ő a gúnyolódónak, akárki is legyen… A fiú tekintetében azonban semmi rosszindulat nem volt. Csak könyörgés.

- Senorita; lenne egy kérésem.

A mutatványosnő akkor már mosolygott – olyan kedves látvány volt a komolykodó fiú.

- Ki vele, senor! – viszonozta a megszólítást, mire Bastian nagyot nézett ugyan, de azért bátran folytatta.

- Lenne egy kérésem. Egy senort kellene meglátogatnia az egyik szobában; szeretném, ha mulattatná egy keveset.

A lány haragtól elsötétülő arcán élesen rajzolódott ki a keskeny sebhely.

- Hát akkor üzenem neki, hogy…

- Nem ő kérte! – vágott közbe riadtan; túl ártatlan volt, hogy megértse: mitől háborodott fel a lány – Csak gondoltam, unhatja magát. Megsebesült, de már jobban van valamivel, csak a felcser szerint nem feltétlen tenne jót neki a lépcsőmászás. Szóval nem jöhet le, de gondoltam: talán szívesen megnézné, ahogy zsonglőrködik.

- Biztos csak ennyi?

Bastian olyan naivan nézett rá, hogy kezdett hinni neki.

- Hát – vont vállat a fiú –, gondolom, ennyi. De ha mást is tud… esetleg muzsikálni? Ha nem, jó lesz a zsonglőrködés is. Nekem nincs pénzem, neki… azt se tudom, de…

- Nem baj. Megyek.

Egy pillanattal azelőtt, hogy felcsattant volna a sikamlós megjegyzések áradata, ujjai közt megpörgette a hirtelenjében előrevarázsolt tőrét.

- Csak, mielőtt még valaki másnak is eszébe jutna, hogy nem áll módjában kimozdulni a szobájából, s felmerülne az igénye, hogy látogassam meg.

Nem mondhatni, hogy minden rossz érzés nélkül nyitott be a fiú által mutatott ajtón – az ágyban heverő sápadt, lesoványodott alak láttán feltámadó rémület azonban minden mást feledtetett.

- Reyo!

Rögvest a szája elé is kapta a kezét, amint ráébredt: pertu szólította a senort. Ráadásul azon a kedveskedő néven, ahogy a haramiatábor elhagyása óta oly sokszor emlegette magában…

- Bocsásson meg, senor… – hebegte zavartan – Én csak… De mi történt senorral? És hogy van?

- Remekül. Sőt: kifejezetten élvezem ezt a sebet az oldalalom – a lány elképedt pillantására azonban megemberelte magát – Nem lesz semmi bajom most már; a felcser értette a mesterségét. Legalábbis ő volt az első a hivatásabeliek közül, akin nem támadt kedvem saját kezűleg kipróbálni a drágalátos eszközeit… Istenem, de jó újra látni téged! – mosolyodott el – De inkább te mesélj: hogy kerültél ide?

- Hozzácsapódtam egy kalmárcsapathoz – vont vállat, hogy leplezze a férfi utolsó szavai nyomán gyúló zavarát – Itt szálltak meg, s míg a ládáikkal és egyéb málhájukkal vesződtek, én a fogadó vendégeit mulattattam. Egyszerű véletlen, hogy velük együtt éppen idetévedtem.

- Szerencsés véletlen. Az meg különösen, hogy Bastian felfigyelt rád.

- Bastian a fiú, aki értem jött? Hát azt biztos nem lehet mondani, hogy a beszéd nem tartozik az erősségei közé! Ebben aztán veszettül hasonlít hozzád, Reyo…

Vérvörösen hallgatott el.

- Úgy értem, Don Reynaldo, bocsásson meg, hogy ismét…

A férfi elnevette magát; amit rögtön keservesen meg is bánt; s ép kezét fájdalmas grimasszal szorította az oldalára.

- Azok után, amiken közösen keresztülmentünk, merőben felesleges volna az effajta udvariaskodás. Maradj csak a Reyónál, ha már annyira megtetszett neked. És a pertunál – valójában meghatotta nevének kedveskedő elferdítése. Mióta Salmancába ment tanulni, nem volt része hasonlóban – Egyébként hol van Bastian?

- Velem jött – állította volna meggyőződéssel a lány; de még időben visszanyelte az elhamarkodott feleletet. A fiú ugyanis időközben elpárolgott; de hogy mikor, az egyikőjüknek sem tűnt fel.

- Talán lenn maradt – vont vállat bizonytalanul – Nagyon elbűvölték a kereskedők árui; meglehet, ismét ott sertepertél. És amennyire lelkesen igyekezett meggyőzni, hogy idejöjjek! Nagyon szerethet téged. A te… – Amparo hangja elcsuklott, nem volt biztos benne, hogy valóban hallani akarja a választ; de végül mégis erőt gyűjtött, és folytatta – A te fiad?

„Már másodjára vélik, hogy mi ketten összetartozunk” – futott át a férfi fején.

- Ugyan! Persze hogy nem az. Hiszen feleségem sincs!

Amparón vad megkönnyebbülés ömlött el. Túl nagy ahhoz, hogysem ráfoghatta volna: csupán annak örül, hogy Reynaldo nem sértődött meg bizalmas kérdésén.

Saját felindulásától megrettenve csattant fel.

- Hallottunk már fattyakról is.

Reynaldo akkorát szorított a lány kezén, hogy az felszisszent, s megrettenve nézett rá. Ez a rémület józanította ki a férfit; és erejevesztetten hanyatlott vissza párnáira.

- Sajnálom. Nem akartalak megijeszteni, csak…

- Eszedbe juttattam valamit.

Többet nem mondott; csupán átható tekintetével nézte Reynaldót.

- Ezt ne! – szisszent fel a férfi – Mondd, amit akarsz; ígérem, nem bántlak; de mondd! Ne nézz így, ez Inés pillantása, a nővéremé; és abból nekem egy életre elég volt! Gyerekként imádtuk egymást, érted, Amparo; imádtuk; de aztán elszakítottak minket, és mikor ismét találkoztunk, végül már arra kellett ébrednünk, hogy nem tudunk beszélni semmiről… semmi olyasmiről, ami igazán számít! Senkivel nem fogok még egyszer idáig jutni, és… Most hová mégy?

- Ki, Reynaldo.

- Reyo – kérte – És maradj.

- Legyen hát Reyo – sóhajtott fáradtan – De elmegyek. Mert mint mondtad, még nem vagy egészen jól, és egyébként is: talán túlságosan is… meglepett a felbukkanásom. És bizonyára mindezek miatt van, hogy túl sokat beszélsz. És én nem akarok olyanokat megtudni, amiket magad is megbánsz később. Ha kellek… itt vagyok a fogadóban, küldd értem nyugodtan Bastiant. De most nem maradok. Nem fogom kihallgatni a titkaidat.

Halkan vonta be maga mögött az ajtót, alig neszezett a fa súrlódása - Reynaldo mégis összerezzent a hangra. „Hogy miért is nincs erőm utánafutni... Madra Dios, hol rontottam el?!” – hunyta le a szemét – "Hiszen úgy aggódott... és úgy örült nekem az elején.”

Mikor ismét felnézett, az alacsony gerendák mintha mélyebbre ereszkedtek volna. Egyenesen a mellkasára… Az ajtó élesen felnyikorgott, elűzve a rémképeket. Reménykedve kapta fel a fejét… de csak unokaöccse érkezett.

- A mutatványos…? Máris elment? – nézett körbe csalódottan – Éreztem én, hogy nem kellett volna olyan soká tanulmányoznom a kereskedők holmiját, de olyan ritkán látok effélét… Úgy szerettem volna én is látni, mit tud! De végtére is, alig voltam oda… hogyhogy ilyen gyorsan elment? Vagy talán – rettent meg – ismét rosszul van, senor?

- Nem – „Bár közel járok hozzá, de merőben más okból, mint ahogy hinnéd”; fűzte hozzá gondolatban – Ellenben megkérnélek valamire. Az a lány és én… ismerjük egymást; igen, és ne szólj közbe, legalább egyszer az életben; tehát: ismerjük egymást. És… akadt egy kis véleménykülönbségünk.

- Összevesztek? – szontyolodott el a fiú – Pedig én úgy szerettem volna tanulni tőle egy-két trükköt!

- Annak talán nincs akadálya. Kedves lány, ha mi ketten nem is… mindegy. Beszélj vele, kérd meg, hátha segít. De egyre én kérlek téged: ne küldd többé hozzám. Majd jön, ha úgy akarja… ha pedig nem, akkor… akkor úgyis mindegy. Megígérd ezt nekem, Bastian?

- Igenis, senor – bólintott kényszeredetten – De akkor mehetek? Ígérem, hogy csak a mutatványairól fogunk beszélni. Vagy szüksége van rám most senornak…?

- Eredj nyugodtan. És vedd rá Amparót, hogy vérbeli zsonglőrt faragjon belőled.

„Ha arra gondolok, miféle elképzelései lehetnek a neveltetésről Inésnek, eddig egész jól állok” – állapította meg minden csalódottsága ellenére is – „Legalábbis remekül sikerült teljesíteni mindennek az ellenkezőjét. Egy-két vásári mutatvánnyal még nyugodt szívvel megfejelhetjük mindezt.”

Amparóra az udvar sarkában bukkant rá. A lány saját magát karolva kuporgott az alacsony kőfalon, mellette szárnyaszegetten hevertek a gyümölcsök és agyaggolyók.

- Mit akarsz? – kérdezte, anélkül, hogy a fiú felé fordult volna. „Istenem, bárcsak Reyo küldte volna! Ha már szerencsétlennek nem állt módjában utánam jönni, Szűzanyám, talán… ha lehetséges volna…”

- Megtanulhatnék egypár trükköt? Szerettem volna megnézni, de mire visszatértem, már elment, senorita…

- Szólíts csak Amparónak – kényszerített magára egy sápadt kis mosolyt a lány.

Legszívesebben elküldte volna a fiút; most végképp nem volt kedve tanítgatni. Mégis… esetleg megtudhatja tőle, hogy pontosan kicsoda is neki Reynaldo. „Bár meglehet, ő sem tud róla, ha valóban fattyú. Olyan fiatal még…”

És persze nem is volna túlságosan tisztességes egy gyereket kifaggatni.

Úgy mellesleg.

- Nesze – dobott a fiú felé egy narancsot – Kezdetnek már az is szép lesz, ha ezt az egyet sikerül elég sokáig pörgetned.

***

A tépelődések között átvirrasztott éjszaka után hajnal felé könyörült meg Reynaldón az álom; s nem is engedte ki feledtető öleléséből egész délelőtt.

Talán átaludta volna a déli harangszót is, ha az ajtócsapódás fel nem ébresztette volna. Biztosra vette, hogy unokaöccse érkezett, így anélkül, hogy megfordult volna, kérdezte:

- Hogy haladsz a mutatványoslét felé, Bastian?

- Sajnálom, hogy csalódást okozom, de csak én vagyok.

Amparo hangjára a férfi olyan sebesen fordult meg, mintha fegyvert szegeztek volna neki… és pillanatokon belül úgy is érezte magát, ahogy ráfeküdt a sebére; de most nem törődött vele.

- Ezeket Bastiannak hoztam – tette le a lány az ágy mellé húzott székre a foszladozó kendőbe kötött kis csomagot – Először narancsokkal kísérleteztünk, de miután az egész készletem sorra a földön széttoccsanva végezte, inkább faragtam neki nagyobbacska golyókat. Ezek legalább túlélik, ha elejti őket.

A mutatványosnő hangja természetellenesen nyugodt volt; és Reynaldo bőre bizseregni kezdett a feszültségtől. „Mondj már valamit” – esengett némán – „Nagyon szeretem Bastiant, de nem érdekel most az ügyetlenkedése; te érdekelsz, meg az a befejezetlen beszélgetésünk. Ha téged nem is érdekel, amit mondanék… nem érzed, hogy akkor is meg kell hallgatnod? Megfulladok, olyan sűrű a levegő… megfojtanak a kimondatlan szavak! Te nem érzed?!”

Dehogynem érezte.

- Pedig amilyen lelkes, még velem is felérhetne egyszer majd – próbálta folytatni; de végül csak elcsuklott a hangja. S előrehulló fürtjei közül előcsillant egy könnycsepp.

- Bocsáss meg, amiért tegnap megbántottalak – nyúlt Reynaldo a lány keze után. Amparo megbűvölve hagyta.

- Nekem nem kellett volna…

- Nem, Amparo. Semmi rosszat nem mondtál. Arról nem tehetsz, hogy találva éreztem magam.

A lány elsápadt; s csaknem köhögni kezdett felgyorsuló szívdobogásától.

- Bastian mégis… nem ismeri a származását? Mégis a te… fiad lenne?

- Dehogyis. Az unokaöcsém. Én vagyok fattyú. Az, akit apámnak hittem, rajongott anyámért; már amennyire gyermekként és sihederként láttam. Ugyanis tizennégy voltam, amikor az öreg don a salamancai universitásra küldött. Előbb a hét szabad művészet, majd a jog… Az öreg egyszerű hidalgóként nem nagyon remélhette, hogy katonaként a királyi udvarba kerülhetek. Inkább taníttatott. Hitte, ez majd megnyitja a kapukat.

Ez a része ugyan sosem érdekelt a dolognak; de tanulni, azt szerettem. És szerettem az universitast is. Huszonnégy voltam, amikor anyámnak halálhíre érkezett. A királyi futárok nem vágtatnak úgy, ahogyan én; de hiába. Nem értem oda a temetésére… a gyászszertartás helyett a don fogadott. Tajtékozva. Anyámmal gyors kórság végzett, az öreg még hozzá sem szokhatott a veszedelem árnyához sem, amikor már elveszítette őt… Magányosan kutathatta anyám holmija közt az emlékeket… és megtalálta azt, amit sosem lett volna szabad.

Fojtó keserűség szorította össze a torkát; de mégis tovább beszélt.

- Azokból a levelekből megtudta: anyám ugyan becsülte és a maga módján még kedvelte is őt… de soha nem szerette. Nem azzal a forró lángolással, ahogy ő szerette anyámat. Hányszor rágódtam ezen később… sokszor már úgy hittem: ha az ő részéről is szokásos, elrendezett frigy lett volna, akkor talán megbocsátott volna mindannyiunknak. De azt képtelen volt megbocsátani, hogy míg ő bármit, szó szerint bármit megtett volna érte, addig anyám egy másik férfit szeretett. És az is őt. Egy andalúz énekest… Anyám derűs asszony volt, szerette a táncot, az elmés szavakat… és a trubadúrdalokat. A közeli vadászházban találkozgattak… és anyám húgánál, a levelezést is ő segítette. Hispán földön iszonyatos a házasságtörés büntetése… micsoda szerelem, mely még ezt is kockáztatja.

A levelekből egyértelműen kiderül, hogy én az andalúz énekes fia vagyok. Az öreg don megtagadott, elűzött… még azt az éjjelt sem tölthettem a fedele alatt. A leveleket és azt az ezüstmedált vittem csak magammal, amelyet visszaloptál nekem. És tudod, mi a leginkább különös? Nem gyűlölöm azt az énekest. Sőt… hálás vagyok neki, amiért boldoggá tette anyámat. Mert ők igazán szerették egymást; nem csak a puszta gyönyör volt, ami összefűzte őket.

- Sosem gondoltál rá, hogy megkeresd? Tudom, hogy szinte reménytelen, de…

- Gondoltam.

- És…? Megtaláltad?

- Nem. Találtam viszont helyette egy elhagyott sírhalmot, melyre vagyoni hagyaték híján nem jutott ékesség, csak egy keszeg, alacsony kereszt a nevével; ellenben messze illatozott a rajta nyíló vadrózsától. Úgy mondták: az öreg don elébb találta meg, mint én.

Bastian akkor nyitott be; de az összefont ujjakkal, meghitten hallgató pár láttán tapintatosan kihátrált a szobából.