Nyolcadik rész

- Senki. Nem is volt soha – felelte Amparo a férfi óvatos kérdésére, hogy szeretett-e már valakit.

A délelőtti verőfényben a fogadó ivótermében üldögéltek reggelijük maradványai mellett. A mutatványosnő hűségesen ápolta lábadozása alatt; azonban most, hogy Reynaldo felépült, sem akaródzott útra kelnie. Mintha bizony a sebeken kívül más is eggyéforrott volna az elmúlt hetek alatt…

- És ha volna… milyennek szeretnéd?

Amparo úgy tett, mintha alaposan elgondolkodna; s kirévedt az ablakon.

- Nos… merész, kalandvágyó, a saját törvényeit kövesse, legyen emberséges és… nevettessen meg.

A férfi a lajstrom hallatán elégedett mosollyal emelte magasra kupáját.

- Örülök, hogy végre megtaláltad.

Amparo szeme elkerekedett, s magasba szökő szemöldökkel meredt rá.

- Valóban? És ki volna az? Én sehol sem látom; de őszintén hálás lennék, ha megmutatnád, Reyo…

Egy pillanatra kiült a férfi arcára a megdöbbenés. Valóban csak egy szemvillanás, a következőben már gunyoros mosollyal viszonozta Amparo pillantását.

- Úgy túl egyszerű lenne, nemdebár?

Roppantul élvezte a lány döbbenetét; Amparo nyilván azt várta, hogy majd saját magát mutatja be. Várhatja!

- És az ember mindig azt becsüli, amiért megharcolt – folytatta legsimább társalgási modorában – Így tehát keress csak tovább. Bár meglehet, nem is kell túl messzire menned…

Ezúttal a lány szeme lobbant elégedetten. Akkor hát mégsem tévedett.

- Közel van? – kérdezte ártatlanul – Akkor hát talán… ismerem?

Reynaldo felszabadult, derűs kacagással vetette magát hátra a széken; a kupát hanyag eleganciával úgy dobva át a másik kezébe, hogy egyetlen csepp sem freccsent ki.

- Soha nem fogod igazán megismerni! De hidd el, varázsosabb így, mintha mindent felkínálva, mindent megvallva térdepelne a lábaidnál!

A lány sebesen visszamenekült kupája pereme mögé. Egyszerre elment a kedve a további pengeváltástól.

- Talán egyszer majd megtanulom élvezni ezt a varázst – mormogta a bornak, s váratlanul felugrott az asztaltól, érthetetlenül motyogva valami olyasmit, hogy újra kell töltenie a kancsót. Amely amúgy félig teli volt.

Az udvaron mély sóhajjal tartotta arcát a hűsítő szélbe; hátha lecsendesíti arca forróságát. Ahogy azonban elkapta az egyik szolgálóasszony pillantását, elszállt a jókedve. A nő határozottan őt méregette… és nem kifejezetten jóindulatúan.

- Mit akarsz? – fordult hozzá; visszagyűrve önkéntelenül feltámadó balsejtelmét.

- Inkább az a kérdés, hogy te mit akarsz – jegyezte meg amaz keserűen.

- Miért?

- Láttam, hogy mulattál azzal a donnal.

- Nem tettünk semmi rosszat! – csattant fel Amparo; és egyre kevésbé értette, hogy egyáltalán miért ment bele ebbe a beszélgetésbe.

- Nem rajtad múlt. És ha folytatod, nem lesz jó vége. Én is így kezdtem valaha… de dali szép katona is volt! – sóhajtott az asszony – Az is ígért mindent. Szerelmet, rangot, gazdagságot… és legfőképpen: házasságot. És mindebből mi lett? – keserűen nevetett, s körbemutatott az udvaron – Magány, megvetés, szolgaság. Mármint nekem. Ami őt illeti, mind a négy ígéretét beváltotta… csak nem velem. Nekem csak a nagy csalódás jutott, querida! És még örülhetek, hogy nem ejtett teherbe az a hitvány…

- Reyo más! – csattant fel sebzetten a lány. Mégis… „Ejtett valaha is egyetlen szót arról, hogy esetleg… elvenne? Vagy akár csak arról, hogy szeret?”

- Úgy? Reyo? – ismételte az asszony gúnyosan – No, hát én nem bíznék ennek a Reyónak sem a szavában. A magafajták csak játszanak a hozzánk hasonlókkal. Egyforma mind, és nem szabad hinni a fajtájának, higgy nekem. Amíg még nem késő.

***

- Most jobbra! Ugorj… a másik kezeddel! Előre… Jól van! Ügyes! - biztatta Reynaldo kipirult arccal igyekvő unokaöccsét. Bastian valóban figyelemreméltó tehetségnek tűnt, ami a kardforgatást illeti; és Reynaldo lábadozása alatt máris remekül haladt. Igaz, egyelőre csak faragott botokat használhatott. Most is nagy beleéléssel „harcolt”, mégis ő volt, aki előbb észrevette az udvar túlfeléből közeledő Amparót.

- Nézd, milyen ügyes vagyok! – lelkendezett Bastian – Vitéz katona leszek, mint Reynaldo! És hírvivő is leszek, mesélte, hogy az is volt valamikor! Olyan nagyurak támasza, mint az a gróf is, hogyishívják… mindegy! Én is kalandokat fogok átélni! És védelmezni fogok mindenkit, aki rászorul – fektette „kardját” tenyerére, mintegy a lánynak ajánlva.

Reynaldo felnevetett.

- Úgy hiszem, Amparo a legkevésbé szorul védelemre. Ellenkezőleg: boldog lehet az, aki az ő védelmét élvezi.

A kisfiú tágra nyílt szemekkel nézett egyikről a másikra. Nem értette, mi forr kettejük közt, de azt érezte, ahogy hirtelen feszültséggel telt meg a levegő. S vele azt is: akármi is készül most, ahhoz őrá nincs szükség.

- Akkor én még gyakorlok egy keveset… khm… arra – intett az udvar legtávolabbi vége felé.

- Milyen tapintatos lett egyszerre – pillantott a sebesen iszkoló fiú után Reynaldo, míg a lány csendesen leereszkedett a kőpadkára, s átfonta a térdeit.

- Lassan felnő – fűzte hozzá, csak, hogy megtörje a kínossá váló csendet; s végre a lányra nézett. Amparo merev arca azonban jól őrizte a titkait; s ahogy végre megszólalt, a hangjába sem szorult sokkal több élet.

- Az aggodalom gyorsan érleli az embert. A rettegés, hogy elveszíthetjük azt, akit szeretünk.

- Talán jobban megviselte a sebesülésem, mint gondoltam – ismerte el Reynaldo.

- Ezzel nincs egyedül.

Amparo hangja olyan váratlanul telt meg indulattal, hogy a férfi beleborzongott.

- Neked is… neked is fájt volna, ha végleg ott ragadtam volna a delírium kábulatában? Egyszer úgy mondta egy felcser: olyankor a másvilághoz közelít az ember. Talán ott is jár.

- Nekem igen…

A visszanyelt szavak égették az ajkát. Pedig csak egy egyszerű kérdés: és én? Én hiányoztam volna, ha nem találunk többé egymásra? Persze… az más. Hiszen korábban alig találkoztak… csak itt, a fogadóban kezdték igazán megismerni egymást.

Reynaldo azonban nem várt bővebb feleletre. Olyan közel ült le mellé, hogy a lány érezte a teste melegét, forró lélegzetét az arcán… ujjainak érintését. Az ő bőre túl hideg, vagy a férfié forró… de mintha lángra kapott volna érintése nyomán, ahogy Reynaldo keskeny ujjai újrarajzolták a vonásait. Forró és hideg… és borzongató, és olyan jó, mint soha még nem volt. Nem tudta, mikor vették át a férfi ajkai az ujjak helyét, csak élvezte lágy simításukat, s önkéntelenül is szétnyílt ajakkal várta volna, hogy eggyéforrjanak…

Ahogy azonban a férfi a régi sebhelyet érintette, megdermedt az ölelésben. Már elfeledte volna félelmeit, már csaknem boldog volt… de a heg még időben emlékeztette rá: mit várhat a nemesuraktól. Egyszerre már ismét csak akarattalan báb, mint már oly sokszor, ha nem tudott kicsúszni a kéjvágyó férfikezekből. S hagyta, tegyék vele, amit csak akarnak – míg ő messze járt.

Csakhogy most képtelen volt rá.

„Csak játék… ne higgy a fajtájának” – hallotta ismét az asszony hangját. Forró és lágy Reynaldo ajka, ahogy lecsókolta a könnyeit.

- Mi baj? – suttogta – Nem akarod…? Nem akarsz engem?

Megfogta a férfi kezét, s határozottan elvonta a hegről.

- Ne. Érj. Hozzá.

- Gyönyörű vagy – suttogta Reynaldo – A sebhelyeddel együtt.

- Úgy viselem, mint más a szégyenbillogot! El akarom felejteni! Mindent el akarok felejteni, ami valaha is…

- Számomra csak a bátorságod bizonyítéka.

- Küzdöttem, igaz. De ők voltak az erősebbek.

A szégyen ismét a régi erővel mart a testébe, újratépve a régi, az első megaláztatás sebeit.

- Nem számít, Amparo. Bármi is történt, felálltál belőle.

- Még egyszer nem lenne erőm.

- Nem fogom hagyni, hogy még egyszer megtörténjen. Hogy bárki is bánthasson téged.

A férfi lehelete forrón perzselte az arcát; Amparót azonban nem melegítette fel. A megkeseredett szolgálóasszony baljóslatai után úgy érezte, már többé soha semmi nem melegítheti fel. Igaz, ő más, mint az a szegény nő; tőle ugyan már senki nem vehet el semmit… de akkor is fájna, ha egyszer csak arra ébredne: üresen ásít mellette az ágy. És nem látná többet. Az asszony egykori szeretője számolatlan ígért… „Reyo még azt sem”, gondolta Amparo. Mindeddig.

- Nagyon hiányoznál, Amparo, ha nélküled kellene továbbmennem. Én megvédelek, akármi, akárki ellen… csak tarts velem. Ma délután indulunk Bastiannal, gyere velünk… Kérlek.

„Hiányoznál”; az imént épp csak ennyire várt… most egyszerre már ez is kevésnek hatott. Most igen; meglehet, még őszintén is gondolja; de mi lesz később? Ha más nőket is megkaphatna, ha már nem lesz ilyen magányos… ha egyszer ráun a morisca mutatványosra?

Akit nyilván valóban számtalanszor kell majd megvédenie a gúnytól a nemesi körben.

Mi lesz, ha már csupán kellemetlen kötelessége lesz számára ez a védelem…?

- Megvédeni? – visszhangozta, s felugrott Reynaldo mellől. Akárhogy is… olyan jólesne mégis igent mondani, s velük, vele meg a kis Bastiannal járni tovább az utakat… de rettegett a csalódástól – Az imént még egész másról regéltél Bastiannak! Melyik szavadnak higgyek? Mert előszörre helyesen mondtad, igenis, meg tudom védeni magam, ha kell; kijutottam volna talán Cartagenából is valahogy… De nélkülem senort már bizonyosan kifordították volna abból a nagyúri irhájából az én egykori mutatványos-barátaim!

Reynaldo értetlenül nézett rá; félbetépett vallomása szárnyaszegetten verdesett a levegőben. A lány azonban zaklatottságában azonban mindebből mit sem vett észre; és elrohant. Mielőtt a férfi meglátná a mind sűrűbben csorgó könnyeit.

***

Reynaldo már másodjára rohant végig a lány nevét kiáltozva a fogadón… mindhiába.

Amparo eltűnt.

A hirtelen rászakadt vesztéség súlya alatt szédelegve ment le az ivóterembe, hogy az útra megtöltesse a kulacsokat. Sose hitte volna, hogy ennyire felkavarja a lányt… azt meg végképp nem értette: mivel bántotta meg. Az a pár ügyetlen szó a védelemről… az csak nem üthet ekkora sebet… vagy a csókja riasztotta volna meg? De hát… elég nővel volt dolga, hogy érezze: a lány is akarta őt. Akkor hát…

- Amparo… az a mutatványoslány – kérdezte az edényekkel sürgölődő fogadóst; bár úgyis tudta: hiába – Elment, igaz?

- El – bólintott a fogadós – De… engedelmével, senor…

- Mondd már!

- Nem tűnt valami boldognak.

Reynaldo ujjai önkéntelenül is a kardmarkolatára szorultak. Ha bárki bántotta… A fogadós is megneszelte a mozdulatot, és elsápadva hátrált egy lépést.

- Nem tudom, mi történt! Én biztos nem voltam ártalmára, és szerintem más sem, senor! De…

- De?! – a férfi kezdte úgy érezni: nagyon közel jár hozzá, hogy valami véglegesen elpattanjon benne. Egyszer már átélte, amikor apja megtagadta… még egyszer nem térne magához egy ilyen sebből.

- Üzenetet hagyott hátra, és a lelkemre kötötte, hogy adjam át senornak. Azt, hogy Carmona közelében hamarosan megtartják az év legnagyobb vásárát azon a vidéken, és igyekszik idejében odaérni. És hogy senor ott ráakad majd, ha akar. És még egy jelszavas-szerűt… de én nem is értem…

- Csak. – sziszegte Reynaldo – Mondd. Gyorsan.

Carmona. Ott volt egy háza, és az olmedói csatában kapott birtoka is a város közelében feküdt. És ezt persze Amparo is tudta jól.

- Rögvest, mindjárt, ahogy… hogy is volt… valami a védelemről… Áh, igen, megvan! Nemhiába ismételtette el velem olyan sokszor! Szórul szóra, senor: „Nem változom, a jövőben is igyekszem minél több bajba keveredni. Ahogy egyébként senor is. És bár nem vagyok meggyőződve róla, hogy sikeresen véd majd meg, de megengedem, hogy megkísérelje. Ha még mindig úgy akarja.”

Bastian időközben lelkesen sürgölődött az udvaron új lova mellett, melyet nagybátyja a kalmároktól vásárolt. Az alacsony termetű, zömök paripa kezes jószág volt, sebességben ugyan sose vehette volna fel a versenyt Nochéval; de egy kezdő lovas nem is kívánhatott volna jobbat. Mikor végre felküzdötte magát a nyeregbe – a málhákat használva fellépőkőnek – nyugtalanul kezdett nézelődni az udvaron. Akkor sem hagyott fel vele, mikor Reynaldo végre megjelent, s felpattant a fekete mén nyergébe.

Minthogy azonban nagybátyja nem látszott észrevenni, csak rászánta magát a kérdésre.

- És Amparo…?

A kisfiú számára természetes volt, hogy a lány útja csak az övékével együtt vezethet. Látta, hogy nagybátyjával szeretik egymást, ő maga egyenesen rajongott a fiatal nő szabadságáért és bátorságáért… el sem tudta képzelni, hogy miért kellene valaha is szétválniuk.

- Elment – felelte gondolataiba merülve a férfi; még mindig nem merte hinni a lány üzenetében rejlő reményt – És erről nem fogok beszélni, hiába is faggatsz.

- De én nagyon szeretem – görbült panaszosra a fiú ajka.

- Én is, Bastian – sóhajtott fel Reynaldo – Én is.

Unokaöccse megérezhette nyugtalanságát, mert csendben lovagolt mellette. Csak nagy sokára merte megkockáztatni a félszeg kérdést:

- Akkor most… hazafelé tartunk?

- Igen.

Ennél kevésbé alkalmas időt hosszas keresés után sem választhatott volna arra, hogy megossza a gyerekkel a terveit… de most már nem halogathatta tovább.

- Most visszamegyünk Inéshez... azonban nem maradunk ott, ha nem akarod.

Bastian vékony kis arca maga volt a testet öltött feszült figyelem.

- De nagyapa nem fogad be…

- Elismerem, jó katona az öreg; de azért más jó fegyverforgatók is élnek még ebben az országban. Mondjuk… én. Bastian, én foglak magamhoz venni.

A fiú most nem rikkantott, nem adta látványos jelét örömének, mint annyiszor már útjuk során. Csak a szeme ragyogott egyre fényesebben kipirult arcában.