A hevesen tűző nap szinte égette a bőröm, mikor a mólóra léptem, de szerencsére a tenger felől kellemesen hűs levegőt sodort felém a szél. Turisták tucatjaitól volt hangos a kikötő, ahol egymás mögött felnyergelt szamarak sorakoztak utasokra várva. Kivéve azokat, melyek hátára poggyászokat és egyéb csomagokat erősítve vezettek gazdáik. Csodálkozva figyeltem egy állatot, aminek a hátára egy hűtő volt kötözve, s négy férfi tartotta egyensúlyban, miután kirakodták egy hajóból. Végül is nem lepődtem meg, mivel azt olvastam, hogy a szigetről ki van tiltva a legtöbb jármű, s a modern építészettől is érintetlen maradt. A kikötő képét még mindig a hajóskapitányok régi, szürke házai jellemezték. Ez meglehetősen idilli hangulatot teremtett.

Azonnal észrevettem a várat, melynek nagy teraszáról fekete ágyúcsövek meredeztek a tenger felé. Hydra egykor igen jelentős tengeri hatalomnak számított és a görögök 1821-es törökök ellen vívott szabadságharcában is nagy szerepet játszott. Ennek emlékei voltak megtalálhatóak többek között a kikötőben álló Hadtörténeti Múzeumban. Legalábbis ezt hámoztam ki abból, amit az Interneten olvastam. A váron kívül a szemembe ötlöttek a terméskőből épített szélmalmok és a fehér épületek úgyszintén. Rövid ideig gondolkodtam, hogy merre is induljak el, majd az egyik várakozó szamár gazdájától utána érdeklődtem az öreg Pavlisznak. A férfi szerencsére beszélt angolul, így készséggel elmagyarázta, merre találom, akit keresek.

Növények tarkította szűk sikátorokon keresztül vezetett az utam, s ezek meredeken emelkedtek felfelé. Néhol olyan keskenynek bizonyult egy-egy kacskaringós utca, hogy kénytelen voltam a falhoz húzódni és elengedni a lefelé tartó turistacsoportot. Végül sikerült felérnem az utca végébe, honnan pompás kilátás nyílt a városra és annak kikötőjére. Szívesen gyönyörködtem volna a tájban, de dolgom volt. A város fölé magasló hegyek a múlt ködébe vesző óriásokként tekintettek le az emberek nyüzsgő tömegére, miközben lassan kiértem a házak közül és elindultam a földúton, ami Pavlisz otthonához vezetett.

Száraz bokrok és fűcsomók szegélyezte ösvényen haladtam. A kopár sziget vadregényes, de ugyanakkor szegényes arcát mutatta. Nem csoda, hogy az itteniek halászatból és turizmusból élnek eme terméketlen vidéken. A távolból harangszó zengő hangja ütötte meg a fülem, s egy hófehér kis templomot láttam ragyogni a napsütésben az egyik dombtetőn.

Giannisz Pavlisz kőháza egy ciprusfa árnyékában lapult, szikláktól körülvéve. A háttérben szürke hegyormok nyújtózkodtak. Tulajdonosa egy padon üldögélt botjára támaszkodva, s éppen a legelésző szamarához beszélt, de az állat nem reagált szavaira. A svájci sapkás, kockás inget viselő férfi udvarias mosollyal fogadott, mikor elétoppantam. Ráncos arcában még most is élénken csillogó szemek ültek.

– Mr. Pavlisz?

– Én vagyok. Mit óhajt? – kérdezte rekedtes, ám erős hangján, érthető angolsággal.

Bemutatkoztam és rákérdeztem, hogy emlékszik-e régi barátjára, Francois Sicardra. Amint kimondtam a festő nevét rögtön gyanakodni kezdett, s homlokráncolva meredt rám.

– Miért érdekli, Mr. Wyatt? Francois már évek óta halott.

– Tisztában vagyok vele. Ahogy azzal is, hogy valószínűleg az ön tulajdonában van az utolsó festménye, ami nem semmisült meg a tűzben. Egyébként ezt nem is én derítettem ki, hanem Francois fia, Luc, akit valószínűleg megöltek, akárcsak a lányát, Francois unokáját. Hidegvérrel vízbe fojtották a szemem láttára. Már nem bírtam megmenteni. Valaki mindenáron meg akarja szerezni a képet, Mr. Pavlisz.

Az idős férfi komoran bámult maga elé hosszú percekig. Végül sóhajtott és felállt.

– Jöjjön be a házba, Mr. Wyatt! Beszélgessünk egy pohár bor mellett.

Így hát beléptem a hűvös épületbe, ahol helyet foglaltunk a konyhában, miközben vendéglátóm teletöltötte poharamat. A bor édes íze selymesen simogatta torkomat.

– Rossz hírt kell közölnöm, Mr. Wyatt. A festmény már régóta nincs a birtokomban.

– Hogyhogy? – kerekedett el a szemem.

– Sokáig őrizgettem Francois kérésére. Tudja… a halála előtt igencsak paranoiássá vált. Azt hitte, valaki az életére fog törni, de végül a saját hibájából jött el érte a vég. Azután vált ilyenné, hogy megfestette.

– Mit ábrázol a kép pontosan?

– Héraklész és a Hydra küzdelmét. A hős éppen fáklyával kiégeti a szörny nyakán ejtett sebet. Meglehetősen érdekes alkotás, mivel eközben az éjszakai kikötő látható. A mólón kettő vagy három ember áll. Alant a vízben egy csónak ringatózik. Sose értettem a kompozíció lényegét.

– Furán hangzik, az biztos. Eladta valakinek?

– Egy nafpliói régiségkereskedő vette meg. Bizonyos… Manolisz Leventisz. Abban az időben sokat járt a szigeten és összebarátkozott Francois-szal. Volt vele valami német fickó is, de csak kétszer láttam. Nem jegyeztem meg a nevét. Azt hiszem ő is régiségekkel kereskedett, persze legálisan.

– Értem. Gondolja, hogy ez a Mr. Leventisz még életben van?

– Már nincs. Azonban az üzletét unokája, Petrosz vezeti. Legalábbis ezt hallottam róla. Ha fellapoz egy telefonkönyvet, biztos megtalálja.

– Nos… köszönöm a segítségét és a bort! – Felálltam, hogy távozzam, kezet fogva az öregemberrel. – Minden jót, Mr. Pavlisz!

– Sok szerencsét, Mr. Wyatt! Ég áldja!

Ráérősen ballagtam visszafelé az úton. A hajó indulásáig még legalább két órám maradt, ezért döntöttem és felhívtam Miss Tanakiszt, aki éppen a várban nézelődött. Arra kért, hogy ott találkozzunk, így beleegyeztem és megszaporáztam lépteimet.