Dann bólintott, és hagyta, hogy Baltagor önelégült képpel kisétáljon a lakásból. Nem tett semmit, meg sem mozdult, megállítani meg végképp nem akarta. De amint a démon mögött becsukódott az ajtó, azonnal tárcsázta a mentőket a kezében lévő telefonnal. Sietve elmondta a címet, majd eltéve a mobilt, ő is letérdelt Edhez, és arrébb tolva Petet, átnézte a sérüléseket.

- Az a rohadék lelökte a lépcsőn – sziszegte a fiú mérgesen. - Egyszerűen lelökte.

Dann nem felelt, csak megpróbálta ellátni Edet, hogy kibírja amíg a mentő megérkezik. Bár Pete nagyon ügyesen leápolta, de ennél többet már nem tudott tenni.

- Egy szemét, egy rohadt démon. - A fiú egyre jobban kikelt magából. Nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy Mirat szenvedni látta, az meg végképp nem, hogy a nagybátyja is veszélybe került, hiszen együtt fog utazni egy démonnal a világ másik felére.

- Hagyd abba! - csitította Dann csendesen, de Pete nem tudott leállni, inkább a nagybátyjának támadt.

- Nem hagyom! Az égre Dann! Ugye nem gondoltad komolyan, hogy elmész ezzel az alakkal?

- De igen.

- Na ne! - A fiú járkálni kezdett, és a fejét fogva próbált kitalálni valami mást. Nem látott tisztán, és a Markus iránti gyűlölet egészen elvakította. - Hívjuk a rendőrséget.

Dann felsóhajtott, majd vetett egy pillantást Mirara, és mikor látta, hogy a lány oda se figyel rájuk, csak az apja kezét szorongatja sírva, felállt és az unokaöccse elé lépett.

- Légy eszednél! Nincs más választásunk. Ha bármilyen egyéb lépést is teszünk, Mira anyját megölik. Nem szabad tudniuk semmit sem. Ha kijön a mentő, azt mondjuk, hogy betörők jártak itt, és így találtatok mindent. Utána hívtál engem, én meg a mentőket. Világos?

- Nem, nem az, de ettől függetlenül megteszem – morgolódott Pete, és sajnálkozva nézte az összetört Mirat. A szívébe beleköltözött a fájdalom, és csak arra vágyott, hogy karjaiban tarthassa, vigyázhassa a lányt. Ettől aztán új erőre kapott, elszántan a nagybátyjához fordult. - Veletek megyek!

Dann szemei kikerekedtek a döbbenettől. Bár tudta, hogy unokaöccse bátor fiú, azt azért mégsem gondolta, hogy képes lenne mindent eldobni, és egy bizonytalan kimenetelű kalandba belevágni. Nem akarta engedni semmiképp. Elég volt neki Mira terhe, nem volt szüksége még egy koloncra, akire vigyáznia kellene. Ezért nemlegesen a fejét rázta, miközben elindult az ajtó felé, hogy a mentőket várja. Petet azonban nem tudta ilyen könnyen lerázni.

- Megyek, és ezen nem tudsz változtatni. Úgyhogy ha a repülőjegyeket veszed, nekem is foglalj egyet.

- Pete! - Dann már nem bírta, hirtelen megállt, és mogorván belenézett a fiú szemeibe olyan élesen, hogy az érezze a helyzet súlyosságát. - Ez nem játék! Azt hiszed, hogy mi szórakozásból megyünk? Ez véresen komoly dolog.

- Tudom! De ha nem veletek megyek, akkor utánatok, mert, hogy nem nézem tétlenül ezt az egészet, abban biztos lehetsz - azzal lezártnak tekintve a témát, visszatérdelt Ed mellé.

A férfi mély levegőket véve nézett utána, és a legszívesebben felpofozta volna a kölyköt. Azonban sem a hely, sem az idő nem volt alkalmas erre, ezért inkább kiment az utcára, hogy ott várja be a segítséget. Kezeit a zsebeibe dugta, és komoran bámulta az utcát. Gyűlölte, hogy olyan dolog részese, amit nem ő irányít, de meghátrálni így sem tudott. Bár egyszerű lett volna legyinteni és hagyni, hogy Baltagor azt tegyen Miraékkal amit csak akar, de a vérében élő Perseus ezt nem hagyhatta. És talán nem véletlen, hogy a képességei erősebbek nála, mint eddigi felmenőinél, pedig nem is egyenes ági leszármazott. Lehetséges, hogy éppen Mira miatt alakult így. Akkor pedig csak egyetlen dolgot tehet, a legtöbbet, ami tőle telik.

Mélyeket lélegezve nézett az órájára, mikor meghallotta a közeledő sziréna hangját. Fellélegzett, és elmormolt egy imát, mert nem volt biztos benne, hogy Ed kibírja ennyi ideig.

Miután a mentő megérkezett, Mira az összeomlás szélén figyelte, ahogy ellátják az apját. Pete ott állt mellette, és átkarolva a derekát, próbálta megtartani, nyugtatgatni. A lány azonban oda sem figyelt rá, szinte nem is hallotta, mert eszét vette az elkeseredettség és a fájdalom. Soha nem érzett még ilyet, és most képtelen volt uralkodni magán. Látta ahogy az apjának nyakmerevítőt raknak, ahogy bekötik az infúziót, ahogy injekciót szúrnak a karjába, és az aggodalomtól kis híján össze is esett. Remegtek a lábai, ahogy az egész teste is. A könnyei patakokként hullottak végig az arcán, hiába törölgette le őket szinte másodpercenként. Így látni az apját olyan volt, mintha az életét törnék darabokra. Még akkor sem tudott megnyugodni egészen, mikor Edet sikerült az orvosnak stabilizálnia, és egy összecsukható hordágyon a mentőhöz vinni. Ám annyi lélekjelenléte már volt, hogy kibontakozva Pete karjaiból utánuk menjen.

- Magukkal mehetnék? - kérdezte az orvost szinte könyörögve, ám az látva a meggyötört állapotát, a fejét rázta.

- Sajnálom, de nem engedhetem meg. Az apja súlyos sérüléseket szenvedett, és előfordulhat, hogy útközben újraélesztésre szorul. Jobb, hogyha azt nem látja.

- De én... - próbált ellenkezni a lány, ám Dann látva a helyzetet, odalépett mellé, és lágyan megfogva a vállait elhúzta, hogy a mentős be tudja csukni a kocsi hátsó ajtaját.

- Utánuk megyünk – mondta Dann, és odavezette Mirat a saját kocsijához, és segített neki beülni, miközben a körülöttük tébláboló, még mindig dühöngő Petehez fordult. - Várd meg a rendőrséget, aztán menj haza, pakolj össze, és találj ki valami mesét anyádnak is. Ha valami van, hívlak - nyújtotta a fiú felé a nála maradt mobilt, majd megkerülve a kocsit ő is beszállt Mira mellé, és azonnal indítva a motort, követte a mentőt.

Egy darabig csendben ültek az autóban, mindketten elmerültek a gondolataikba, ám néhány kilométer után Mira szipogva ugyan, de mégiscsak megszólalt.

- Nem mondod, hogy minden rendben lesz?

Dann odapillantott rá, majd sajnálkozva a fejét rázta. - Nem.

- Miért?

A férfi felsóhajtott, és az utat pásztázta, majd tekintete a mentőre tévedt. Nem akart hazudni, nem akarta ámítani a lányt, mert átérezte tébolyult fájdalmát. - Mert nem tudom, mi lesz.

Bár a válasz nem elégítette ki Mirat, de becsülte Dannban az őszinteséget. Ő volt az egyetlen akire most támaszkodhatott, és akitől a segítséget várhatta. Mert bár érezte, hogy Pete is megtenne érte mindent, mégiscsak gyerek volt, egy gyerek, aki fel sem veheti a versenyt Markussal. Dann azonban egy erős, okos, tapasztalt férfi, aki képes volt a kellő időben a legjobb döntést hozni. Lassan lehajtotta a fejét és megpróbált úrrá lenni a teste remegésén, mindhiába, mert a kétségbeeséstől már a hideg is rázni kezdte. A fogai össze-összekoccantak, és a szája is lilulni látszott. Alig várta, hogy megérkezzenek végre és megmozdulhasson, hogy ismét elinduljon a testében a hőtermelés.

Amint Dann a parkolóba beállva leállította a motort, a lány szinte kipattant a kocsiból, és azonnal a kórház épülete felé vette az irányt. Nem volt túl gyors, hiszen minden lépést nehezére esett megtennie, mintha kifutott volna lábaiból az erő. Mire beért a folyosóra, Dann már ott volt mögötte, és szótlanul követte a nővérpulthoz. Hagyta, hogy a lány beszéljen, hátha ettől erőre kap, de egy pillanatra sem vette le róla a szemét, hogy észre vegye, ha szüksége van rá.

Az egyik fekete, rövid hajú nővér a műtő előtti váróba vezette őket, és még azt is megígérte, hogy amint megtud valamit, azonnal szólni fog. Mira hálásan pislogott rá, majd leült az egyik székre, mert már alig bírt megállni a lábain. Előre hajolt, és a könyökére térdelve beletemette az arcát a kezeibe, és idegesen várakozott.

Az idő csigalassúsággal telt, és Mira úgy érezte, hogy már órák óta ül egy helyben tanácstalanul. Bár a zokogása csillapult ugyan, de a hideg ismét rázni kezdte. Érezte ahogy teste lassan hűl, és hiába húzza össze magát a lehető legkisebbre, semmit sem segít. Ezért felpillantott, és tekintete összetalálkozott Dann tartózkodó szemeivel. Néhány pillanatig próbált szavak nélkül beszélni hozzá, de a férfi láthatólag nem értette, és nem is nagyon foglalkozott vele, mert hirtelen elővette a telefonját, és azon keresgélt. Mikor úgy tűnt, hogy nem találja meg amit akar, egyszerűen benyomkodott néhány számot, majd amint a túloldalon felvették, a Bostoni reptér telefonszáma után érdeklődött. Amint megkapta, újra tárcsázott és foglalt négy repülőjegyet a hét óra utáni Olaszországi járatra.

Mira nézte a férfit, de az arcáról képtelen volt leolvasni bármilyen érzelmet is. Úgy tette a kiadott dolgát, mintha ez lenne a valós munkája, vagyis engedelmeskedni egy démonnak. Pedig valójában önálló és erős volt, akit nem lehet egy könnyen megtörni, ezt a lány is tudta, érezte. Dann egyénisége olyan határozottan áradt belőle, ami védelmet és biztonságot adott bárkinek, akinek csak szüksége volt rá. Mira rettentően hálás is volt érte, ezért felállt, és lassan odasétált elé, hogy ezt neki is elmondja.

- Ha egyedül kellene ezt végigcsinálnom, nem tudnám. Hálás vagyok érte, hogy itt vagy és segítesz.

- Nem kell. Ezt bárki más is megtenné.

- Gondolod? De bárki más azt sem tudná, hogy miről van szó. És örülök, hogy hallgattam rád, és annak is, hogy reggel átküldted Petet, mert Kate... - hirtelen átgondolva a dolgokat, Miranak különös gondolatok jutottak eszébe. Felrémlett Dann arca előző este, és az amit Pete mondott, mintha tudott volna róla, hogy Kate démonná vált. De ha valóban így volt, akkor Dann bizonyára nem csak ezzel volt tisztában. - Te tudtad! - Amikor a férfi sóhajtva lehajtotta a fejét, Mira még közelebb lépett hozzá, és hangjából teljesen eltűnt a kedvesség, helyébe viszont vádlás és harag költözött. - Te mindvégig tudtad, hogy ez fog történni! Ugye? - Keze ütésre lendült, és könnyezve, ujjait ökölbe szorítva, nagyot ütött Dann mellkasára.

A férfi sajnálkozva tűrte az első néhány csapást, mert tisztában volt vele, hogy megérdemli. Valóban tudott vagy sejtett mindent, amit nem mondott, nem mondhatott el Miranak. Oka volt titkolózni, méghozzá elég nyomós oka, olyan, amit nem sokan értenének. Ezért is hagyta, hogy a lány kidühöngje magát. Ám amikor az ütései kezdtek erőtlenné válni, Dann megfogta a csuklóit, és úgy nézett rá. - Sajnálom.

Mira keservesen zokogott, és mikor már nem tudta tovább verni a férfi mellkasát, összeomolva nekidöntötte a fejét, hátha így hamarabb megtalálja a megnyugvást. A szíve azonban rettenetesen fájt. Gyűlölni akarta Dannt, gyűlölni amiért elmondta az igazat, és azért, amiért jó néhány részletet kihagyott. Gyűlölni az éjszakáért és a reggelért, gyűlölni a szüleiért. De nem tudta. Az egyetlen támasza volt, az egyetlen, akire számíthatott, aki talán képes lesz megmenteni a szüleit. Egyre szorosabban bújt hozzá, mert az erős karok menedéket nyújtottak számára, és köztük úgy érezhette, hogy nem érheti semmi baj.

Dann gyengéden átkarolta a lányt, és hagyta, hogy az kisírja magát. Közben már azon járt az agya, hogy hogyan fogja tudni tartani benne a lelket, mikor már most teljesen kikészült. Persze bizonyára megnyugszik majd, de elég erősnek kell lennie, hogy bírja az utazást és minden egyebet. Olaszország messze van, ráadásul úgy elmenni, hogy az apja élet-halál között lebeg, az anyjáról meg semmi híre, elég kétségbeejtő lehet. Megértette, és talán épp ezért fordult a lány felé gyengédséggel, mégis kellő határozottsággal.

- Hosszú lesz az út. Lehet, hogy jobb lenne ha lepihennél – tolta kissé hátrább Mirat, mikor úgy látta, hogy már alábbhagyott a zokogása.

- Nem akarok – mondta az legörbült szájjal, a könnyeit törölgetve. - Apa mellett akarok lenni.

- Értelek, de tudod, hogy este mennünk kell.

- Tudom. - Mira lassan arrébb sétált, de csak éppen annyira, hogy még a férfi mellett maradhasson. - De amíg nem tudom, hogy van, nem mehetek el.

Dann bólintott, majd szokásához híven zsebre dugta a kezeit. - Hozok kávét. Kérsz mást is?

A lány kiabálni szeretett volna, mert egy percet sem akart egyedül maradni, de persze azt sem, hogy a férfi kislánynak nézze. Ezért nemlegesen megrázta a fejét, majd odafordult az ablakhoz és kinézett rajta. Ám hiába bámulta az eléje táruló nyüzsgő életet, semmit sem látott belőle, mert a gondolatai egészen elkalandoztak. A szülein elmélkedett, a múltjukon, amit ők is ismertek ugyan, de csak babonának hitték. Hiszen apja tudott a nyaklánc hollétéről, tehát tisztában kellett lennie vele, hogy az ókori mitológia igaz. Mégis szemet hunyt felette, és ez lett a veszte. Ha utánajárt volna már rég az eredetének, nem lett volna szükség erre az egész színjátszásra, sem arra, hogy Markus ilyen drasztikus módon lépjen fel.

Megcsörrent a mobilja a hátsó zsebében. Sietve nyúlt oda érte és gyorsan előkapta, mert tudta, hogy a kórházi szabályzat szerint, mobiltelefont tilos használni. Persze egy dolog amíg csendben van, és másik, amikor meg is szólal. De amint megnézte a telefonja kijelzőjét, mégis azt kívánta, hogy bárcsak ne hallotta volna meg, mert Kate mobiljáról érkezett egy képüzenet. Remegő kézzel nyomta le a gombot, hogy megnézze, de abban a pillanatban a készülék ki is csúszott a kezéből, és hatalmas puffanással a földön landolt, miközben Mira szeméből ismét patakokban folytak a könnyek.

- Te rohadék! - sírta csendesen, majd leguggolt a mobiljához, és a kezébe vette, de ismét megnézni már nem volt ereje. Csak ott kuporodott az ablak előtt és várta, hogy végre valaki kimozdítsa a holtpontról, amiben éppen benne volt.

Dann erre a képre érkezett meg, és azonnal látta, hogy baj van. A kezében hozott két kávét az első üres székre rakta, ő pedig odalépett a lányhoz és lehajolva hozzá, felállította. - Mira! - szólongatta, de a lány nem nézett rá, csak a kezében lévő telefont nyújtotta felé.

A férfi elvette tőle a mobilt, és látta az üzenetben érkezett félmeztelen képet Sarahról, amint kikötözve fekszik az ágyon, miközben egy kéz simogatja végig a testét. Az asszony hasonlóan ki volt készülve, mint Mira, az arca a sírástól maszatos volt, és teljesen kétségbeesett. A rémület ott ült a szemeiben, amitől még Dannt is megkörnyékezte a félelem.

- Te jó ég! - suttogta halkan, és magához vonta Mirat, miközben a mobilt a saját zsebébe süllyesztette el, hogyha netán még több üzenet érkezne, a lány azokat már ne láthassa. Kegyetlen és szomorú volt a perc, és tudta, hogy az elkövetkezendőek még inkább azok lesznek.