Lena Pete karjába kapaszkodva rótta a métereket, és cseppet sem panaszkodott, hanem kellemesen elsutyorgott a fiúval. Olykor egy-egy épületre mutatott, és magyarázott neki ezt-azt, de különben nem maradtak le egy lépésnyire sem.

A Propylaia déli szárnya előtt, a jobb oldalon, egy óriási mellvéden végül megpillantották Nike, a szárnyatlan győzelem panthelikoni márványtemplomát. Dann ujjai erősebben szorították a lány kezét, miközben fáradtan megállt a templomot körbefutó márvány előtt, és elgondolkozva nézegette.

A derengő hajnalban már jól kivehetőek voltak a márványba vésett alakok, akik közül Lena azonnal felismerte az isteni tanácsban Niket, a győzelem istennőjét Zeus és Poseidon között, és olyannyira lefoglalta a látvány, hogy egy pillanatra el is felejtkezett minden másról. Kicsit Dann is így volt, de ő inkább a háborúk ábrázolását találta annyira érdekesnek, hogy percekig nem is hallotta meg a külső zajokat. Ezért Miranak többször kellett hozzá szólnia, mire egyáltalán a férfi rá figyelt.

– Miért vagyunk itt? Azt hittem, hogy elmenekülünk reggelig valahová, hogy kevesebb démon jöjjön utánunk.

– Igen, itt egy darabig biztonságban leszünk – felelte Dann minden meggyőződés nélkül, és elengedve a lányt, ismét az illusztrációk felé fordult, miközben kezével az állát simogatta.

Mira elnézte egy darabig, és talán le sem vette volna róla a szemét, ha Pete nem lép mellé, majd kedvesen át nem karolja a vállát. Ez az érintés azonban közel sem esett olyan jól neki, mint Danné, mégsem szólt. Pete azonban annál inkább.

– Nem csodás ez a hely? Egyszerűen lenyűgöző! Az ember szinte elfelejt minden rosszat, mikor itt körbenéz.

– Még a démonokat is? – kérdezte Mira csípősen, mire a fiú mosolyogva húzta szorosabban magához a lányt.

– Veled ezen a helyen még magamról is elfelejtkezem – suttogta Pete, és egy puszit lehelt Mira pirospozsgás arcára.

Lena odapillantott a fiatalokra, és jól látta, hogy igen kényes helyzethez érkeztek. Ezért nem is habozott, sietősen melléjük lépdelt, és öreg, ráncos kezét Mira csuklójára fonta, majd elhúzta néhány méterrel odébb, a márvány másik oldalára. A képeket mutogatta neki, miközben lelkesen magyarázatot is fűzött hozzá. Furcsa volt, de az asszonyban annyi energia lobogott, amennyi sok fiatalban sem. Nem fárasztotta ki a nagy emelkedő sem, mert még most is fürgén, és fitten lépkedett ide-oda. Mira csodálva ámuldozott rajta, mígnem egészen belefeledkezett az öreg nő történeteibe az ókori istenekről.

A hold lassan bukott le a látóhatárból, mikor Dann a fejét vakargatva hátrált el a templomtól, majd egészen hátat fordítva neki, körbenézett. Nem is azzal volt baj, hogy itt voltak, csupán azzal, hogy nem tudta, mit is keressen, ami támpontot nyújthatna a rájuk váró néhány órában. Ráadásul a tompultság is erőt vett rajta, ezért egy forró, erős kávéra vágyott. Mégsem mert mozdulni, mert amíg a nap fel nem kelt, tartott tőle, hogy több ellenfelük téblábol odalenn, mint amivel elbírnának. Sóhajtott hát egyet, és zsebre dugott kezekkel ballagott oda Lenahoz, aki épp Gaia féltékenységét és a gigászok születését magyarázta Miranak.

– A szerencsétlenek már előre elképzelték, hogy hogyan fognak majd megküzdeni az istenekkel, hogy hogyan tiporják majd őket el. Azt hitték egyszerű dolguk lesz, mert ők a föld istennőjének a gyermekei. Ha tudták volna, hogy végül a Tartarosban végzik, bizonyára nem hallgattak volna Gaiara.

– Miért ne? Az anyjuk volt – vélekedett Mira. – Akkor is azt tették volna, amit mond nekik, mert a gyermeknek ez a dolga.

– Van benne ráció, de itt ne anya-gyermek kapcsolatot képzelj el azért. Ez kicsit más volt.

– Az mindegy, a lényegen nem változtat.

Lena mosolygott a lány szavain, majd hátrafordulva Dannra pillantott, és szánakozva vizsgálgatta annak nyúzott ábrázatát. – Rád férne egy kis alvás.

– Vagy egy bögre kávé – motyogta a férfi halkan. – De akár a megoldás sem jönne rosszul a problémánkra.

– Az is meglesz, csak türelem.

– Nekem van, de a démonoknak nincs sok, és örökké itt sem maradhatunk. Nem telepedhetünk le a szent templomok előtt, csakhogy védve legyünk. Ez nem a jó megoldás.

– Nyilván nem, de amíg nincs jobb, ez is megteszi. Koncentráljunk most arra, ami akkor fog történni, ha elhagyjuk a védett helyett.

– Védett hely? – pislogott hol egyikre, hol másikra Mira, mert ebből a beszélgetésből nem sokat értett.

– Ez a hely gyermekem, szent hely, mert templomok sokasága védi a gonosz lelkektől – magyarázta az asszony teljesen nyugodtan. – Ide nem fognak utánunk jönni, itt biztonságban leszünk, de sokáig nem bujdokolhatunk. Megoldást kell találnunk, amivel egy időre ártalmatlanná tehetjük az alvilágot.

– Van is, csak... – kezdte, ám ekkor, mintha eső hullott volna a fejére. Dann felpillantott, és ámulva vette észre az égből jövő cseppeket. Elfordult és lenézett az alattuk táruló tájra, majd Lenara emelte kérdő tekintetét. – A tenger?

Az asszony nemlegesen a fejét rázta. – Mégis hogyan akarod elérni, hogy kövessenek, és egyáltalán azt, hogy elnyelje őket?

– Én sehogy. Pete azonban nagyon jól ért az állatok nyelvén, és bizonyára Poseidonnal is szót tudna érteni.

– Poseidonnal? – nézett a férfira hitetlenkedve a lány, és úgy hitte, most egy mesébe csöppent, amit valahogy képtelen átlátni. Ezidáig úgy gondolta, hogy a mitológia csupán egy képzelgés, egy egyszerű rege, aminek a valós alapja csupán a mondák, és az isteneknek állított templomok, kegyhelyek. De mióta Dannt ismeri, egyre inkább kitárult előtte egy másik világ, ami nagyon is valósnak hatott. Na de amíg ők csupán leszármazottak, addig Poseidon valós volna?!

– Poseidon, ahogy Zeus is, gyermekem, örök – magyarázta Lena, és még kezét is a lány karjára tette. – Az Istenek odafentről figyelnek bennünket, és a kezünkbe adott képességekkel hagyják, hogy mi építsük a sorsunkat.

Mira elfogadta az érveket, de elképzelni sem tudta, hogy hogyan fogják megvalósítani a terveiket, hiszen a tengerhez le is kell majd jutniuk. Zavartan, összehúzott szemöldökkel pislogott néhány pillanatig, majd némán hallgatta tovább a két jártas ember eszmecseréjét. El kellett hinnie minden szavukat még úgy is, hogy azt érezte, ez iszonyú őrültség.

– Az öböl csak néhány percre van – közölte Dann. Bérlünk egy hajót, keresünk egy aránylag megfelelő helyet, és bízunk benne, hogy Pete tud beszélni a tenger istenével.

– Biztos vagy benne, hogy ez a terv beválik? – kérdezte Lena aggodalmasan. – Veszélyes dolog ezt a fiút leküldeni a mélybe.

– Tudom. Ha tehetném, én mennék helyette, de valószínűleg két perc alatt megfulladnék, vagy lenyelne egy cápa. Petenek azonban van esélye megúszni.

– Na igen, de akkor is. Nincs más megoldás?

Dann széttárta a karjait, majd elfordulva tett néhány lépést lefelé, majd vissza is, mígnem Miran állapodott meg a tekintete. – Most nem Mira élete a tét, hanem a világé. Ha Mira elveszik, vele elveszik a béke és a szeretet is.

Ezt már a lány sem hagyhatta szó nélkül. – Azt mondtátok, hogy az istenek most is léteznek, akkor Harmonia is, nem igaz?

Azok ketten úgy néztek rá, mintha azt sem értenék, hogy hogyan lehet valaki ilyen erővel megáldott leszármazott, ha nem tud ennyit sem. De Lena végül mégiscsak elmagyarázta neki, hogy a főistenek hárman voltak, akik megosztották maguk között a birodalmat.

Mira fülig vörösödött szégyenében, hiszen ezt ő is nyugodtan kitalálhatta volna. Így inkább nem is szólt többet, csak várta, hogy azok majd kitalálják, mi is legyen. Végül Dann volt az, aki döntött, és odalépve a márványkerítést bámuló Petehez, neki is elmondott mindent.

A fiú figyelmesen hallgatta nagybátyját, és nagyokat bólintott, miközben egészen közel hajolt hozzá. Meg akart mindent jegyezni, amit hall, ezért úgy koncentrált, ahogy élete során talán még sohasem. Egy cseppnyi ellenkezés sem volt benne, és ezt mindannyian látták. Valójában tetszett is neki a dolog, mert szerette a veszélyt, és ilyenkor az arca is egészen elszánttá változott, szinte átszellemült. A Pó folyóban való fürdés nem is volt olyan érdekes, mint a tenger. Ráadásul beszélni egy nagy hatalmúval... egészen belebizsergett a gondolatba. Nem, valójában ő sem hitte egészen el ezt a szöveget, hiszen elég merész feltételezésnek tűnt, hogy egy halandó párbeszédet folytathasson egy istenséggel úgy, hogy az még meg is jelenjen neki. De erről hallgatott, mert tartott tőle, hogy Dann félreértené.

Mikor megbeszéltek nagyjából mindent, Dann már kész tervvel állt elő. Közölte, hogy ő elmegy egy autóért láthatatlanul, addig a többiek türelmesen várjanak rá. Majd amikor csörög Pete telefonján, akkor jöjjenek a bejárathoz, ott fogja őket várni. Mikor úgy látta, hogy mindenki megértette, egyik pillanatról a másikra láthatatlanná vált, és már csak a távolodó lépteinek tompa zaját lehetett hallani.

Mira mélyen felsóhajtott, és fásultan nézett a távolba, amerre Dann távozott, és egyre csak az járt a fejében, hogy épségben viszont láthassa. Persze a legszívesebben vele ment volna, de tudta, hogy ez nemigen megvalósítható. Így nem sok egyéb lehetősége lévén várt, ahogy a többiek is.

Néhány perc múlva Pete telefonja megcsörrent, majd el is hallgatott. A fiú intett a nőknek, és együttesen elindultak lefelé. Mira és Pete közrefogták Lenat, mert a kövek csúszósak voltak, és mert egymásba kapaszkodva gyorsabban haladtak a lejtőn is.

A kapuhoz érve azonnal megpillantották Dannt egy kocsi sofőrülésében, és a lehető leggyorsabban siettek oda hozzá, majd beszálltak mellé az autóba. A férfi azonnal indított, és Athén kikötője felé hajtott, miközben idegesen pislogott a visszapillantó tükörbe. Alig várta, hogy megérkezzenek, és végre hajóra szálljanak. Már kávéra sem volt szüksége ahhoz, hogy felébredjen, mert az adrenalin olyan hévvel dolgozott benne, hogy még maga is meglepődött rajta. Oda sem figyelt semmi másra, csakhogy mindnyájan épségben maradjanak és lehetőleg együtt, ameddig csak lehet.

Míg Pireusban Dann kibérelt egy Jachtot, addig Lena némi enni és innivalót vásárolt, mert biztos volt benne, hogy hamarosan mindnyájan megéheznek. Mikor végre lerendeztek minden apróságot, felszálltak a tejfehér hajóra, és Dann lassan kikormányozta a Jachtot az öbölből a nyílt tengerre.

Pete ott téblábolt a nagybátyja mellett, és a kormányzási műveleteket figyelte. Bár Dann már elvitte egy-egy hajóútra azelőtt, de vezetni csak ritkán engedte. Általában már csak akkor, mikor biztos lehetett benne, hogy nem megy neki semminek. Most is erre várt, de Dann olyannyira idegesnek látszott, hogy nem merte megkérni rá, hogy adja át a kormányt neki. Inkább csak nézte egészen addig, míg Lena elővette a táskájából a hozott szendvicseket és üdítőket. Petere külön rászólt az asszony, hogy egyen, de mindenki másba is határozottan belekényszerítette az ételt. Még Dann sem vitatkozott vele, pedig semmi étvágya nem volt, és két falat után le is tette kezéből a szendvicset.

Jó néhány kilométert megtettek már a parttól, mikor Dann leállította a Jachtot, és odafordult unokaöccse felé. Nem akart szónoklatot tartani, de még volt néhány dolog, amit mondani készült.

– Ne csinálj hülyeséget! Beszélj az állatokkal, keresd meg Poseidont, és siess vissza. – Kicsit hallgatott, majd belenézve Pete szemeibe, aggódva felsóhajtott. – Tudod, hogy nem küldenélek, ha látnék más lehetőséget. Muszáj őket valahogyan eltüntetni, különben soha nem lesz tőlük nyugtunk.

– Nem gond, mondtam már – mosolygott a fiú, és barátian megveregette nagybátyja vállát. – Jobban izgulsz, mint én – vigyorodott el még jobban, látva Dann szenvedését.

– Még jó! Nekem kell elszámolnom veled a végén – fintorgott, de aztán komolyabbra fordítva a szót, egy ideges sóhaj hagyta el a száját. – Vigyázz magadra Pete! Érted?

– Meglesz főnök! – A fiú hirtelen szorosan magához ölelte a nagybátyját, majd hátrálva néhány lépést. Sietve levette a ruháit, és szó nélkül vetette bele magát a tenger habjaiba, majd eltűnt a hullámok között.

Dann tekintete tele volt aggódással, ahogy nézett utána. A legszívesebben ő maga ment volna helyette, de észben tartotta a határait, és tudta, hogy nem élne túl sokáig odalenn. Egyedül Pete volt erre képes, és remélte, hogy unokaöccse meg is ússza néhány könnyebb sérüléssel. A gondolatai őrülten cikáztak, arcán már rángatózott az ideg, és a keze is ökölbe szorult. Ezt Mira is észrevette, és lassan odaballagva hozzá, lágyan megérintette a karját. Dann azonban most nem volt vevő a kedvességre, annál sokkal feszültebbnek érezte magát. Néhány szóval megfogalmazva, pocsék hangulat kapta el. Így elfordult a lánytól, és a hajó hátuljába sétált, hogy megnézze, mennyire vannak még egyedül. De Mira nem hagyta annyiban a dolgot, oda is követte, mert amíg a férfi Peteért, addig a lány a férfiért aggódott nagyon.

– Dann! – szólt hozzá csendesen, és még a hangja is megremegett az izgalomtól. Mégsem hátrált meg, mert szerette volna megvigasztalni Dannt. A férfi azonban most nem értékelte ezt, ingerülten a lányra pillantott, két kezébe fogta az arcát, és halkan, ám annál határozottan szólt rá.

– Most ne, kislány! Légyszíves, most ne! – azzal kikerülte Mirat, és körbejárva a hajót, az enyhén hullámzó vizet pásztázta.

Úgy borult rájuk hirtelen a csend, hogy hallották a Jacht oldalához verődő hullámokat, a vízben ugráló halakat, és a távoli hajókürtöket is. Mira még a saját szíve dobogását is hallani vélte. A feszültség minden másodperccel nőtt a hajón, és ezt Lena is észrevette, aki lement a kabinba pihenni egy kicsit, mondván, hogy az ilyen idős emberekre ráfér időnként pár óra nyugalom. De nem bírt sokáig feküdni, inkább elővette a könyvét, és nekiállt olvasni.

Egy óra telt el Pete távozása után, és Mira úgy érezte, hogy már kellően büdös, és koszos ahhoz, hogy egy kicsit megmártózzon a vízben. Nem akart problémát okozni, de a várakozás nagyon elálmosította, és így a rá ragadt kosz még kellemetlenebbül érte. Nem is habozott sokat, csak levéve magáról a ruháit, fehérneműben belemászott a hűvös tengervízbe. Megrázkódott a hidegtől, de mégis elmerült a feje búbjáig, és ahogy tudta, lemosta magáról a piszkot.

Dann a hajóorrán álldogált, mikor csobbanást hallott. Amikor odasietett, Mirat látta a vízben fürdeni. Elkapta a méreg és az aggodalom különös keveréke. A feje veszettül lüktetett, és alig bírt uralkodni magán, hogy ne ráncigálja ki a lányt, és pofozza fel alaposan. – Gyere ki! Azonnal!

Mira ijedten rezzent össze, és jól látta, hogy a férfi nagyon dühös rá. Nem értette, hogy mi baja, de azonnal szót fogadott, és már úszott is a hajó felé, hogy eleget tegyen a férfi utasításának. Abban a pillanatban azonban a lány szorítást érzett a bokáján, majd valami teljes erőből húzta lefelé. Mira sikítani akart, de nem maradt ideje másra, csak hogy kétségbeesetten Dannra nézzen, és még utoljára levegőt vegyen, mielőtt a víz összezáródik a feje felett. Nem tudta mi történt, mi kapta el, de amikor meg akart fordulni, egy kéz ölelte át a derekát, és szorosan magához húzta. Menekülni akart, de akárhogy kapálózott, képtelen volt szabadulni. A félelem átjárta minden porcikáját, és az erőlködéstől a levegője is fogytán volt. Érezte, hogy néhány perc és megfullad, hacsak nem történik azonnal valami. Már a pilláit is becsukta, mert a víz csípni kezdte a szemét, és egy idő után már csak tompán érezte a körülötte folyó dolgokat.

Dann, amint észrevette a bajt, azonnal készült a vízbe vetni magát, mikor a pillantása a távolba meredt, és a tenger felszínén egy sötét foltot vett észre, amely lassan közeledett, egyenesen feléjük. Egy percig sem gondolkodott, csak ösztönösen tette, amit tennie kellett. Beleugrott a vízbe, és láthatatlanná válva úszott egyre lejjebb. Mikor végre megpillantotta a lányt, akinek derekát Baltagor tartotta, miközben sebesen úszott vele a mélybe, tudta, közeleg a végső harc. Remélte, hogy Pete közreműködése sikerrel járt, de azzal is tisztában volt, hogy nem hagyatkozhat csak erre. Pláne úgy, hogy Mira levegője láthatóan fogytán volt, és már az ájulás kerülgette. Ezért sietve Baltagor háta mögé úszott, és amilyen erősen csak tudta, tarkón vágta, majd az öklével az oldalába csapott, csakhogy az elengedje végre a lányt.

Amikor Mira kiszabadult, utolsó erejével megpróbált a felszínre úszni, de addigra már a világ kezdett megszűnni körülötte, mert az élete végének határán fuldoklott. Nem érzékelte a víz hidegségét, sem pedig a körülötte folyó verekedést, csak a testének süllyedését, ahogy egyre vonzotta, hívta a mélység. Halványan érezte már csak azt is, hogy egy kéz elkapja, és szorosan magához húzza, majd egy száj tapad az ajkaira, és levegőt fújva belé, siklanak egyre feljebb, a szélnél is sebesebben. Mikor kibuktak a víz felett, és Mira szinte az utolsó pillanatban megérezte a levegőt, iszonyú köhögési roham kapta el, és csak szívta, szívta befelé az éltető oxigént. Dann erősen tartotta és úszott vele jobbra-balra, hogy ne találjanak egykönnyen rájuk. Csak akkor állt meg, mikor a lány már rendesen és halkan szedte a levegőt. Ott tartotta a karjaiban, és úgy ölelte magához a félmeztelen testet, mintha attól rettegne, hogy elveszítheti. Mira pedig reszketve ölelte át a férfi nyakát, és a sokkos kimerültségtől szipogva kapaszkodott belé, teljes erejével. Sokáig a szemét sem merte kinyitni, csak amikor a körülötte lévő hangok eljutottak a tudatáig.

– Eltűntek! – kiabálta egy mély, kaparós hang.

– Itt kell lenniük! Tapogatózzatok, mert az a rohadék biztos láthatatlanná vált, és azzá tette a lányt is – kiabálta Baltagor.

Mira, mihelyst a pillái kinyíltak, ijedten vette észre, hogy körülöttük mindenhol különböző kinézetű démonok és szörnyek vannak, és még mindig közelednek a part felől. Ki motorcsónakon, ki úszva, ki vitorlással, de egyre gyűltek, és már teljesen körbe is vették a Jachtjukat. Őket keresték, és néhányukat csak centik választották el attól, hogy meg is találják. De Dann nem foglalkozott velük, mert tudta, hogy a láthatatlansággal hatalmas előnyük van, csupán a különleges sötét folt miatt aggódott, amit a hajóról látott. Szeretett volna minél előbb a Jachton lenni és eltűnni erről a helyről, mert nagyon rossz előérzete támadt, de mégsem mozdult, mert érezte, hogy Miranak még kell egy kis idő, hogy magához térjen. Lágyan simogatta meztelen hátát, miközben lassan a hajó háta mögé evickélt vele.

– Jobban vagy? – suttogta a fülébe Dann egészen halkan, szinte simogatva a hangjával is.

Mira remegve, összekoccanó fogakkal bólintott, és kissé engedett is a szorításon. – Most mi lesz? – kérdezte csendesen, nehogy a körülöttük úszkáló démonok felfigyeljenek rájuk.

– Fel kell másznunk a hajóra. Valami közeledik a vízben, és hamarosan ideér.

A lány felsóhajtva készült hátrálni, mikor Dann egyik kezével megfogta az arcát, és odahajolva még egy adag levegőt fújt a szájába, majd összezárva az ajkait, csókolt is lehelt rá. Ettől Mira kicsit jobban érezte magát, és simított egyet a férfi vizes haján. Akármennyire fázott és remegett is a félelemtől, Dann-nal minden olyan egyszerűen kellemes volt. Sajnálta is, mikor kijózanodva rá kellett ébrednie, hogy sem a perc, sem a hely nem alkalmas a gyengéd érzelmek felkorbácsolására. Ezért hagyta, hogy Dann a derekánál fogva a magasba emelje, és segítsen neki felmászni a fedélzetre. Ám alig ért fel, hirtelen kivágódott a kabin ajtaja, és egy martalóc, izmos, nagydarab démon, vérbeforgó szemekkel ráncigálta Lenat maga előtt a tatra.

Baltagor is a hajó felé közeledett, és mikor meglátta az elfogott öregasszonyt, hangosan, élesen felkacagott, hogy mindenki jól hallja, leginkább Dann. – Ha nem jössz elő azonnal te patkány, akkor búcsút mondhatsz az öregasszonynak!

– Nem! – kiabálta Lena határozottan, és láthatólag dühösen hadakozva. – Ne gyere elő! Ne tedd meg, amit mond!

– Csönd legyen vénasszony! – rivallt rá a démon, és erősen megrángatta az asszony karját. Úgy magasodott az apró öreg nő fölé, mint egy torony, Lena mégsem ijedt meg tőle, mert úgy vélte, hogy ennyi idősen már nem kár az életéért. A többieket viszont sajnálta, és amit lehetett, meg akart tenni értük.

Dann a fedélzetre érve a közeledő sötétséget figyelte, és látta, hogy még nincs elég közel. Időt kellett nyernie. Most, hogy Mirat a láthatatlansággal biztonságban tudta, odafordult Baltagor felé, és egész valójában megjelent neki, de olyan gyilkos tekintettel, hogy a démon tettetett riadtsággal hőkölt hátra.

– A végén még megölsz a szemeddel – mondta neki Markus, majd nagyképűen vigyorogva lépett oda Lenahoz. – Ezek szerint számít az öregasszony élete. Ezt nevezem! Akkor cseréljünk, mert én a lányt akarom!

– A lányt? Minek ő neked? – firtatta Dann a démont figyelve, szétvetett lábakkal és ökölbe szorult kezekkel, ugrásra készen. A legszívesebben azonnal letámadta volna, és igen nehezére esett türtőztetnie magát. – Vagy nem is neked kell, hanem másnak. Ki az? Mert te magad biztosan nem tudtad volna mindezt kitervelni, és pláne nem ennyi szörnyszülöttet idecsődíteni.

A Lenat tartó démon erre a megjegyzésre felhorkant, és rántott egyet az öregasszonyon. Baltagor azonban nem vette a szívre, csak hangosan felkacagott, és úgy közeledett Dann felé, de éppen csak annyira, hogy még kellő távolságra legyen egy esetleges támadáskor.

– Azt hiszed, hogy ostoba vagyok és elmondom? – Mikor Markus látta, hogy Dann állva a pillantását nem felel, egyre jobban feldühödött. – Hol a lány?

– Azt hiszed, hogy ostoba vagyok és elmondom? – kérdezte vissza a férfi a lehető legnyugodtabban.

– Reméltem – gúnyolódott a démon.

Dann pillantása a tengerre esett, és észrevette, hogy a sötétség már kellő közelségbe ért, bármi is legyen az. Ezért azonnal láthatatlanná vált, odaugrott a Lenat tartó démonhoz, és hatalmas ütéseket mért a lapockájára. A szörny megingott, és elengedte az asszonyt, hogy védekezni tudjon. Dann ekkor már nem kímélte ellenfelét, és olyan erős rúgásokat vitt be neki, hogy a démon elveszítve az egyensúlyát a vízbe esett.

Ezt látva a többi démon is a hajó felé közeledett, de Baltagor gyorsabb volt, és a lehető legfürgébben lépett Lena után. Mira azonban elég közel állt, és mindenképp tenni akart valamit, mert képtelen volt nyugodtan elnézni, ahogy a szörnyek legyőzik őket. Lenat pedig kimondottan sajnálta, mivel idős, kedves asszonynak tartotta, aki a légynek sem lenne képes ártani. Ezért amikor Markus elment mellette, ő kitette a lábát, és amint a démon elbotolva hasra vágódott, Mira teljes erejével belerúgott. Kétszer sikerült is pontosan találnia, ám a harmadik próbálkozásánál Baltagornak sikerült elkapnia a lány még láthatatlan lábát, és nem is eresztette el. Inkább megpróbált felállni, és még erősebben megragadni Mirat. – Megvagy! – sziszegte elégtétellel, mikor már a lábain egyensúlyozva fogta le a lány kapálózó kezeit.

Dann talán nem is lehetett volna dühösebb, amikor meglátta Markus győzelmét. Odaszólt Lenanak, hogy siessen be a kabinba, és ki se mozduljon onnan, majd ment, hogy kiszabadítsa Mirat. Ám alig tett két lépést, mikor a hajó körül felordítottak a démonok, és hatalmas lendülettel próbáltak menekülni az érkező veszedelem elől. Néhányan eltűntek a víz alatt, mások kiborultak az imbolygó motorcsónakokból, de jó pár olyan is akadt, akinek már csak a kifolyt vére árulkodott arról, hogy valaha létezett. Szörnyű és félelmetes pusztítás vette kezdetét, ahol a vízi állatok veszett vadként tizedelték a démonokat. Olyan elszántsággal vetették magukat a szörnyekre, hogy hamarosan vérvörössé vált a hajó mellett a tengervíz és húscafatok tarkították mindenfelé. A fedélzeten ijedten nézték a pusztítást, és bár a démonokat cseppet sem sajnálták, az állatok vérszomjas gyilkolása megrémítette őket.

A hajó egyre vadabbul ingott, és Dann ettől azonnal magához is tért. Tudatára ébredt, hogyha azonnal nem mennek el innen, ők is hasonlóan végezhetik. Ezért sietve a kormányhoz ugrott, de még egy pillantásra Baltagorra nézett. – Ha elengeded, kinyírlak! – ordított rá, majd elindítva a Jachtot, keresztülvágva mindenen, megpróbált minél távolabb kerülni az öldökléstől. A szíve a torkában dobogott, de nem volt ideje félni sem, mert minden erejével és tudásával a hajót próbálta egyenesben tartani, ezáltal lerázva a kapaszkodó démonokat is. Csak Baltagor maradt, aki szerencsésen a hajón ragadt, és a kabin tetején lévő korlátba kapaszkodott, miközben Mirat is próbálta erősen fogni, és magához húzni. Nem is értette, hogy miért nem hajítja a vízbe, miért tesz meg mindent azért, hogy megmentse. Felhúzta a lányt egészen a korláthoz, és amikor már ő is kapaszkodni tudott, átkarolta, hogy maga előtt biztonságban tartva vigyázzon rá. Ahogy Mira félmeztelensége egyre láthatóbbá vált, és a testük összeért, Markust elkapta valami furcsa bódulat, amit mindig is érzett, mióta csak ismerte a lányt. De mivel a helyzet nem adott lehetőséget, hogy behatóbb tanulmányozás alá vegye, ezért inkább megtett mindent, hogy kijózanítsa magát. Nem is volt más lehetősége, mert a Jacht úgy száguldott végig a vízen, hogy szinte dobálta őket össze-vissza, és meg sem állt, csak jó néhány kilométer megtétele után. Akkor viszont úgy merült rájuk a furcsa, kísérteties csend, amiben a démonok ordítása szinte fülsüketítően hatott, mintha hatalmas, pusztító vihar készülődne.