Fantázianevek és kiejtésük(emlékeztetőül: olvasás előtt érdemes végigfutni) :

Alzeiron – Álzéjrun

Atroenix – Etrűniksz

Darannos – Darannosz (vagy Dáránnosz)

Dniwrien – Néjrüen

Dréonia – Dréjonyja

Dréon – Dréjon

Eldreona – u.a.

Eldreon – u.a.

Etarianus – Étárjanusz

Exator – Ekzátor

Geldryenn – Geldrüen

Ilderona (=fény istennője) – Ilderóna vagy Ilderónáh (keményen ejtett h-val a végén)

Ilderonia (=Ilderona által teremtett világ) – Ilderónja

Kletoria – Klétorja

Klexor-Klekszor

Letarion (sziget) – Letárijon

Letharius – Letáriusz

Lodérius – Lodérjusz

Manderyon – Mándérüon

Mitrix – Mitriksz

Nesorus – Nizórusz

Pryexor – Prüjekszor

Qatyeren – Kvatüéren

Sethorius – Szedóriusz

Teirammur – Térámmúr (az á-t röviden ejtjük)

Tharémius – Tárémjusz

Traemius – Trémiusz(ae=é)

Trienorix – Triénoriksz

Trisalia – Trizálja

Trisalion – trizálion (eredetileg trisaliai lenne, de azt kiejtve kicsit sok lenne a j hang egymás mögött, úgyhogy megváltoztatták)

Tyerra – Tüjérrá(h)

Wazoria – u.a.

Wazorius – Wazoriusz

Wenderius – Wendérjusz

Werglanius – Werglániusz

Zateria – Zátéria (az á-t röviden ejtjük)

Zaterius – Zátériusz (az á-t röviden ejtjük)

IV. fejezet (3. rész): Királygyilkosság

[...]

– Ahogy óhajtja, Vörös Lovag – bólintott Mitrix. Azzal a magasba repült, akárcsak Lodérius az imént, s a Vörös Lovag nyomában szárnyalt egészen Tharémiusig. Hősnőnk s Lodérius némán csodálták a hajnal szürke félhomályában szerényen tündöklő, hófödte tájat, míg egyre csak szárnyaltak s szárnyaltak egészen a trisalion fővárosig.

Tharémius vörös márványfalaiig, illetve a főváros kapujáig meg sem álltak, épp az előtt értek földet, mire hátukról rögtön el is tűntek az angyalszárnyak. A kaput őrző katonák eleinte meghökkenve bámultak hősnőnkre s a Vörös Lovagra, de még ámulatukból feleszmélve sem szóltak, csak vállukat vonogatták. Jártak mindenféle szerzetek Tharémiusban: bolondok, kereskedők, varázslók és állig felfegyverzett katonák egyaránt. Zaterius (a bolondok közül tán a legnagyobb) persze vakon megbízott őreiben. Az őrök különös módon a hajnalban érkező Mitrixet s Lodériust is beengedték a kapun, pedig Zaterius rendelete szerint reggel nyolc óráig a kaput zárva kell tartani. Még a varázslónő vállán pihenő sárkánycsemete sem érdekelte őket. Kevély, kapzsi s gyakran vérszomjas gazemberek voltak, nem igaz harcosok. Ha őrségbe állították őket, csak látszólag vigyáztak a városra, valójában csak a napot lopták. A háború érdekelte őket, Dréoniába vágytak, nem a városkapu elé. Tharémius régi báját mocskolták ezzel, hisz hajdan büszkén őrizték a fővárost Trisalia egykor igaz harcosai, de e büszkeségnek Zaterius korában már nyomát sem mutatták Tharémius hitvány őrei. Szerencsére a városon nem sok nyomot hagytak az évezredek.

A viharos évtizedek ellenére Tharémius még Zaterius idején is őrzött valamennyit régi pompájából. A város báját nem csupán vörös márványfalai vagy széles utcái adták. A fehér várkastély falai s tornyai kevélyen emelkedtek egészen a fellegekig. Az épület több millió márvány-, kő-, illetve aranytömbből született Trisalia második királyának korában. Zsarnok volt ő, ki népét sanyargatta, s magas adókat vetett ki alattvalóira, ugyanakkor elrettentette a tolvajokat, gyilkosokat, árulókat s csalókat, de eszköze nem csupán a fegyver vagy a törvény, hiszen hatalmát óriási vagyonával is fitogtatta. Sokak úgy vélték: a várkastély megépítése lehetetlen, még a királynak is mélyen a zsebébe kellett nyúlnia érte, de végül sikerült. 2050-ben fejeződött be építése, s hiába a sok-sok évezred, a sok-sok igaz s kegyetlen király, ki Trisalia felett uralkodott, az idő nem hagyott nyomot e bámulatos építményen. Még ma is oly elragadó, egyben elrettentő, mint újkorában. Óriási tornyain még mindig oly büszkén lobognak Trisalia aranyszínű nemzeti zászlói, melyeknek közepén egy-egy kék főnix büszkélkedik, mint a második trisalion király korában. A városnak persze nem ez az egyetlen érdeme.

Tharémiusban még sok ezer más, hasznos, egyben lenyűgöző épület is helyet kapott. Templomok, iskolák, üzletek, kaszárnyák és istállók tucatjai helyezkedtek el a városfalakon belül, noha a király a legtöbb pénzt a kikötőkbe fektette, hiszen Tharémius Trisalia északnyugati csücskében, a Letarion-tenger délnyugati partján helyezkedett el.

Tharémius pompája persze nem volna teljes, ha hétköznapi épületek szürke sora fogadná mindazokat, kik a városkapun belülre tévednek. A kisebb tereken szobrok, a nagyobbakon szökőkutak álltak. Mind díszes s pompázatos, mind arany s márvány színeiben tündökölt. Legérdekesebb, ám díszességben legszerényebb talán a város főterén, azaz szinte közvetlenül a várkastély előtt található szökőkút volt. Annak kellős közepén egy bronzszobor állt, melynek fején valódi gyémántokkal díszített, valódi aranyból faragott királyi korona tündökölt. Mikor a téli fagy elmúlt, a gyémántokból víz fakadt, mely szelíden csobogott, s meg nem állt, míg a szökőkút óriási medencéjén át el nem jutott a város föld alatti vízvezeték-rendszerébe. Ilyenkor kezdődött az egész folyamat elölről, de megállt, mikor újra eljött a tél, s türelmesen várta az új tavaszt.

Mitrix ámuldozva mérte végig a várkastély előtti szökőkutat. Fehér hó borította azt, hősnőnk mégis hallani vélte vizének szelíd csobogását. A varázslónő eme édes hang hallatán megpróbálta elképzelni, hogy milyen lehet vajon e pompás műalkotás tavasszal, mikor új életre kél a világ. Amint hősnőnk behunyta tengerkék szemeit egy röpke pillanatra, hogy szárnyra engedje képzeletét, hirtelen valami titokzatos, valami különös, valami elképesztő dolog történt.

Fény gyúlt a hajnal félhomályában, a téli hó váratlanul elolvadt, s kellemes tavaszi meleg váltotta fel. Tharémius szoborból emberré lett, megelevenedett Mitrix előtt. Trisalia első királya a varázslónőhöz lépett, térdre borult előtte, majd ékesen szólt.

– Béke lesz osztályrészünk, hisz embernek születtünk, nem trisalionnak – így szólt Tharémius, a nagy király. Háta mögött mindeközben megjelent Exator fekete alakja, mellette Nesorusé, ki kardja hegyét a sárkánykirály mellkasa felé fordította, s kettejük közt felbukkant végül Mitrix is. Hősnőnk saját magát vélte látni, ahogy egy karddal óvja Exatort, mikor Nesorus lesújt rá, majd köddé vált az egész látomás.

Tharémius alakja újra hideg bronzszobor, semmi több, ismét hó borítja Trisalia fővárosát, eltűnt Mitrix, illetve Nesorus s Exator alakja is, mintha mi se történt volna. Werglanius páratlan tehetségű varázslónője nem értette a dolgot.

– Mi az ördög? – kérdezte Mitrix.

– Mi a baj? – bökött a varázslónőre Lodérius.

– Először Tharémius királyt véltem látni s hallani, majd saját magamat pillantottam meg, ahogy Exatort óvom Nesorustól. Én...nem értem, miféle furcsa látomás lehetett ez.

– Mind okkal születünk Ilderonia földjére, Mitrix, s ez alól te sem lehetsz kivétel – jegyezte meg a Vörös Lovag.

– Bár tudnám, mi célom e földön! Halált hozni a zsarnokra, igen, meglehet. De mi lesz aztán? Mi lesz velem, ha Nesorus meghal, ha a béke helyreáll? Akkor is lesz majd miért küzdenem? – tekintett Lodériusra a varázslónő.

– Kétségtelen – felelte röviden a Vörös Lovag, majd nemsokára tudatosult benne, hogy immár a város főterén állnak, így voltaképp elérték úti céljukat.

Igen, velük szemben áll a hatalmas várkastély, s már csak annak két-három emelete választja el Mitrixet, a kis sárkányt, illetve titokzatos kísérőjüket a trónteremtől, valamint a győzelemtől.

– No, ideje meglátogatnunk Zaterius urat – bökött a hatalmas építmény kapujára Lodérius.

Díszes és hatalmas volt az, akárcsak maga a várkastély. Nem faragvány, nem is aranykilincs, hanem egy óriási festmény díszítette a kaput. Megalkotója nem sajnálta a festéket. Műve egy egész várost, két óriási sereget, illetve háttér gyanánt egy vörös alkonyt ábrázolt a széltében s hosszában is óriási kapu felületén anélkül, hogy akár egy parányi foltot is kihagyott volna nem mindennapi „vásznán”. Mitrix megborzongott. Aprónak, törékenynek érezte magát a várkastély földszinti folyosójára nyíló kapu s a pompázatos festmény előtt, melyhez az őrök szigorú tekintete, illetve a tekintélyt parancsoló várkastély egésze párosult, de a varázslónő nem hagyta magát félelemtől megtántorítani, hisz már nincs sok hátra. Nesorus elbukik, s béke lesz, mint azt hősnőnk megálmodta már vagy százszor, Mitrix büszkén lépett hát be a várkastélyba a vállán pihenő Tűzgolyóval s vörös páncélos kísérőjükkel együtt.

A földszinti folyosóra érve hősnőnk s a Vörös Lovag szélsebesen száguldottak fel a lépcsőn a harmadik emeletre, ahol a trónterem található, miközben félrelöktek minden szolgát s minden őrt, ki útjukat állta, hisz a fél világ sorsa forog kockán. Ha hőseink diadalt aratnak a mai napon, akkor Nesorus végre elnyeri méltó büntetését, akkor véget ér a háború, ember és sárkány békét köt, majd együtt borít fátylat a múlt sötét árnyaira. Ez adott erőt mind a werglaniusi varázslónőnek, mind Lodériusnak, ahogy rohantak felfelé. Hamar el is érték a harmadik emeleti folyosót, végül a trónterem kapuját, ahol gyorsan bebocsátást is kértek az ott állomásozó őröktől.

Azok összenéztek, egymásra bólintottak, majd zokszó nélkül bebocsátották hőseinket. A vendégek a hatalmas s díszes trónterembe léptek. Lábaik előtt hosszú, aranysárga szőnyeg, annak közepére hímezve egy kék főnixmadár, Trisalia híres jelképe. A szőnyeget két hosszú oszlopsor vette körbe: egy balról, egy jobbról. A mennyezeten freskók, az ablaküvegeken mozaikok, az oszlopokon s a király trónjának karfáin alaposan megmunkált faragványok díszelegtek. A trónon Zaterius ült, két karja összefonva, balján Nesorus, jobbján Darannos állt.

Mitrix megörült a kapitányt látván. Hosszúnak bizonyult az a néhány nap is, amíg Tharémius felé utazott, mintha évek óta nem látta volna nevelőapját. Szíve hirtelen azt remélte, hogy most talán helyrehozhat mindent. Igen, szíve nagyot dobbant, ahogy megtelt a békülés reményével, sőt még egy szelíd mosoly is megjelent Mitrix arcán, de hamar semmibe veszett az. Hősnőnk nem hitt tengerkék szemeinek.

Darannos nem festett túl jól: arcán sebek sokasága, két keze megkötözve, korbácstól vörös felsőteste csupaszon. Mitrix szemei elkerekedtek e borzalmat látván. Mi történhetett? Nem értette.

– A...apa? – akadt a varázslónő torkán a szó.

– Mitrix...el kell mennetek...ez egy... – próbálta megmagyarázni Darannos, de teste-lelke ekkor fáradt s kimerült már. Bárhogy is küszködött, nem jött ajkára a szó.

Nesorus fejezte be mondatát, miután kevély lépteket tett először a Vörös Lovag, majd Mitrix felé:

– Csapda?! – visszhangzott Nesorus ördögi kacaja szerte a trónteremben, s mintha azt kísérné, úgy csapódott be Mitrix, Tűzgolyó, illetve Lodérius mögött a trónterem ajtaja.

– Bizonyítékunk van ellened, Nesorus. Tudjuk, hogy a háború kitörése a te lelkeden szárad. Te öletted meg Exator feleségét, te ragadtad el örökösét, s mindezt úgy intézted, hogy a sárkánykirály a nomádokra gyanakodjon, hogy őket támadja majd megtébolyult bánatában, illetve ebből fakadó dühében, így te büntetlenül hadba szállhatsz. Te mosod kezeid, csak embertársaid óvod a gaz sárkányoktól, s mikor megnyered majd a háborút, végül magadhoz ragadod a virágzó Kletoriát is, teszed mindezt az uralkodásra született faj nevében s érdekében. A kapitány maga hozta el a Pergament, mely mindent bizonyít – szólt Lodérius.

– Hogyan? – kérdezte Mitrix. Kérdésére a Vörös Lovagtól várta volna a választ, de meghökkentő módon Nesorus felelt arra.

A főtanácsnok elégedetten bólogatott. Már egészen közel lépett a Vörös Lovaghoz, még kezét is Lodérius vállára tette, majd rövidesen Mitrixre tekintett. Feléje is elismerően bólintott.

– Csodálom leleményességeteket. Most vérengző vadállat módjára darabokra téphetnélek benneteket, de nem teszem, hisz hálával tartozom, Lodérius, amiért csapdámba csaltátok – te, Etarianus és az a szajha Ilderona – az ifjú varázslónőt. Mitrix most legalább megtudja az igazat a Tiltott Templomról s Lethariusról, hiszen ti mindent elhallgattatok előle. Ha tudná, ki vagyok valójában... – szólt Nesorus.

– Csendet, bolond! Mindent tönkreteszel – szakította félbe Lodérius a főtanácsnokot.

– Lodérius, mi folyik itt? – kérdezte Mitrix.

– Hazugságaival megpróbál ellenem fordítani a nyomorult – felelte a Vörös Lovag.

– Lodérius, miféle templomról beszél e gazember? Ki maga valójában, s ki volna Nesorus? Egyáltalán mi köze magának s Etarianusnak Ilderonához? Miért nem felel nekem, Lodérius, miért oly hallgatag?! – kérdezte bosszúsan a varázslónő.

– Mitrix, én... – kezdte volna Lodérius.

– És azt miért nem mondta el, hogy jó apám itt van Tharémiusban? Én...várjunk csak! Tudom már, mire megy ki a játék. Maga a főtanácsnok kezére játszik! Elhozott ide, hogy aztán Nesorus végezzen velem s jó apámmal egyaránt! – rántott kardot Mitrix. Már-már támadni készült, amikor Lodérius végre magyarázatot talált minden tettére.

A Vörös Lovag igyekezett tisztázni magát hősnőnk előtt. Azt próbálta bizonygatni, hogy mindvégig az ő érdekében cselekedett, míg Nesorus továbbra is ennek ellenkezőjét igyekezett igazolni.

– Nesorus nem ember, álnok torzszülött csupán, ki csapdába csalt bennünket, mindnyájunkat: Darannost, téged, Tűzgolyót, sőt jómagamat is. Ifjú vagy még ahhoz, hogy megértsd, de mi, halandók a halhatatlanok akaratának rabjai vagyunk e sötét időkben. Ilderona akarta úgy, hogy jöjjünk el ide, hisz álmában látni vélte a pillanatot, a győzelmünk pillanatát, csakhogy az a látomás nem volt való. Nesorus küldte azt a Fények Anyjának, hogy ide csaljon bennünket. Érted már? Csapdát állított e nyomorult féreg, e gennyes szörnyeteg, s ezt még Ilderona sem láthatta előre. Való igaz, több vagyok egyszerű halandónál, és...igen, sok sötét titkot rejtegetek szívemben nem csak előled, de az egész világ elől, mégsem vezetnélek a biztos halálba. Kérlek, hallgass énrám, s ne Nesorusra! Ő próbálja megrontani elmédet, próbálja megtörni lelkedet, ám erős az, erősebb a sziklánál is, hát ellen kell állnod. Amint végeztünk e szörnyeteggel, mindent megmagyarázok. Esküszöm, hogy nem lesz több kérdésed, esküszöm, hogy nem lesz több titok, de akkor bíznod s hinned kell bennem – rántott kardot Lodérius, majd a főtanácsnokra rontott.

– Ne hidd szavát, Mitrix! Álnok gazember ő, ki ide csalt téged, hogy végezzek veled, de én e helyett hatalmat kínálok neked – hárította a feléje közeledő kardcsapást Nesorus, majd ellentámadásba lendült.

– Átkozott gazember! Ezúttal nem ússzátok meg: sem te, sem sötét urad! A fény nevében pusztulni fogsz! – ordította Lodérius.

– Erről sem beszélt neked, ugye, Mitrix? Lodérius nem mondta el, ki lakozik testemben, ahogy arról is hallgatott, hogy ki volt jó anyád. Nem árulta el, mennyi hatalmat adott neked, s nem mondta el, miképp hagyott magadra az a hitvány asszony. Hallgatott a sorsról, mi reád vár, pedig hatalmad az enyémet is túlszárnyalja majd. A sárkánylovasok legelsőjeként teneked dicsőség jut majd a fény hadainak élén, de mikor eljön az idő, a sötétség feletti győzelmedért hatalmas áldozatot kell hoznod, s ennek súlya a te lelkedet fogja nyomni mindörökké, akár megéred leendő néped diadalát, akár nem! – rúgta hasba Lodériust Nesorus, mire a Vörös Lovag az oszlopok egyikének vágódott.

Noha a páncél megóvta Lodériust a súlyosabb sérülésektől, nem kevés időbe tellett, míg a Vörös Lovag ismét talpra állt. Addig Nesorus az alkalmat kihasználván, hitvány szavaival vadul ostromolta Werglanius páratlan tehetségű varázslónőjének lelkét s elméjét egyaránt.

– Dönts, Mitrix! Engem, nagyszerű hatalmamat vagy e gyáva, hazug alakot választod? Egyszerű a döntés, hisz hazudott neked e senkiházi, s hazugságaival egyenesen az én karmaim közé terelt. Állj bosszút rajta, öld meg, hisz lakolnia kell bűneiért! Ha megteszed, édesapád szabadon engedem, sőt mihelyt visszaszereztük dréoniai földjeinket, minden sárkány neked fog térdelni. A rabszolgáid lesznek, melyekkel kedved szerint bánhatsz majd. Mi ez, ha nem kecsegtető ajánlat? Mindössze annyit kell tenned, hogy végzel e vén bolonddal. A döntés rajtad áll – szólt Nesorus.