Fantázianevek és kiejtésük(emlékeztetőül: olvasás előtt érdemes végigfutni) :

Alzeiron – Álzéjrun

Atroenix – Etrűniksz

Darannos – Darannosz (vagy Dáránnosz)

Dniwrien – Néjrüen

Dréonia – Dréjonyja

Dréon – Dréjon

Eldreona – u.a.

Eldreon – u.a.

Etarianus – Étárjanusz

Exator – Ekzátor

Geldryenn – Geldrüen

Ilderona (=fény istennője) – Ilderóna vagy Ilderónáh (keményen ejtett h-val a végén)

Ilderonia (=Ilderona által teremtett világ) – Ilderónja

Kletoria – Klétorja

Klexor-Klekszor

Letarion (sziget) – Letárijon

Letharius – Letáriusz

Lodérius – Lodérjusz

Manderyon – Mándérüon

Mitrix – Mitriksz

Nesorus – Nizórusz

Pryexor – Prüjekszor

Qatyeren – Kvatüéren

Sethorius – Szedóriusz

Teirammur – Térámmúr (az á-t röviden ejtjük)

Tharémius – Tárémjusz

Traemius – Trémiusz(ae=é)

Trienorix – Triénoriksz

Trisalia – Trizálja

Trisalion – trizálion (eredetileg trisaliai lenne, de azt kiejtve kicsit sok lenne a j hang egymás mögött, úgyhogy megváltoztatták)

Tyerra – Tüjérrá(h)

Wazoria – u.a.

Wazorius – Wazoriusz

Wenderius – Wendérjusz

Werglanius – Werglániusz

Zateria – Zátéria (az á-t röviden ejtjük)

Zaterius – Zátériusz (az á-t röviden ejtjük)

IV. fejezet (4. rész): Királygyilkosság

[...] A rabszolgáid lesznek, melyekkel kedved szerint bánhatsz majd. Mi ez, ha nem kecsegtető ajánlat? Mindössze annyit kell tenned, hogy végzel e vén bolonddal. A döntés rajtad áll – szólt Nesorus.

Mitrix e szavak hallatán próbált lelkében gyors békét kötni mind a jóval, mind a gonosszal. Az egyik Lodérius segedelmére sietett volna, míg a másik túlontúl kecsegtetőnek vélte Nesorus ajánlatát ahhoz, hogy elutasítsa. Mitrixet megkísértette a hatalomvágy egy röpke pillanatra, hisz istenhez méltó kiváltság volna uralni a sárkányokat. Igen, egész Dréonia hősnőnké lehetne, s ő a sárkányok teljhatalmú királynőjévé koronáztathatná magát, de nem, ezt nem teheti. Tiszta szíve hamar elcsitította az elméjét ostromló, sötét gondolatokat, majd gyors cselekvésre sarkallta hősnőnket. A varázslónő fogta Etarianustól kapott kardját, s minden kétség, illetve bűntudat nélkül lesújtott vele Nesorusra.

A főtanácsnok hárította a csapást. Pengéje Mitrixét súrolta, szikrákat hányt, ahogy Nesorus minden erejét beleadva próbálta megtörni a varázslónő fehér karjainak ellenállását. Ha sikerül, kettévágja Mitrixet, annyi szent. Hősnőnk is tudta ezt, nem kockáztathatott hát. Maga mellé vonta kardját, majd sebesen hátrált a feléje száguldó Nesorus s annak pengéje elől. Mikor a főtanácsnok ismét Mitrix elébe került, lesújtott hófehér pengéjével. Az a varázslónő felé tartott, de célt nem ért már, ugyanis hősnőnk elugrott előle. Ha Mitrix szeme nem csalt, akkor e pillanatban egy vörös L betűt vélt felfedezni a főtanácsnok kardjának markolatán. Mit jelenthet vajon? Csak az ördög tudja. A varázslónőnek nem maradt sok ideje ezen tűnődni, ugyanis nemsokára újabb csapás érte őt, melyet immár képtelen volt kivédeni. Mitrix hátába szörnyű fájdalom inalt, ahogy elérte azt Nesorus kardjának hófehér pengéje. A varázslónő elgyengült, lábai megremegtek, gyöngeségében hasra esett szegény, pedig sebe aligha bizonyult súlyosnak. Akkor mégis mitől gyöngülhetett el oly nagyon? Miféle sötét bűbáj tehette őt ily erőtlenné e fájdalmas pillanatban? Nem értette, de egyre csak gyötörte a hátából eredő, kínzó fájdalom.

Ennek láttán Lodérius szívében mérhetetlen harag támadt hirtelen. A Vörös Lovag fájdalmát feledve végre talpra állt, újból megragadta kardját, s nemsokára szélsebesen száguldott Nesorus felé, hogy mindenáron végezzen vele. A főtanácsnoknak se kellett több, rövidesen az ablakok egyike felé vette az irányt, megállt a mozaikokkal díszített ablaküveg előtt, majd nekilendült, végül kiugrott. Milliónyi szilánk repült ki, az utcára, illetve be, a trónterem kellős közepére. A főtanácsnok több száz métert zuhant, mégis talpra esett. Arcán néhány horzsolás, ennyi jelent meg csupán. Még a természetnél is hatalmasabb volna tán e hitvány gazember, vagy csak a szél őselemének varázsigéjét használta? Bárhogy is legyen, a Vörös Lovag nem hagyhatta, hogy e féreg elmeneküljön, de Mitrix felé mindeközben az a hitvány torzszülött közeledett, kit egykor Trisalia királyának, Zateriusnak neveztek.

– Mitrix, vigyázz! – szólt a Vörös Lovag, mikor a szörnyeteg épp lesújtani készült kiszemelt áldozatára.

A varázslónő sebe még mindig fájt. Nem tudta, képes lesz-e megküzdeni a szörnyszülöttel. Alig állt a lábán. Miféle kard lehetett az? Mitrix nem értette, hogy eshetett meg, de mióta sebet ejtett testén, azóta gyötörte őt a kínzó fájdalom, noha az nemsokára elmúlni látszott. Rövidesen felragyogott a varázslónő nyakában a smaragdzöld medál, fényes csillagként tündökölt az, s parancsolt hősnőnk elméjének, ami eltaszított minden olyan gondolatot, amely a Mitrix hátán keletkezett, fájó sebre utalt. Már nem volt ott, már nem létezett, hősnőnknek csupán testén maradt nyoma annak, szívében és elméjében már sehol.

Mitrix fájdalmát feledvén oldalra gurult, majd két lábra állt, mielőtt elérte volna őt Zaterius pengéje. Hősnőnk közben kereste, kutatta Lodériust, de a Vörös Lovag addigra már Nesorus után ugrott, s rögtön üldözőbe is vette őt.

Mitrix magára maradt a sötét bűbájtól eltorzult királlyal szemben. Hősnőnk arcán félelem sápadt, ahogy ellenfelére tekintett. Annak testén vastag, fekete páncél, vörösen izzó szemeiben gyilkos vágy, kezében pedig egy fehér kard, melynek markolata apró csontokból, míg pengéje egy sárkány szarvából állt.

– Mi történt önnel, felség? – kérdezte Mitrix, de a király nem felelt, csak egy démoni hörgést hallatott.

– Nesorus...rontotta....meg...Mitrix...én... – próbálta megmagyarázni Darannos, de még most is túl gyönge volt ahhoz, hogy értelmes mondatokat alkosson, fogadott leányának pedig nem maradt ideje a hallottakon tűnődni, ugyanis Zaterius ismét támadásba lendült.

A király lesújtott hősnőnkre. Csapása gyors, akár a szél, s pontosabb bármely trisalion kardforgatóénál. Mitrix tudta, hogy ezt hárítania kell. Ha kardját egy pillanattal is korábban vagy később emeli védekezésre, az az életébe kerülhet. Kivárta a megfelelő pillanatot, s a magasba emelte a pengét. Félelmében oda se nézett, behunyta tengerkék szemeit. Mire azok kinyíltak, hősnőnk megkönnyebbült sóhaj kíséretében eszmélt rá, hogy sikeresen hárított, noha tudta: mindez csupán a kezdete egy hosszas és kimerítő küzdelemnek. Fegyverét hősnőnk gyorsan maga mellé vonta, hátrált néhány lépést, majd támadásba lendült, mint azt Etarianus tanította egykor. A varázslónő célba vette Zaterius mellkasát, úgy indult rohamra. Megkísérelte átdöfni kardját a szörnyeteg szívén, ám a torzszülött még idejében hárított. Zaterius kardjával oldalra lökte Mitrix pengéjét. A varázslónő megpördült fegyverével éppoly kecsesen, mintha csak táncot járna vele, majd megint támadásba lendült. Derékban vágta volna ketté Zateriust, ha a torzszülött el nem ugrik a csapás elől.

Eztán ő, a főtanácsnok bábja támadott. A szörnyeteg Mitrix háta mögé ugrott, ahonnan rögtön le is sújtott kardjával, de annak süvöltését hősnőnk hallani vélte, így a varázslónő még idejében megfordult s hárított. Nemsokára azon kapta magát, hogy farkasszemet néz Zateriusszal. A gyilkos, vörös szempár nem tántorította meg, de a torzszülött is szenvtelenül tűrte a tengerkék szemek párosának rettenthetetlen ragyogását. A varázslónő s Zaterius párbaja jó pár órája tartott már, de arra mindkét fél mérget vehetett, hogy bizony messze még a vége kettejük küzdelmének.

Órákon át csörömpöltek a kardok a várkastély tróntermében, de hiába, hisz egyik fél sem tudott felülkerekedni a másikon. A varázslónő mindent megpróbált már. Etarianustól eltanult trükkjeit igyekezett legjobb tudása szerint alkalmazni, emellett minden erejét beleadta a küzdelembe, ám az sem volt elég. Mitrix és a torzszülött veszett ebek módjára küzdöttek. Hol az egyik, hol a másik kényszerült hátrálni. Mindketten remekül vívtak, s kellőképp kifárasztották ellenfelüket, ám ezzel egyik sem törte meg, csak felbőszítette a másikat. Hiába fáradt a testük, hiába fáradt a lelkük, hisz egyre csak tombolt bennük a harag, ami még a kimerültséggel sem csillapodott. Sem Mitrix, sem Zaterius nem engedett. Veszett kardcsapásaiknak ereje, akár a villámé. Hátrább is csúszott az, kinek kardja útját állta a támadó pengéjének.

A varázslónő kezdte elveszteni a reményt. Fáradt már, s attól tartott, e küzdelem a végtelenségig tart majd, ám volt még egy trükk a tarsolyában. A varázslás művészete ebben a pillanatban is rendelkezésére állt. Gyorsan elszavalta a tűz őselemének varázsigéjét, mellyel lángra gyújtotta a király fekete páncélját, de Zaterius elnyelte a lángokat. Fájdalmat nem érzett, mintha már nem is lakozna lélek a torzult testben. A szörnyeteg a bűbájtól csak még nagyobb haragra gerjedt, s még vadabbul sújtott le kardjával újra meg újra, de Mitrix többnyire elkerülte a csapásokat. Ha nem, hát hárított, s hiába a fáradtság, még mindig az arra legmegfelelőbb pillanatban tette azt. Testét megóvta a sebektől, ez mégsem hozott számára győzelmet Zaterius felett. Valahogy véget kellett vetnie e parttalan viadalnak. De hogyan?

Hősnőnk újra elszavalta a tűz őselemének varázsigéjét, s lángoló falak közé zárta a torzszülöttet. Az úgy döngette őket, mintha valódi, mintha rozoga fakunyhó gyönge falai volnának. Tűz most sem hatott rá, nem emésztette fel, még csak útját sem állta, mint azt Mitrix várta volna. Hogyan vethetne véget e küzdelemnek, nem tudta. Most már tényleg mindent megpróbált. Vagy mégsem?

– Mitrix, egyedül nem tudod legyőzni! Szabadíts ki, kérlek! Együtt...elbánunk vele – szólt Darannos, mikor végre sikerült erőt vennie magán, mikor sikerült valamelyest magához térnie. Mitrix nevelőapjának szavai hallatán ráébredt: ha ketten támadnak a szörnyetegre, akkor tán sikerülhet, akkor tán legyőzhetik végre a torzszülöttet, hát nem utasította vissza Darannos segítségét.

Hősnőnk rögtön meg is szabadította béklyóitól a kapitányt, majd kezébe adta kardját.

– Te jobban értesz a kardhoz, mint jómagam, én maradok inkább a bűbájoknál – mondta közben a varázslónő.

– Mitrix... – vette át a kardot Darannos – ...mielőtt belevetnénk magunkat a küzdelembe, szeretném, ha tudnád, hogy sajnálom. Igazad volt a sárkányokat és...engem illetően is. Félreismertem őket, már tudom. Bocsásd meg nekem, kérlek!

– Megbocsátok, jó apám, de attól tartok, a tűzfalak már nem bírják soká – bökött a falak közé zárt Zateriusra Mitrix.

Igazat beszélt; a varázslat már nem tartott soká. A szörnyeteg perceken belül kiszabadult. A varázslónő harcra készen tekintett a torzszülöttre, ki azonban balgán meredt a trónterem bejáratára, ostobán hátat fordított mind a régi, mind az újdonsült ellenfelének. Hősnőnk az alkalmat kihasználva már indult volna, hogy végre befejezze a küzdelmet, de nevelőapja megállította.

– Megállj! Csak semmi butaság! Egymagad nem tudsz elbánni vele, hiába lankad a figyelme. Jobb esélyünk lesz a győzelemre, ha egyszerre támadunk. No, jól figyelj! Két oldalról rontunk rá: én jobbról, te balról...az oszlopsorok közül. Látod? Amint jelt adok, támadunk. Egyszerre kell lesújtanunk rá; én a kardommal, te a bűbájaiddal. Gyorsan s hajszálpontosan kell lecsapnunk a bestiára, hisz csak úgy lehet esélyünk a győzelemre – mondta Darannos.

– Értem, apám – indult meg Mitrix balra, míg nevelőapja jobbra tartott. A díszes oszlopok közt száguldottak nesztelenül, míg megtalálták a helyüket. Mindketten tudták: onnan percek alatt tőrbe csalják majd a szörnyeteget.

Mitrix a tróntól balra dőlt háttal az oszlopok egyikének, míg vele szemben (a tróntól jobbra) Darannos készült, hogy jelt adjon. Zaterius még mindig a kaput bámulta, noha rövidesen hátrálni kezdett, így tudtán kívül ellenfelei közé lépett, mire Darannos felemelte balját. Ez volt a jel.

– Halld most szavam, Fények Anyja,

Győztes legyen a hősök harca! – a varázslónő a fény őselemének varázsigéjét szavalta el, mellyel villámokat szórt a torzszülöttre, míg nevelőapja kezében a Mitrixtől kapott karddal rontott neki a démoni teremtménynek.

Zaterius mit sem sejtett a cselről, teljesen váratlanul érte az, mégsem hagyhatta, hogy urának ellenfelei diadalt arassanak a mai napon. Amint a legkisebb neszt hallani vélte, megfordult, s bosszúszomjasan ordított fel a galád torzszülött. Zaterius a varázslónő nevelőapját látta meg először, ki éppúgy életére tört, akárcsak Mitrix, ez bosszantotta oly nagyon, s ez sarkallta hitvány cselekedetre. Darannos sajnos túl gyönge volt ahhoz, hogy a harcra összpontosítson. Noha még időben sújtott le kardjával, de elvétette; a tróntermen végigsüvöltő téli szelet hasította át a torz test helyett. Zaterius rögtön észbe kapott, s abban a pillanatban meg is torolta Darannos támadását. Pengéje áthasította Trisalia vitéz kapitányának, Mitrix hőn szeretett nevelőapjának harcos szívét. Darannos későn hárított, hisz régebbi sebei elgyöngítették, lelassították. Mire kardját megemelte, hogy megóvja testét, már szívébe is hatolt a hideg penge. Darannost azon a gyászos napon magukhoz szólították az istenek, de adtak időt, hogy búcsút vegyen fogadott leányától, ki e rút jelenetet látva bosszút esküdött mérhetetlen haragjában. Mitrix villámainak egyike, egy különösen hatalmas s pusztító, melyet mérhetetlen dühével táplált a varázslónő, lesújtott Zateriusra, s végzett a torzszülöttel, ki halálában valahogy visszanyerte régi alakját. Holtteste emberi, mintha sosem változott volna szörnyeteggé, mintha Mitrix Trisalia királyának, s nem egy hitvány szörnynek volna gyilkosa. Még a Zaterius mellkasán keletkezett seb is olyannak tetszett, mintha szívét valaki karddal szúrta volna át. Akárhogy is, Trisalia ura halott immár, gyilkosság áldozata, eldőlt hát a világ sorsa. Nesorus győzött, diadalt aratott a jó felett a gonosz. Ennyi volna tán? Ennyit jelentene hősnőnk elkeseredett harca? Az egész mit sem ér már, hisz a főtanácsnok győzött a döntő pillanatban, Mitrix szíve mégsem ezért fájt. Hősnőnket nem érdekelte most sem a világnak, sem az ember alkotta nemzetnek, sem Exator népének jövője. Könnyei egyedül Darannos kapitányért, szeretett nevelőapjáért folytak.

Hősnőnk térdre borult Darannos előtt, végigsimított holtsápadt arcán, s keserves zokogással búcsúztatta őt. Milliónyi a könny, melyet e világ ridegsége csalt Mitrix tengerkék szemeibe. Bárány ő a farkasok közt, kinek szíve mellkasában dobban, hogy fájjon, ha az, kit szeret, ki reményt, ki hitet ad, odavész.

– Jó apám, kérlek...kérlek, maradj velem! – ragadta meg Darannos hűlt kezét Mitrix.

– Leányom...tudnod...kell...valamit: nem én vagyok jó apád. Egy kis falucskában leltem rád, melyet sárkányoktól óvtam sok-sok évvel ezelőtt. Akkor megesküdtem, hogy szeretlek mindörökké, de én, a galád, eme esküt megszegtem. Örök átok sújtson le rám ezért! Miért ordítottam, mikor Ilderonának oly gyermekeit óvtad, kiknek éppúgy joguk van az életre e földön, akár teneked vagy énnekem?

Most már tudom, most már értem, Exator miért őrült bele fájdalmába, de késő már. Nesorus győzött, ám csatát nyert csupán, nem háborút, hidd el nekem! Látom, eljött veled egy édes kicsi sárkány, egy gyermek, egy gyönyörű...smaragdzöld teremtés. Vigyázz rá mindörökké, mert nála nagyobb szövetségesre nem lelsz sem barátok, sem szeretők közt! Együtt le kell...le kell győznötök Nesorust s hitvány seregeit. Meg kell tennetek értem...értünk...a világért, de...nélkülem.

Búcsúzom tőletek, noha bocsánatot már hiába is kérnék utolsó kívánság gyanánt, azt nem érdemlek, hisz gyilkos vagyok, egy gyönge, gyáva alak, mint mondtad – szólt Darannos, majd keserűen nevetett fel. – Tudom, tán ez is csak egy hazugság, mely elhagyja ajkaimat, de hidd el, hogy a túlvilágon is mindörökké szeretlek majd, Mitrix...árva leányom – szólt Trisalia kapitánya, miközben szemeit láthatatlan angyalok takarták le lágyan, gyöngéden, csöndesen. A kapitány lelke elindult egy hosszú úton fel a Fények Birodalmába, az istenek közé.

Miután bánata némiképp csillapodott, Mitrix a trónra tekintett. A mellett a kis Tűzgolyó csavargott. Mikor kezdetét vette a küzdelem Lodérius s Nesorus közt, szegényke elmenekült, hisz félt a kardok zajától, a főtanácsnok, majd a torz király kielégíthetetlen vérszomjától, de már vége. Mitrix ruhája ujjába törölte könnyeit, s a kis Tűzgolyóhoz lépett.

– Semmi baj... – súgta a sárkánynak bánattól száraz torokkal, így hangja a szokottnál erőtlenebbnek tetszett. – Már vége...gyere, Tűzgolyócskám, gyere! – szólt a sárkányhoz ékesen, ki még mindig félve borzongott ott, a trón mellett. Hősnőnk most óvatosan felemelte, keblére ölelte, s halkan vigasztalta őt.

Ekkor nyikorogva nyílt ki a trónterem hatalmas ajtaja Mitrix háta mögött. Őrök léptek be azon; két állig felfegyverkezett katona, élükön egy félszemű, kopasz s termetes fehér lovag, ki kiszúrt szemének helyét egy fekete kendővel takarta; Klexor, nem más. A vezér Mitrixre mutatott:

– Látják?! Ott a gyilkos! Elkapni ostobák, elkapni! – kurjantotta, s az őrök már rohantak is, hogy bilincsbe verjék aranyhajú hősnőnket.

– Én... – kezdte volna Mitrix, de hiába is kelne saját maga védelmére. Tudta, hogy minden hiába. Mögötte Zaterius s Darannos holtteste, azok mellett kardok hevernek; egyiken vér szárad, a hős kapitány hajdan forró vére. A varázslónő nem ellenkezett. Lelkiismerete parancsolt, hát hagyta, hogy elvezessék. Klexor még Tűzgolyót is elfogatta, noha Nesorus parancsa szerint hősnőnk vállára helyezte a teremtményt, úgy vitette Mitrixet (így vele sárkányát) a tharémiusi bíró színe elé.