Fantázianevek és kiejtésük(emlékeztetőül: olvasás előtt érdemes végigfutni) :

Alzeiron – Álzéjrun

Atroenix – Etrűniksz

Darannos – Darannosz (vagy Dáránnosz)

Dniwrien – Néjrüen

Dréonia – Dréjonyja

Dréon – Dréjon

Eldreona – u.a.

Eldreon – u.a.

Etarianus – Étárjanusz

Exator – Ekzátor

Geldryenn – Geldrüen

Ilderona (=fény istennője) – Ilderóna vagy Ilderónáh (keményen ejtett h-val a végén)

Ilderonia (=Ilderona által teremtett világ) – Ilderónja

Kletoria – Klétorja

Klexor-Klekszor

Letarion (sziget) – Letárijon

Letharius – Letáriusz

Lodérius – Lodérjusz

Manderyon – Mándérüon

Mitrix – Mitriksz

Nesorus – Nizórusz

Pryexor – Prüjekszor

Qatyeren – Kvatüéren

Sethorius – Szedóriusz

Teirammur – Térámmúr (az á-t röviden ejtjük)

Tharémius – Tárémjusz

Traemius – Trémiusz(ae=é)

Trienorix – Triénoriksz

Trisalia – Trizálja

Trisalion – trizálion (eredetileg trisaliai lenne, de azt kiejtve kicsit sok lenne a j hang egymás mögött, úgyhogy megváltoztatták)

Tyerra – Tüjérrá(h)

Wazoria – u.a.

Wazorius – Wazoriusz

Wenderius – Wendérjusz

Werglanius – Werglániusz

Zateria – Zátéria (az á-t röviden ejtjük)

Zaterius – Zátériusz (az á-t röviden ejtjük)

IV. fejezet (5. rész): Királygyilkosság

[...] A varázslónő nem ellenkezett. Lelkiismerete parancsolt, hát hagyta, hogy elvezessék. Klexor még Tűzgolyót is elfogatta, noha Nesorus parancsa szerint hősnőnk vállára helyezte a teremtményt, úgy vitette Mitrixet (így vele sárkányát) a tharémiusi bíró színe elé.

Mikor megérkeztek, már összeült az Ítélet Tanácsa, mely Trisalia törvényei szerint támogathatja a bíró döntését, vagy fellebbezhet ellene. Nesorus, Klexor és a főtanácsnok néhány hűséges tábornoka alkotta e tanácsot Mitrix tárgyalásán. A Tanács mellett összegyűlt jó néhány trisalion polgár s katona, illetve fehér lovag is, hogy figyelemmel kísérje a tárgyalást, mely rövidesen kezdetét is vette.

Wenderius a főtanácsnok bizalmasainak egyike lévén nem sokat tétovázott. Kék szemeinek hűvös párosát a varázslónőre szegezte. Mitrixre vetült tekintete egyszerre volt gőgös, illetve becsmérlő, ahogy a bíró lesújtott kalapácsával, s kezdetét vette Tharémius történelmének legrövidebb bírósági tárgyalása.

– A vádlott megérkezett, az Ítélet Tanácsa összeült, kezdődjék hát a tárgyalás! A vád királygyilkosság és felségárulás. Javaslom, hogy a vádlott bitón lógjon még az éjfél beállta előtt. Döntsön az Ítélet Tanácsa! – szólt Wenderius. Tekintetét ekkor végre levette Mitrixről, s az Ítélet Tanácsára szegezte azt.

– A Tanács bűnösnek találja Mitrixet, s egyetért az ítélettel, mely nem más, mint kötél általi halál – hangzott Nesorus felelete.

– Hát a nép, hát a polgárok, a földművesek? Akad-e önök közt olyan, ki védelmére kelne e gyilkos nőstényállatnak? – nézett végig az összegyűlt tharémiusi lakosokon a bíró.

Néma csönd volt a válasz. Egy trisalion sem állt volna ki Mitrixért, egy sem óvta volna meg hősnőnket a biztos haláltól, míg Nesorusért milliók áldozták volna fel életüket. S mindezt miért? Miféle hitvány bűbájtól kövült meg oly sok emberi szív? Miért hagyják, hogy odavesszen az az ifjú hősnő, ki békét teremthetne végre oly sok értelmetlen mészárlás után?

Halál vár Mitrixre, igen, halál vár rá a mai napon, s nincs senki, aki megmenthetné. Nagyot nyelt, mikor mindez tudatosult benne. Bele se mert gondolni, hogy hajnalban még győzelem reményében érkezett, de most tán élete is odalesz. S a halál után vajon mi vár rá? Tán a Fények vagy az Örök Éj Birodalma lesz majd végső úti célja?

– Nos...senki? – nézett körbe Wenderius, s közben megragadta kalapácsát. Már zárta volna le a tárgyalást, amikor a polgárok közül előlépett egy csuklyás köpönyegbe rejtőzött, vén koldus, és szót emelt az ítélet ellen.

– Elég legyen! Arcátlan rágalom az egész! Ki itt a gyilkos, azt kérded? Nem, ez így nem helyes. A kérdés valójában az, hogy kik a gyilkosok e teremben. És mi a válasz? Nesorus, Wenderius s Klexor, hiszen ők mindhárman ártatlanok vérét ontják, miközben gyilkos szajhának hordják el azt az ifjú leányt, ki békét hozna Trisalia földjére. Nem, ez így nem helyes. Eresszétek szabadon Mitrixet, különben velem gyűlik meg a bajotok! – tépte le magáról az öltözéket az idegen.

Nesorus hátrahőkölt. Nem hitt zöld szemeinek. Lodérius volt az. A Vörös Lovag gyorsan elszavalta a szél őselemének varázsigéjét, mire Mitrix bilincsei lehullottak. A varázslónő szabad volt.

– Menj...menj, Mitrix! Fuss! – ordította Lodérius.

– Lodérius, én... – kezdte volna Mitrix.

– Nincs idő vitatkozni. Menj, menekülj Kletoriába, s kérj segítséget Exatortól! Ő tudja, mi a teendő – dobott egy kardot a varázslónőnek Lodérius. Mitrixnek se kellett több, elkapta a fegyvert, majd azzal kezében fellökte az utca felé menekülő polgárokat, fellökte a feléje tartó fehér lovagokat, s Dréonia felé vette az irányt. Tudta, hogy hiába is küzdene Lodériusért, csak eldobná a saját vagy épp Tűzgolyó életét.

Mitrix rohant, ahogy csak bírt, menekült Wenderius házából. Mihelyt kijutott az utcára, a szél őselemét felhasználva szárnyakat növesztett, s átrepülte az egész várost, illetve annak környékét. A legközelebbi erdőig meg sem állt, majd arra gondolt keserűen, hogy vajon miképp végezhette a hős Vörös Lovag.

*

Míg a mi aranyhajú hősnőnk a Tharémius melletti erdőbe menekült, addig Lodérius egy pusztító bűbájt vetett be Nesorus és csatlósai ellen. Vívni már képtelen volt, hisz valami rejtélyes oknál fogva borzalmasan elgyengült, mégsem hagyhatta büntetlenül a főtanácsnok aljasságait. Sorvadó varázserejének utolsó cseppjét is összeszedte, hogy porrá égesse Wenderius otthonát. Száz meg száz harcos égett benn, míg Nesorus, Klexor s Tharémius bírája egyaránt elmenekültek. Lodérius túl gyönge s túl fáradt volt már ahhoz, hogy üldözőbe vegye őket, hogy a maga életéért küzdjön, így odabenn, a lángok közt lelte halálát.

Végleg elgyengült szíve is, elméje is, mindkettő elfáradt már. Lodérius elaludt a lángok közt, s nem ébredt fel többé. Földi létéből hamu maradt csupán. Wenderius háza odalett, benne égett az öreg Vörös Lovag, hamuvá lett, akárcsak megannyi jó harcosa a félszemű Klexornak, de ezekkel mit sem törődtek a gazemberek. Egyedül a bíró, avagy a trienorixi megtorlás rettegett vezetője, avagy Werglanius kormányzója siratta azt, mit minden gaz gazdag siratna:

– Az otthonom...az otthonom! Ezt megkeserülik! – visította Wenderius.

– Higgadj le, barátom! Abból a vagyonból, mi nekünk jut ma osztályrészül, még ezer ilyen házat vehetsz majd, hisz mától fogva király a nevem – mosolyodott el Nesorus, majd Klexorra tekintett.

Amaz kihúzta magát, s büszkén emelte meg állát, mintha vigyázzban állna. A vezér arcán önelégült mosoly jelent meg, ami idővel átterjedt Wenderiusra is.

– Klexor, menj a várkastély trónteremébe, s hozd el nekem Zaterius koronáját! Wenderius, te hívd össze a tharémiusiakat! Mondd el nekik, hogy Trisaliának a mai naptól kezdve új királya van! – utasította bizalmasait Nesorus.

– Igen, uram! – felelte előbb Wenderius, majd Klexor.

– Egy óra múlva találkozunk a főtéren. Miután szónoklatom véget ért, mind megkapjátok a magatok jutalmát, de most menjetek, s tegyétek, mit meg kell tennetek! – felelte Nesorus.

Azzal Klexor a főtanácsnok elébe hozta a koronát, melyet Nesorus rögtön fejére is vett, míg Wenderius a főtérre hívta Tharémius minden lakóját. Az újdonsült király felmászott a fehér várkastély már-már egekig érő tornyainak egyikére, ahonnan büszkén tekintett le alattvalóira. Nesorusnak lábai előtt hevert népes hallgatósága, melynek minden tagja hősként, a királygyilkos igaz ítészeként, egy dicsőséges vérfürdővel, ámde gazdagsággal s jóléttel megáldott jövő szent prófétájaként ünnepelte őt.

– Trisalionok, testvéreim, bajtársaim, nagyszerű népem, halljátok szavam! Én, Nesorus, dicső vezéretek, kit oly sok bűnnel vádoltak s vádoltatok, most tisztázom előttetek saját magam, s áthárítom a vádakat a valódi bűnösre. Werglanius boszorkánya, Mitrix, ki sárkányokat bűvöl, hogy „szeressék” őt, ölte meg Zaterius királyunkat a mai napnak alkonyán. Klexor, a fehér lovagok büszke vezére, hadseregünk újdonsült kapitánya s az ő harcosai, a rend őrei, a fehér lovagok mindent bizonyítottak. A király holtteste Mitrix lábai előtt hevert, e kettő közt egy kard, melyen Zateriusunk áldott vére száradt.

Mikor betértem a trónterembe, s e borzalmas jelenet fogadott, királyunk halálában arra kért, hogy vegyem át koronáját, majd rántsam le a leplet arról a titokról, melyet oly régóta rejtegetett. Az elmúlt két évtized során ínséges esztendők váltották egymást. Ételből csak néhány falat került az asztalokra, mert azok a hitvány, azok a kegyetlen tolvajok, azok a hüllőfattyak felégették dréoniai kertjeinket s malmainkat, elűzték arról a földről a mieinket, holott az a tartomány minket illet. Emberi kéz alkotta Kletoriát, EMBERI KÉZ, így nekünk kéne uralnunk Exator hitvány országát. Tudom, dúl még a nagy háborúnk a sárkányokkal, mely két évtized alatt több millió áldozatot követelt, de én egyetlen esztendő alatt megnyerem azt Trisaliának, esküszöm. Egy esztendőt, ennyi időt kérek csupán, s meglátjátok, birodalmunk hatalmasabb lesz, mint valaha. Ma még ígérek, de egy év múlva eme ígéreteket tettekre váltom. Minden égi szentre esküszöm, hogy így lesz! Dicső diadalt fogunk aratni, DIADALT, DICSŐ DIADALT, éljen hát dicső diadalunk! – ordította a nép felé Nesorus, majd magasba emelte öklét, s vadul rázta azt.

– Éljen dicső vezérünk! – üvöltötték szónoklatának hallgatói odalentről, miközben kezek emelkedtek a magasba.

Rövidesen vad záporként zúgó taps torz vihara tombolt odalent. Nesorus folytatta beszédét:

– Ragadjatok fegyvert mindannyian! Egy sárkányfej ára száz arany immár. Mészároljátok le a szörnyetegeket, Kletoriáig meg ne álljatok! Trisalia s a világbirodalom fogalma idővel eggyé válik, ha elég kitartóan küzdünk érte. E világbirodalom ezer meg ezer éven át virágzik majd, s nem lesz senki, ki nemes fajunkkal, a csodálatos trisalion fajjal szembeszállna. Éljen dicső diadalunk! – folytatta beszédét a király.

– Éljen dicső királyunk s vezérünk! – felelték a lábai előtt heverő polgárok, a katonák s a földművesek szinte egyszerre.

– Az ínséges időknek vége. A háború, a szenvedés korszakát a jövő évben lezárjuk. A Zateriával kötött házasságom s a király végrendeletének jogán magamhoz ragadom a trisalion koronát, hogy szolgáljam népemet a végsőkig. Én eleget teszek alattvalóim parancsának, ha ti is megteszitek, mit megkövetel hazátok. Még ma induljatok el Dréoniába, s pusztítsátok el a hüllőfattyakat! Egyetlen sárkány se maradjon életben! Győzelmünk elhozza majd Trisalia legszebb korát, melyben nem adunk helyet a patkányokként párzó gyíkfajzatoknak! Nem engedünk, nem kötünk békét, nem vonulunk vissza, ha elvérzünk is. Nincs egyezség, nincs fogoly, s NINCS KEGYELEM! Rajta, Trisalia vitézei! Pusztuljon minden sárkány, mely az utatokba áll! Ők csecsemőinket s asszonyainkat mészárolták le, mikor vérengző hadaik elűzték népünket Dréoniából, így ők sem érdemelnek különb sorsot! Eljött az édes bosszú s a dicső diadal esztendeje. Dréonia ismét az embereké lesz, ahogy azt az istenek elrendelték, s ti lesztek azok, kik visszaszerzik majd a korcs sárkányok virágzó földjeit hőn szeretett hazájuknak s királyuknak. Hadd látom most fegyvereiteket, melyekkel ezer meg ezer sárkánynak veszitek majd fejét, legyen az ifjú, öreg, hím vagy oly gyűlölt nőstény, mely fattyait készül éppen a világra hozni, hogy bemocskolja Ilderonia s a minket illető trisalion föld, Dréonia tisztaságát! – tépte le a trisalion zászlót Nesorus a torony tetejéről, majd büszkén lengette azt a tömeg előtt.

Erre fegyverek emelkedtek a magasba, katonák kurjantgattak, hozzájuk ezer meg ezer polgár s földműves csatlakozott. Mind vak bolond módjára követte a zsarnokot. Nem létezett már szabadság, se fény, az számukra holt, annak hazug árnyát követik csupán, de szemükkel hiába néznek, látni már képtelenek. Eljött a fájó elnyomás és a vérengző háborúk ideje, hol kegyetlen csaták százaiban arat majd diadalt a „nagyszerű” trisalion, s uralkodni fog egész Ilderonián, hisz uralkodni született. Mikor lágyulni látszott az emberi szív, az megkövült ismét. Mikor derülni látszott az ég, az elborult ismét, s a gonosz megint győzött a jó felett, ám e diadala végzetesebb minden eddiginél. Gyilkosok vérszomjas hada indult meg Exatornak és sárkányainak utolsó menedéke, Kletoria felé. Bosszúra szomjas katonák milliói tartottak Dréonia szívébe. Lehetnek akármilyen elszántak s hatalmasak a sárkányok, sőt lehetnek akár több százezren is, immár kétségtelen, hogy Kletoria egy esztendőn belül elesik. Ha ez bekövetkezik, Nesorus meg nem áll, míg be nem kebelezi egész Ilderoniát. És ugyan, hol vannak a hősök, kik megállíthatnák?

Egy maradt, már csak egyetlenegy, a többi holt rég, hisz a sors kegyetlenül elbánt mindnyájukkal. És az az egyetlenegy? Reményét vesztett, megtört ifjú leány, ki többé nem bízik sem hazug mesterében, sem Lodériusban, hiába halt őérte, sem a hazug Ilderonában, a Fények Anyjában. Ó, a hazug, álnok Ilderona! Hol van most, mikor gyermekeit egy zsarnok taszítja halálba, hol van most, mikor Mitrixnek s a világnak legnagyobb szüksége volna őrá? Halálhörgés, tűzvész, vértenger s holttestek keserű halma lesz a kegyetlen válasz e fájó kérdésre.

*

Hősnőnk Wenderius házából kiérve szárnyra kelt, mint azt Lodérius tanította, mint azt Tharémius felé tette, de gyöngének, fáradtnak érezte magát. Nem jutott messzire, csak a legközelebbi erdőig. Teste ételt s italt, szíve vigaszt kívánt. Először Alzeiront, majd Darannost, végül Lodériust vesztette el. Ez volna hát? Ennyit ér elkeseredett küzdelme a gonosz ellen? Nem, gondolni sem akart rá. Miért szorongatja fájdalom? Bármerre megy, bármit is tesz, mindenütt csak bánat, gyász és fájdalom vár rá, semmi más. Nem, nem bírja tovább. Le kell pihennie, de előbb el kell sírnia a bánat könnyeit. Azok nélkül képtelen Dréoniába repülni, azok nélkül csak halált kíván, semmi mást.

Talált is egy barlangot, mely megfelelt a célnak. Hősnőnk behúzódott annak mélyére, s próbálta álomba fojtani a bánatot, de mindhiába. Most minden fáradtságnál erősebb volt szívének búja, így Mitrix rövidesen halk, ámde annál keserűbb zokogásban tört ki, míg karjai közt Tűzgolyó pihent csöndesen. A varázslónő piros arcán szelíden tükröződött a barlang apró résein át besütő holdsugár halovány fénye, mely aranyszínűre festette Mitrix fájó könnyeit.

A kis sárkány ekkor kibújt a varázslónő karjai közül, s dorombolva dörgölődött Mitrixhez. Narancsszínű szemei ragyogtak, akár az égen a csillagok. Azokból odafenn száz meg száz tündökölt, de közülük kettő majdnem oly fényes, akár az aranysárga hold a mennybolton. Egyik Darannosé, másik Lodériusé, semmi kétség. Úgy tartották Ilderoniában, hogy ha a szokottnál is szebben ragyog egy vagy több csillag, azzal a Fények Anyja gyászát fejezi ki egy vagy több halottért. Ilderonának is fájt mind a kapitány, mind a Vörös Lovag halála, a két csillag, mely ragyogóbb, mely szebb, mint a többi, ezt üzente búsuló varázslónőnknek, sőt az egész világnak, de Mitrix ügyet sem vetett rá. Figyelmét most valami egészen más ragadta magával.

Tűzgolyó szemei is fényesebben ragyogtak, mint valaha, ugyanis szelíd tekintetére könny keserű fátyla borult. Mitrix meghökkenve tekintett kis barátjára. Mi fájhat szegény sárkánynak? Mit érthet meg ő ebből az egészből? Nincs az a józan elme, mely ismerné a választ e kérdésre. Mitrix sem kapna feleletet, hiába is kérdezné a teremtményt, hisz Tűzgolyó gyermek, szinte csecsemő még, így nem tudna felelni. A smaragdzöld sárkányból is előtört a zokogás: tiszta, fájó könnyek gyűltek sűrű fátyollá a narancsszín sárkányszemekben, s Mitrixnek ez éppen elég. Mindez ugyan sovány vigasz szívének, de hősnőnk immár tudomásul vette, hogy nem maradt magára tengernyi bánatában.

– Te meg miért sírsz, pajti? – kérdezte kis barátjától a bús sárkánykönnyeket törölgetve a varázslónő. – Hiányzik anyu és apu, igaz? Nekem is hiányzik...hiányzik Darannos. Lehet, hogy nem vagyok vére, de szíve hatalmas...majdnem oly hatalmas, mint...a tiéd. Kérlek, Tűzgolyó, most ígérd meg, hogy bármi is az ára, mi végigcsináljuk, hogy mi együtt legyőzzük Nesorust, hogy egy nap letörlünk minden könnyet, hogy egy nap békét hozunk oda, hol háború dúl! Kérlek, ígérd meg, kicsikém, s én is megígérem... – ölelte magához Tűzgolyót Mitrix. A sárkány némán a varázslónő szavára bólintott, mintha értené azt.

– Jól van...jól van, kicsikém. Most, kérlek, nyugodj meg szépen! Szívemnek öröm, hogy átérzed fájdalmát, mégis szörnyű gyötrelem látni bánatod, te áldott, édes kicsi csöppség. Kérlek, ne sírj tovább! – ölelte keblére a teremtményt a varázslónő.

Milyen sors várhat a történtek után őrá s kis pajtására? Hosszasan merengett a válaszon, de minél mélyebben gondolkodott, szíve annál fájdalmasabban sajgott Darannosért, Lodériusért s az egész világért, ám nincs mit tenni. Nesorus aratott diadalt a döntő pillanatban. Teljhatalmú, szeretett király ő. S ki volna Mitrix? Egy senkiházi gyilkos, egy szökevény, haza- s felségáruló, semmi több. Hol marad így remény a zsarnok legyőzésére?

– Mitrix, Mitrix! – csendült fel váratlanul egy öreg, erőtlen férfihang a közelben. A varázslónő felkapta fejét e szavak hallatán.