Fantázianevek és kiejtésük(emlékeztetőül: olvasás előtt érdemes végigfutni) :

Alzeiron – Álzéjrun

Atroenix – Etrűniksz

Darannos – Darannosz (vagy Dáránnosz)

Dniwrien – Néjrüen

Dréonia – Dréjonyja

Dréon – Dréjon

Eldreona – u.a.

Eldreon – u.a.

Etarianus – Étárjanusz

Exator – Ekzátor

Geldryenn – Geldrüen

Ilderona (=fény istennője) – Ilderóna vagy Ilderónáh (keményen ejtett h-val a végén)

Ilderonia (=Ilderona által teremtett világ) – Ilderónja

Kletoria – Klétorja

Klexor-Klekszor

Letarion (sziget) – Letárijon

Letharius – Letáriusz

Lodérius – Lodérjusz

Manderyon – Mándérüon

Mitrix – Mitriksz

Nesorus – Nizórusz

Pryexor – Prüjekszor

Qatyeren – Kvatüéren

Sethorius – Szedóriusz

Teirammur – Térámmúr (az á-t röviden ejtjük)

Tharémius – Tárémjusz

Traemius – Trémiusz(ae=é)

Trienorix – Triénoriksz

Trisalia – Trizálja

Trisalion – trizálion (eredetileg trisaliai lenne, de azt kiejtve kicsit sok lenne a j hang egymás mögött, úgyhogy megváltoztatták)

Tyerra – Tüjérrá(h)

Wazoria – u.a.

Wazorius – Wazoriusz

Wenderius – Wendérjusz

Werglanius – Werglániusz

Zateria – Zátéria (az á-t röviden ejtjük)

Zaterius – Zátériusz (az á-t röviden ejtjük)

IV. fejezet: Királygyilkosság (2. rész)

[...] Kereste, kutatta a megoldást, de nem találta. Valamit ennie kell a kis sárkánynak. De hősnőnk hogyan etesse meg, ha egy falatnyi étel sincs a közelben? E kínzó kérdésre végül a ház rozoga bejárati ajtajának nyikorgása felelt.

*

Mitrix háta mögül lépteket hallott. Nemsokára falfehér arccal tekintett hívatlan „vendégére”. Fehér lovagra számított, de végül vörös érkezett. Hősnőnk szíve nagyot dobbant, mihelyt tekintetét a vörös páncélos alakra szegezte, ám elméje abban a pillanatban óvatosságra intette.

– Alzeiron? – kérdezte arcán egy meglehetősen visszafogott mosollyal Mitrix, ahogy tetőtől talpig végigmérte a férfit, kinek vörös páncélzatát az ablakon át besütő, halovány holdfény tette ragyogóvá. A titokzatos idegen két keze megremegett sisakjának súlya alatt, ahogy elmozdította azt fejéről, s egy nap barnította, ifjú arc helyett egy reményét vesztett öregemberé jelent meg hősnőnk előtt.

– Aligha, ugyanis becses nevem Lodérius. A Kék Lovag megüzente, hogy itt talállak majd, Darannos leánya – mondta az idős Vörös Lovag.

Mitrix elképedve tekintett vissza rá, hiszen Alzeiron hajdan azt mondta, pénzt örökölt nagyapjától, ki csakugyan Lodérius névre hallgatott, márpedig az ember még Ilderoniában sem örökölhet élő rokonaitól.

– Azt hittem...maga halott...uram. Ha nem így van, hát hogyan örökölhetett öntől az ifjú Alzeiron? – szólt zavarodottan a varázslónő, mire Lodérius nagyot sóhajtott:

– Tudod, nem áll oly távol az igazságtól, mit ifjú unokám mondott. Hajdan én voltam a nagy Vörös Lovag, a gyöngék s elesettek hőse, a zsiványok réme, de én sem tudtam legyőzni a legyőzhetetlent, Nesorust. Hiába rejtette arcomat vörös sisakom, a főtanácsnok valahogy felfedte kilétemet, emberei feldúlták otthonomat, s hidegvérrel megölték nejemet. Otthonomba visszatérve, holtteste mellett egy üzenetet találtam, melyben Nesorus követelte tőlem, hogy adjam fel magam, különben elragadja tőlem fiamat s nejét, majd azoknak fiát, Alzeiront is. Nem volt mit tenni. Levélben búcsúztam minden rokontól s jó baráttól, de nem állt szándékomban felfedni előttük a szörnyű igazságot, inkább megírtam nekik, hogy párbajra hívott a főtanácsnok, én pedig elfogadtam. Máig úgy tudják, hogy e párbajban vesztem oda, de valójában Tharémiusba vonultam, ahol Nesorus parancsára végül feladtam magam. A főtanácsnok valami különös oknál fogva meg akart kímélni minden további szégyentől s fájdalomtól, így minden pénzemet Alzeironnak, illetve az ő apjának ajándékozta. Azt mondta nekik, hogy én rendeltem így, mielőtt halálra döfött volna kettőnk párbajában, unokám ezért mesélt neked holt nagyapjának örökségéről. Halottnak mondott, s úgy vélem, volt némi igazság a szavaiban, hisz olykor én is holtnak hiszem magam, olykor úgy tűnik, mintha lelkem meghalt volna, s csak testem maradt volna.

Hogy miért? Nos, sok-sok éven át sínylődtem Tharémius börtönében. Úgy hiszem, akkor tán közel álltam a halálhoz, közelebb, mint azelőtt. Úgy éreztem, mintha kiveszett volna belőlem valami, amit hajdan magaménak tudhattam, melyet úgy vélem, ma is csak reménynek neveznek. Megszökhettem volna a várbörtönből vagy ezerszer, de nem láttam értelmét, hisz nem reméltem győzelmet a hitvány főtanácsnokkal szemben...egészen mostanáig. Mikor megtudtam, hogy régi jó barátomnak, Etarianusnak egy különösen tehetséges tanítványa Tharémiusba tart, célja pedig Nesorus megfékezése, nem más, hirtelen új reményt támadt szívemben, s e nagy reménység végül erőt adott szökésemhez is, hiába is járt el az idő felettem. Lelkem gyönge, fáradt, s túl parányi benne a remény, de testem erős még, elég erős ahhoz, hogy elkísérjelek utadon, hogy elégtételt vegyek holt nejemért. Tartozom ennyivel a korcs Nesorusnak – magyarázta Lodérius, majd büszkén hajtott fejet Mitrix előtt.

Hősnőnk kíváncsian hallgatta végig az öreg Vörös Lovag történetét, noha közben majd’ megfeledkezett Tűzgolyóról. Szegény kis sárkánynak még mindig éhségtől korgott aranysárga pocakja. Szerencsére hősnőnk hamar észbe kapott. Nem hagyta soká éhezni a teremtményt.

– Ó, majd elfeledtem! Lodérius, mondja, nem tudna valamiféle ételt adni az én kis barátomnak, Tűzgolyónak? – tekintett az éhes kicsi sárkányra Mitrix.

A Vörös Lovag bólintott, majd elmormolt egy varázsigét, mire egy szép darab füstölt hal jelent meg jobbjában, melyet menten Tűzgolyó elé dobott. A sárkány hálásan vetette rá magát az ínycsiklandozó étekre. Lodérius elmosolyodott eme édes jelenetet látva.

– Én sem szeretném, ha kis pajtásod éhen halna – mondta aztán Mitrixnek.

– Szóval...értem szökött meg Tharémius várbörtönéből? – tért vissza a tárgyra Mitrix.

Lodérius határozottan bólintott rá szavaira, kezét hősnőnk vállára tette, majd bővebben is kifejtette a dolgot.

– Etarianusszal évtizedek óta jó barátságban élünk. Ő üzent nekem, megüzente, hogy Nesorus a király életére tör, s az egyetlen, ki megállíthatja, egy tehetséges, ifjú varázslónő, nem más. Mióta nejem halála a főtanácsnok torz lelkén szárad, azóta várom a pillanatot, hogy végre elégtételt vehessek, s mi sem volna jobb bosszú annál, ha legnagyobb ellenfelét segíteném – magyarázta Lodérius.

– Engem ért legnagyobb ellenfél alatt? – kérdezte Mitrix.

– Igen, hisz te vagy az, kire Nesorus a legkevésbé számít, ki csupán szálka a szemében, mégis tőled függ egész Trisalia, sőt tán az egész világ sorsa. Ha sikerül megóvnunk Zateriust, s leleplezzük előtte trónbitorló főtanácsnokát, Nesorusnak halálos ítélet jut majd haza- s felségárulásért, Zaterius pedig hajlandó lesz befejezni a háborút, ebben biztos vagyok – magyarázta Lodérius.

– Értem, de...Etarianus említett valamit egy bizonyos Pergamenről. Maga tudja, hogy mit rejt, hogy miért lehet oly fontos az? – kérdezte Mitrix.

A Vörös Lovag örömest válaszolt e kérdésre. Elmondott mindent a Pergamenről, elmondta, hol s kik leltek rá, majd elmagyarázta, mi mindent rejt az, sőt azt sem titkolta, hogy a tekercs már el is jutott Tharémiusba, épp csak egyetlen dolgot hallgatott el.

– Egy ifjú harcosnak sikerült átjutnia a királyi sereg alkotta ostromgyűrűn Trienorixnál, s nemrég megérkezett Zaterius színe elé, hol bemutatta az Igazság Pergamenjét, de mind a király, mind a hős vitéz élete veszélyben forog, hisz Nesorus immár tudja, hogy Zaterius felől is támadás fogja érni, s már bizonyára forralja is véres bosszúját. Kétségtelen, hogy szükség lesz ránk Tharémiusnál, így nem ártana sietnünk – magyarázta Lodérius.

– Akkor hát menjünk! – szólt Mitrix, s már ment volna, hogy végre letaszítsa Nesorust láthatatlan trónjáról, amikor gyomra korgott hirtelen.

Ezt hallva Lodérius elnevette magát. Tudta jól, mit jelent e hang.

– Pocakod véltem hallani az előbb. Na, egyél, aztán menjünk! – szólt a Vörös Lovag, majd varázsigét mormolt, mire kenyér jelent meg kezében, melyet rögtön a varázslónőnek is adott.

Mitrix megköszönte az ételt, majd bekebelezte azt sebesen. Addigra Tűzgolyó is jóllakott már. A sárkányka lábai előtt csupasz halszálkák gyülekeztek, nem akadtak torkán azok. Helyén volt ám a kis teremtmény esze! Tudta, miképp „illendő” halat enni, ha nem akar megfulladni az ember (vagy épp a sárkány). Mind Mitrix, mind Tűzgolyó végzett, eljött hát az indulás ideje.

– Nem ártana indulnunk végre – szólt a varázslónő rövid idő múltán, majd nagyot ásított. Tény, hogy nem sokat aludt az elmúlt éjjeleken, s Klexornak, illetve a furcsa találkozásoknak köszönhetően most sem kínálkozott lehetősége rá.

Mitrix fáradtságát látva Lodérius gondolt egyet, s az övéről lelógó erszénybe nyúlt.

– Előbb igyatok! – adott abból egy apró üveget a varázslónőnek a Vörös Lovag, míg Tűzgolyó elé egy kupát helyezett, melyet friss vízzel töltött tele, de nem akárhogy:

– Lásd tenyerem, tengerek s vizek istennője,

Engedd, hogy vad vized fakadjon belőle! – szavalta el a varázsigét Lodérius, mire tenyeréből víz fakadt, mint azt Qatyerentől, a tengerek s vizek istennőjétől kérte. Mitrix ismerte e varázsigét, hiszen a víz őselemének ereje általában ezzel hívható segítségül.

– Lodérius, hát nekem nem fakaszt vizet? – kérdezte a varázslónő.

– Minek az? Gyermeknek megárt a szesz, de te imádni fogod ezt az ízletes kis borocskát, különben is kiváló ital a fáradtság ellen – nevetett fel a Vörös Lovag a Mitrixnek adott üvegre tekintve.

– Bor fáradtság ellen? – pillantott a mocsoktól ragacsos üvegre Mitrix.

– Ugyan, ne légy kishitű! Tán attól tartasz, hogy e nagyszerű ital részegség homályába taszít? Sárkányok bora ez, s (bármily meglepő) gyönge, mint a harmat, ráadásul még ébren is tart, míg Tharémiusba érünk. Nincs időnk itt éjszakázni, ezt te is tudod – felelte Lodérius.

Mitrix értette a Vörös Lovag szavát, vállat vont hát, s a szél őselemének segítségével kihúzta a parafa dugót, majd inni kezdett, mire minden álmosság elhagyta. Nehezen vallotta volna be magának, de módfelett jólesett az édes bor. A Vörös Lovagnak igaza volt, hisz gyönge ital az, akár a harmat, mégis ízletes, sőt még a fáradtság ellen is kitűnő orvosságnak bizonyult.

– Ah, úgy érzem, visszatért belém minden élet – törölte meg az üveget annak szájánál Mitrix, majd visszaadta azt Lodériusnak.

– Ez esetben tanácsos volna indulnunk – felelte a Vörös Lovag.

– Menjünk hát! – bólintott a varázslónő, majd vállára vette a kis sárkányt, s a ház elé vonult.

Ott megvárta, míg a Vörös Lovag is kilép az építmény ajtaján, aztán aggályokkal telve tekintett a távolba:

– Már hajnalodik. Gyalog nem érnénk el időben a fővárost.

– Ki mondta, hogy gyalog megyünk? Repülni fogunk, repülni, úgy ám – felelte Lodérius, mire fényesen tündöklő, égszínkék angyalszárnyak jelentek meg a hátán.

– De én hogyan...növesszek szárnyakat? – kérdezte Mitrix.

– Használd a szél őselemét! Csak képzeld el, ahogy szárnyak nőnek ki a hátadból, s az egekbe emelnek! Biztosan menni fog. Etarianus megírta levelében, mily nagyszerű tanítványa voltál. Ha az ő bűbájait el tudtad sajátítani, akkor ez meg se kottyanhat – magyarázta Lodérius.

Mitrix határozottan bólintott. Értette a Vörös Lovag szavait. Behunyta két szemét, elképzelte a gyönyörű angyalszárnyakat, ahogy kinőnek a hátából, s nagy szelet keltve magasba repítik őt. Szemei előtt lebegett a kép, csak ez a kép, ez az egyetlenegy. Mikor úgy érezte, készen áll, elszavalta a szél őselemének varázsigéjét:
– Hulljon le most a fák levele,

Segíts nekem szél ereje! – mondta, mire lágy szellő támadt. Ahogy hősnőnk szemei kinyíltak, hátán már ott tündököltek az elragadó, égszínkék angyalszárnyak, melyek legszebb földi csillagként ragyogtak most a sötét éjben. Hősnőnket nem érte e pillanatokban se fájdalom, se meglepetés. Az egész oly természetes számára, mintha elbűvölő szárnyait születése óta ott hordaná a hátán.

– Nos, indulhatunk? – kérdezte Lodérius. Mitrix vállára, azaz Tűzgolyóra tekintett, s úgy tűnt, mintha a sárkány hősnőnk felé biccentett volna.

– Mehetünk – mosolyodott el a varázslónő, mikor tekintetét ismét Lodériusra szegezte.

– Jól van. Hosszú még az út, és szorít az idő. Rajta hát, jöjj, repülj utánam! – felelte a Vörös Lovag, majd útnak indult.

– Ahogy óhajtja, Vörös Lovag – bólintott Mitrix. Azzal a magasba repült, akárcsak Lodérius az imént, s a Vörös Lovag nyomában szárnyalt egészen Tharémiusig. Hősnőnk s Lodérius némán csodálták a hajnal szürke félhomályában szerényen tündöklő, hófödte tájat, míg egyre csak szárnyaltak s szárnyaltak egészen a trisalion fővárosig.