A mai napig sem tudom szavakba önteni azt az érzést, mikor megtudtam, hogy a fiam korcsnak született. Down-kóros. Már öt éve minden egyes napomat ez a pokoli büntetés tölti ki. Mikor reggel felkelek és tisztába teszem, megetetem, fürdetem, vagy épp felolvasok neki. Szereti, ha mesét mondok. A Micimackó a kedvence. Talán azért, mert az az együgyű medve pont olyan buta, mint ő. 
Pedig nagy terveim voltak a gyermekemmel. A Viktor nevet szántam neki, aminek a jelentése „győztes”. Még növekedett a méhemben, de már arról ábrándoztam, milyen csodálatos is lesz az a pillanat, mikor először a karomban tarthatom. A csodájára fognak járni, mennyire gyönyörű kisbaba. Az iskolában a legjobb tanuló lesz, mindenki szeretni fogja, amiért kedves és aranyos, a lányok odáig lesznek érte; én pedig nem győzöm fogadni a sok gratulációt, amiért ilyen remek fiút neveltem. Idővel egyetemre megy, megnősül és unokákkal ajándékoz meg, öreg napjaimat vele és kis családjával élhetem le. Az Én Viktorommal.
De mikor rá nézek, nem látom azt a Viktort, aki nekem járna. Lapos arca, távol ülő szemei, rövid végtagjai... Groteszk látvány, amitől nem érzek mást undoron kívül. Az én vérem, belőlem fakad, de hogyan szerethetném, mikor nem más, csak egy szörnyszülött?! Persze nem mondhatom el senkinek, mit is érzek valójában. De mások nem tudják, milyen érzés megsimogatni saját gyereke deformált fejét, kifejezéstelen, bamba tekintetét látni, bőszen törölgetni nyálát, ami állandóan folyik görbe fogsora közül. Mikor hallom érces hangját, vontatott beszédét, harag dúl bennem. Legalább néma lenne! És még csak észre sem vesz semmit. Normálisnak hiszi magát. Az ő bánatrésze is nekem jutott. 
Hála neki, a férjemmel idegenekként élünk együtt. Legalább olykor veszekednénk, hogy érezzem, jelent valamit az a vacak gyűrű az ujjamon. Állandóan dolgozik, munka után meg ájulásig iszik. Azt hangoztatja mindenkinek, mennyire szereti a fiunkat és beletörődött az állapotába, de azt csak én tudom, hogy egész szobányi játékkal köszöntötte odaadó apaként, foci labdát, baseball kesztyűt, hoki ütőt halomra vásárolt, és izgatottan várta azokat a szép napokat, mikor együtt játszhatnak, sátorozhatnak, vagy amolyan férfias dolgokról beszélgethetnek. Nincs ki iránt büszkeséget táplálnia, átadnia valakinek a tudását, vigaszként gondolni rá nehéz napokon.
A fiam épp a szőnyegen ül. Zsírkrétájával rajzol valamit. Nem érdekel, mi az, tekintetem folyton az ablakra téved. Azon keresztül látom, ahogy a szomszédom a kislányát tanítja biciklizni. Gyönyörű gyermek. Hosszú, hullámos fürtöcskéi vannak, értelmes szempárja mindig vidáman csillog. Úgy tud csacsogni mindenféléről, hogy az embernek a szava is elakad a hallatán. Gondolataimból a fiam esetlen simogatása zökkent ki. Lepillantok combomra, melyen még mindig ott pihen tömzsi tenyere, majd megérdeklődöm, mit szeretne. Hátra rejtett kezét izgatottan előrántja, egyenesen az arcomba nyomva rajzát. „Tetszik, anyuka?” – kérdezi mosolyogva. Szótlanul nézem a képet. Bennünket ábrázol. A férjem és én büszkén integetünk neki, aki repülőgépén a magasban szárnyal. Leteszem a rajzot és nézem őt. Izgatottan várja a véleményem, huncutul egyfolytában művére pillant, de nekem nincs erőm megszólalni. Karjaimba veszem és a fürdőszobába megyek. Míg a víz sebesen megtölti a kádat, addig lassan levetkőztetem. Kissé furcsálja a dolgot, hiszen mindig este kerül sor a fürdésre, de miután kezébe nyomom gumikacsáját, boldogan tapsikolva várja a pancsolást. Beültetem a langyos vízbe és hátrasimítom haját homlokáról. Másik kezemet mellkasára helyezem és lassan lenyomom a víz alá. Arca már alig látszik, próbál felülni, de nem engedem. Erősen szorítom, mintha csak a föld alá akarnám nyomni. Lábai veszettül kalapálnak, rettegve markolja kezem kezével, mely még mindig zsírkrétától maszatos. Lassan minden elhalkul, a víz felszíne megnyugszik, mintha semmi sem történt volna. Teste ernyedten lebeg, olyan, mintha aludna. Kitartóan védte életét, de nekem is meg kellett védenem a sajátomat.