Ám ekkor a szorítás enyhült Jeffrey nyakán. Hallotta, ahogy felnyögnek a démonok és Nathan arca eltorzul. 

A seriff helyettes, támadója kifejezéstelen arcáról lennebb vitte tekintetét és ekkor megpillantotta, a mellkasába fúródott szentfa karót. Nathan nehézkes mozdulatokkal felállott és megfordult.

- Még élsz te nyomorult? – mondták a démonok.

- Ezt azért, mert álmomban kibeleztettél! Te faszszopó, csigazabáló francia segg! – kiáltotta Nathan képébe Haskell, ugyan is ő döfte bele a karót.

Nathan egyetlen mozdulattal leütötte Haskellt a földre, teljes erőből rúgta oldalba. Haskell bordái hangosan reccsentek. De hirtelen Nathan megtorpant, furcsa égető érzés sugárzott a mellkasába. Megragadta a karót, de nem sikerült kihúznia mellkasából, nem is foglalkozott tovább vele. A földön hempergő Haskellhoz lépett és a lábát magasra emelve akart annak fejére taposni.

- Most véged! – kiáltották a démonok őrjöngve.

Haskell szemét becsukva várta, hogy utolérje végzete, de ekkor a démonok hangosan ordítani kezdtek. A bordélyfőnök résnyire nyitotta a szemét és úgy figyelte Nathant, közben Jeffrey is összeszedte magát és dermedten nézte ő is a jelenetet.

A Nathan testébe döfött karó lángra lobbant, hevesen égni kezdett és szemmel láthatóan hamvadt el. Ahogy közeledett a tűz Nathan testéhez hirtelen ő maga is lángra lobbant. A démonok őrjöngve üvöltöttek, Nathan egész teste megfeszült és veszettül rázta a fejét, ami lassan valami ördögi képet kezdett felvenni. Hatalmas kékláng csapott fel a magasba és egy pillanat alatt porrá éget a férfi egész teste. Csak hamu maradt, amit tovább is fújt a szél, a hó felszínén.

Jeffrey gyorsan a még mindig arccal a hóba fekvő seriffhez sietett. Hanyatt fordította és ébresztgetni kezdte.

- Seriff! – szólítgatta, miközben az arcát pofozta.

Mills végül magához tért, egyből a fejéhez kapott és ábrázata eltorzult.

- Szétrobban a fejem! Mi történt?

- Haskell ledöfte a pokolfajzatot és porrá égett!

- Haskell, hát mégsem menekült haza? – kérdezte meglepetten Mills.

- Nem, itt van! – mondta Jeffrey, miközben hátra tekintett.

Jeffrey nehezen felsegítette, mindkét sebesültet és elindultak vissza a városba. Haskell segítségre szorult, alig bírt lépni is, nem beszélve a fájdalomról, ami bele hasított minden egyes levegővételnél. Mills és Jeffrey segítettek neki, bár a seriff is gyenge lábakon állt.

A hóvihar elült, de rohamosan sötétedni kezdett. Mind attól tartottak, hogy nem jutnak ki időben az erdőből és a vadak martalékává válnak mindannyian.

Haskell egyre rosszabb állapotba került és kénytelenek voltak megállni. A sötétben nem láttak semmit, tanácstalanul állt a két seriff és nézte, ahogy Haskellból elpárolog a lélek.

Fogalmuk sem volt arról, hogy hol lehetnek. Megtehette volna Mills és Jeffrey, hogy otthagyják a bordélyfőnököt, de azzal halálra is ítélték volna. Inkább mellé ültek és közre véve Haskellt, testük hőjével próbálták életben tartani. 

Mills seriff hamarosan elaludt, a fejét érő ütés hatására, még mindig bódult állapotban volt. Jeffrey ellenben mindvégig éber volt, a vadaktól is tartott és mindegyre azt figyelte, hogy Haskell él-e még. Kezét a bordélyfőnök orra alá tartva ellenőrizte légzését, még mindig érezte a kiáramló meleg levegőt.

Egyszer csak mintha kutyák ugatását hallotta volna, gyorsan felébresztette a seriffet.

- Mills, maga is hallja?

- Kutyák, és… azok ott fáklyák a távolban! – nyögte Mills, ajkai teljesen elfagytak.

- Megmenekültünk! – mondta Jeffrey.

Nemsokára rájuk is talált egy csapat katona, Lyam doktor és Bree Sexton kocsmáros társaságában. A doktor rögtön Haskellhoz lépett és vizsgálni kezdte.

- Hogyan találtak ránk? – kérdezte Mills a kocsmárost.

- Éppen az utcán voltam, mikor valami kék lángot láttam az erdő felől! Mint egy robbanás úgy tört az ég felé! Gyorsan szóltam a doktornak és néhány katonának és a fény irányába indultunk! – magyarázta Sexton.

- Mennünk kell! Haskell haldoklik! – vágott közbe a doktor.

Óriási szerencséje volt a bordélyfőnöknek, két bordája tört be és még a tagjai is elfagytak rendesen, de túlélte. A doktor szemmel tartotta és Jane is folyamatosan mellette volt. Erre szükség is volt, mert egy pillanatig maradt egyedül és rögtön felkelt az ágyból. Azonban az éjjeli edény helyett, szegény Snow táljába vizelt, majd összeesett. Snow kerülgette egy darabig gazdáját és a tál tartalmát szaglászta. Hamar rájött, hogy nem kutyának való az a lötty.

Két nap telt el az eset óta és Mills seriff is szabadságot vett ki, de ma ő is jelen volt. Új Hajnal édesapjától vettek búcsút. Mataoka teste mindenféle indián ékességekkel, gondosan kifestve volt a máglyára helyezve. Az öreg indiánok érthetetlen szavakat mormoltak, míg mások doboltak. Ez volt az első eset, hogy indiánok és sápadt arcú emberek együtt tartózkodtak, békében.

A máglya egyik oldalán a fehér emberek álltak, Williammel az élen, a másikon az indiánok Új Hajnallal. A lány nagyon gyenge volt, bár adott némi vigaszt neki az, hogy a démonok végre elpusztultak, mégis nem hagyta nyugodni, hogy az édesapját vesztette el miattuk.

Nemsokára közelebb lépett és egy fáklyával, begyújtotta a máglyát. Az egyre csak erősödő lángok fénye, könnyes szemében csillantak meg.

William nagyon szeretett volna odamenni a lányhoz és szorosan átölelni, de sajnos nem tehette. A szertartást tiszteletben kellett mindenkinek tartania.

Mindenki szótlanul állt mindaddig, míg a máglya lenem égett. Utána lassan mindenki távozni kezdett. Először a városiak, majd az indiánok. Nem maradt más csak Új Hajnal és William.

Kettőjük közt még mindig égetett a parázs hője, miközben fel-fellángolt minduntalan. 

William megkerülte a máglyát és a lányhoz lépve átölelte azt. 

- Megyünk? – kérdezte halkan.

- Nem, te menj! Én még maradok egy keveset! – felelte a lány.

- Rendben, ne maradj soká! – mondta William.

Új Hajnal bólintott és megpróbált mosolyt erőltetni az arcára. Mikor a fiú elég távol került tőle, leereszkedett a földre és csak bámulta az izzó parazsat.

Fekete madarak kezdtek körözni a feje fölött és hangosan károgtak. Erős fejfájás fogta el és egy furcsa hangot hallott a fejében:

- Állj fel lányom! – Új Hajnal zavartan állott talpra.

- Gyere közelebb! – folytatta a hang.

A lány tett egy lépést az izzó parazsak felé.

- Még közelebb! – jött az újabb utasítás.

Új Hajnal tétován bele lépett a parázsba, bokáig elsüllyedt a lába. Majd a másik lábával is belépett és a tűzhely közepén megállott. Magas láng csapott fel, sisteregve égett a lány ruhája. A lángok egyre csak élénkültek körülötte, de ő hang nélkül tűrte. Míg végül már nem látszott ki a lángok közül.

A varjak egyre csak köröztek és őrjöngve károgtak a tűz felett.