Bellát, doktor Lyam házába vitték, ahol alaposabban is kivizsgálta. Sajnos bekövetkezett az, amitől mindannyian tartottak. Bella elveszítette a babát.

- Azért ő rendben lesz? – kérdezte Mills aggódva a doktort.

- Még mindig eszméletlen, de az életjelei stabilak! Reménykedjünk – válaszolta a doktor.

Mills seriffben vegyes érzések egyvelege kavargott. Valóban nem örült a babának, de azért azt sem akarta, hogy ne szülessen meg. Ráadásul, most Bella élete is veszélyben forog.

Hogy szeretem-e? – tette fel magának a kérdést, de válaszolni nem tudott.

- Jobb, ha itt marad nálam, megfigyelés alatt! – zökkentette ki a doktor, gondolataiból.

- Igen, vigyázzon rá doki! – mondta a seriff.

A doktor csak bólintott, de fogalma sem volt, mit tehetne Bella életének megmentéséért. 

A seriff elköszönt és haza indult.

Abby épp a festményeivel foglalkozott, ez volt az egyetlen dolog, ami teljesen elszakította, ettől a zűrzavaros valóságtól. Amint a festményeit rendezte, megállt egy pillanatra és az állványon lévő festményt bámulta. A legutóbbi festménye volt az, Dawson városáról és a White hágóról, ahol tombolt a hóvihar. 

Furcsa dolog történt, mintha a festmény életre kelt volna. A tomboló vihar, megelevenedett és egyenesen a város fele tartott. Abby nem akart hinni a szemének, közelebb lépett a festőállványhoz. Jól látta, a hóvihar kavarogva közeledett a város fele.

- Jóságos isten! – mondta ámulatában.

A hegyről, lovak vágtáztak lefele, azok is a várost vették célba. Abby közelebb hajolt a festményhez és lassan mutatóujjával meg akarta érinteni a festményt. Egy kósza hópehely szállt ki a festményből és bement Abby szemébe. Abby becsukta szemeit és érezte, ahogy a hideg hópehely elolvad szemében.

- Abby itt vagy? – Mills lépett be a szobába.

Kinyitotta szemét, de nem a férjére nézett, hanem a festményre. Különös módon, minden a régi volt, nem mozdult semmi, a lovak sem látszottak.

- Abby jól vagy? – kérdezte Mills.

A seriff, nagyon furcsának találta szótlan feleségét. Mintha nem is ő lett volna és a legfurcsább, hogy nem lepődött meg azon, hogy hazatért. Bár reggel még úgy váltak el, hogy a seriff feláldozza magát.

- Sápadt vagy, minden rendben? Nem is lepődsz meg, hogy haza tértem? – mondta a seriff, miközben közelebb lépett feleségéhez.

Abby hirtelen elmosolyodott, mintha semmi nem történt volna.

- Tudtam, hogy megmenekülsz! – szólt végül.

Újabb este Új Hajnal nélkül. William teljesen szétesett, mióta szerelmét megszállta Lilit. Most is nyugtalanul forgolódott fekhelyén és mindegyre azon törte fejét, hogy mit tegyen Lilittel. Ám semmi nem jutott eszébe.

Közben lassan, azokra a szenvedélyes éjszakákra terelődött gondolata, amiket a lánnyal töltött együtt. Ezekkel a gondolatokkal és könnyben úszó szemekkel merült álomba.

Valamit érzett az arcán, kezével oda nyúlt, semmi. Át fordult a másik oldalára és megint álomba merült, azonban azt a simogató érzést, megint érezte az arcán. Ezúttal felébredt, a beszűrődő holdfényben egy ismerős alakot vélt felfedezni az ágya mellett.

- Új Hajnal? – nyögte reszkető hangon.

- Majdnem! – nevetett Lilit.

William kiugrott ágyából, miközben egy tőrt vett ki a párnája alól. 

- Ugyan már William! Te is tudod, hogy nem tudsz bántani! Nem azért, mert sérthetetlen vagyok, hanem mert nem vagy képes rá! – mondta mosolyogva Lilit, miközben közelebb lépett a fiúhoz.

- Te ribanc! – sziszegte William.

Lilit bájos mosollyal megfogta a fiú kezét, amiben a tőrt szorongatta és erősen a hasának nyomta az éles pengét. 

- Milyen tüzes fiatalember! – mondta és kitekerte a kést William kezéből, majd a szoba másik végébe dobta.

William szótlanul állt, miközben a démoni nő az arcát simogatta és forrón megcsókolta. 

- Ugye ismered ennek a csóknak az izét? – nevetett Lilit.

Williamet az ágyba lökte és mohón rávetette magát Lilit. Felhúzta a fiú ingét és bele karmolt mind a tíz körmével a mellizmába, közben a remegő hasát csókolgatta, lassan haladva felfele. Majd levette magáról a selymes kék ruháját és William fölé hajolt. A fiú teljesen önkívületi állapotba került, bambán bámulta az előtte csüngő formás melleket. Lilit hátra nyúlt és megmarkolta a lüktető férfiasságot. 

- Lesz egy gyerekünk William, egy fél démon! Hát nem csodás? – suttogta kéjesen Lilit.

Bella mikor magához tért, borzasztóan fájt a feje. Következő pillanatban a hasához kapott. 

- Nyugodj meg kedvesem, a baba biztonságban van! – hallott egy hangot.

Riadtan nézett oldalra, az ágya körül idegen emberek álltak. Indiánok, fehér emberek, négerek és kínaiak minden féle ember sorakozott az ágya körül. Minden egyes idegen egyforma ruhát viselt. A bőrük úgy csillogott, mint valami kristály.

- Kik maguk? – kérdezte Bella.

- A nevem Noán! – mondta az előbb is beszélő nő.

- Hogy kerülök ide?

- Mi hoztunk ide Bella! Rég figyeljük, mi történik veletek. Segíteni akarunk!

- De… de kik maguk?

- Mi vagyunk a felemelkedettek!