Végre eljött az este is, Haskell és Farnum az irodában ültek. Farnum szakadatlanul ontotta ki magából az infókat, amiről Haskell lemaradt, a két hónap alatt.

- És akkor ott van a polgármester is a nyakamon! Hogy a fenéül szabadulhatok meg tőle? Az a legjobb szobám és kell, mert gazdag befektetők érkeznek, azt beszélik!

Haskell, felét sem hallotta Farnum beszédének. Teljesen másfelé járt az esze, ezt végül Farnum is észrevette.

- Bill, te figyelsz rám egyáltalán? – kérdezte, szinte sértődve.

- Persze! Figyelj E.B. mi lenne, ha holnap folytatnánk a beszélgetést. Fáradt vagyok! – felelte Haskell.

- Rendben, ahogy gondolod, akkor én megyek! – mondta Farnum.

Kiléptek az emeleti folyosóra, Farnum lement a lépcsőkön és elhagyta a bordélyt. Haskell a karzatnak támaszkodva figyelte az embereket.  

A terem egyik végében Shepard tiszteletes ült a zongora közelében. Jó kedvűen hallgatta, ahogy játszanak a zongorán, még néhány szajha is megkörnyékezte, de ő udvariasan nemet mondott nekik.

Távolabb Peterson ült, éppen Franklynnel az istállóssal iszogattak. 

Őrület, nincsen semmi baja Petersonnak, ép és egészséges, a Negroiddal iszogat. – mindig is tűnődött azon Haskell, hogy Peterson miért ül le egy négerrel, mikor mindenki más kerülte azt az embert.

A terem közepén pókereztek, az ott ülő négy férfi úgy eregette a szivarfüstöt, hogy alig lehetett felismerni őket. 

Az egyik Jack McCall volt, vele szemben Mr. Brooks, mindkettő gazdag befektető volt. A másik kettőt nem igen ismerte fel, de nem is foglalkozott sokat velük, mert rossz érzése támadt. Mintha, mindez már megtörtént volna egyszer. Ahogy itt áll és az embereket tanulmányozza.

Úr Isten! Hamarosan itt balhé lesz! – gondolta magában.

Visszament az irodába és elvette a tőrt a fiókból.

Ez alatt a póker asztalnál feszült lett a hangulat.

- Nos, uraim! – mondta McCall, gúnyosan mosolyogva Mr. Brooksra.

A két ismeretlen ember, bedobta a lapját. Így csak a két befektető maradt.

- Lássuk McCall mije van? – mondta Brooks komolyan.

- Ez bizony sor! – mondta McCall és büszkén tette az asztalra az öt számokban egymást követő, de különböző színű lapokat.

Mr. Brooks, ugyan olyan komoly tekintettel és nyugodt lélekjelenléttel terített az asztalra egy flösst. 

Mindenki meredt szemekkel bámulta a lapokat, miközben a nyertes a ropogós dollárokat szedte össze az asztalról.

McCall hirtelen felszökött székéről és felborította az asztalt. Neki rontott Mr. Brooksnak és hatalmasat vágott ököllel az álla alá. Az elterült a földön, de nem tétlenkedett azonnal az övére fogatott revolver után nyúlt. 

Eközben Haskell is visszatért a folyósóra és dermedten bámulta a verekedést.

McCall meghal! – mondta magában.

McCall hamar oda lépett a földön heverő emberhez és erősen bele rúgott a kezébe. Így nem sikerült annak elő venni revolverét. Ekkor a két ismeretlen partner közül az egyik oda lépett és egy hirtelen mozdulattal tőrt döfött McCall oldalába.

- Hát te is bele állsz? – üvöltött a másik ismeretlen, miközben már vágta is fejbe egy székkel a késelőt.

Ennyi kellet, kitört a káosz. Mindenki, mindenkit püfölni kezdett. A tiszteletes és a zongoraművész a földszinti szobák felé menekültek.

Harry megelégelte a dolgot és egy puskát vett elő a pult mögül. Kettőt lőtt a levegőbe és elkiáltotta magát:

- Kifele mindenki!

Erre abba maradt a verekedés és elkezdtek kiiszkolni az emberek. Haskell még mindig tehetetlenül állt a folyosón.

Kiment a tiszteletes és a zongoramester is, őket követte Franklyn.  

Harry látta, hogy vége mindennek ezért elrakta a fegyvert.

Peterson is elindult kifele, de hirtelen irányt változtatott és a földön heverő, halott McCallhoz lépett. Egy darabig csak nézte, aztán lehajolt és kihúzta a kést az oldalából.

- Mit csinálsz öreg? – kérdezte Harry. 

Peterson felegyenesedett és Harryre nézett, majd egy mozdulattal elhajította a tört egyenesen a fiú irányába. Harry mellkasába landolt a fegyver. Peterson bement a pult mögé és a földre lökte a fiút, aki már alig állt a lábán. Elvette a puskát es elindult a lépcsők felé, Haskell jött szembe vele tőrt szorongatva a kezében.

- Vissza Haskell! Menjen vissza! – utasította Peterson, miközben a puskát rászögezte.

Haskell kelletlenül indult vissza a folyósóra. Mikor felértek szembe fordult Petersonnal.

- Mit akar? – kérdezte.

- Dobja ide a tőrt! – mondta Peterson.

Haskell a támadója elé dobta a tőrt. Peterson lépett egyet és felvette a földről, a puskát pedig a falnak támasztotta.

- Tudja milyen érzés, mikor kibelezik? – kérdezte, miközben közeledett a bordélyfőnökhöz.

- Miről beszél? – kérdezte Haskell, közben csak hátrált, de hamar a folyosó végéhez ért és tehetetlenül a falhoz lapult.

- Harry a maga utasítására gyilkolt meg! Ő visszakapta, most maga következik! – mondta Peterson.

- Én nem utasítottam semmire! – mondta Haskell, közben érezte elszáll minden ereje.

Peterson gyors mozdulattal Haskell hasába döfte a tőrt.

- Persze, hogy nem emlékszik! – nevetett Peterson, miközben egyre beljebb nyomta a tőrt.

Haskell látása elhomályosodott, de még látta, ahogy Peterson szemei kéken világítanak.

Majd gyilkosa erős mozdulattal felhasította gyomrát. Haskell belső szervei a földre zuhantak, ahogy ő is.

Valahol a távolban, mintha Snow vonyítása hallatszott volna.

Snow eszeveszetten vonyított, és közben a takarót kaparta, sikerült is lehúznia teljesen az ágyról. Erre Haskell is felébredt, verejtékben úszott az egész teste és zihálva vette a levegőt. Egy ideig csak ült az ágyon és mereven bámult a semmibe. Snow végre megnyugodott és a földre fekve figyelte a gazdáját.

Kis idő múlva Haskell felkelt és felöltözött, még mindig remegett az egész teste. Lesietett a lépcsőkön és a pulthoz lépett:

- Harry kérem a puskádat! – mondta remegő hangon.

- Történt valami uram? – kérdezte Harry, miközben átadta a fegyvert.

- Nem! – válaszolt Haskell röviden és kiviharzott a bordélyból.

Mills és Jeffrey a seriff helyettes, már korán reggel az őrsön voltak.

- Nem látok semmi különöset ebben az emberben! – mondta Jeffrey miközben a bódult Mataokát figyelte.

- Ne tévessze meg, most ártalmatlannak tűnik, de ha a démonok megszállják veszélyes! Higgye el nekem. – mondta Mills az asztalánál ülve.

Hirtelen Haskell rontott be az őrs ajtaján, ügyet sem vetve a két seriffre a cellához lépett és Mataokára szögezte a fegyvert.

- Szétloccsantom az agyad te rézbőrű seggdugasz! – üvöltött az ágyon ülő indiánra.

- Haskell! Mi a fenét művel? – kérdezte Mills, miközben a dühös bordélyfőnök felé indult.

Jeffrey dermedten állt és értetlenül nézte a történéseket.

- Ti mocskos ördögfajzatok, bújjatok elő! – üvöltött Haskell, figyelmen kívül hagyva a kérdést.

- Haskell, tegye le a fegyvert! – mondta Mills közelebb állva Haskellhoz.

- Menjen innen seriff, ha kedves az élete! – mondta a bordélyfőnök dühösen.

Erre Jeffrey is összekapta magát, élő vette a revolverét és Haskellt vette célba.

- Tegye le a fegyvert, rögtön! Ha nem akar golyót a fejébe! – mondta a seriff helyettes.

- Jeffrey erre semmi szükség! – mondta Mills. – Maga meg nyugodjon meg Haskell és mondja, már el mi baja van!

A bordélyfőnk, leeresztette a puskát, némiképp megnyugodott. Millsre nézett és egy darabig csak szótlanul bámulta.

- Akkor elmondja? – kérdezte Mills.

- A reggel rettentő álmom volt! – kezdte Haskell. – Mindenki életben volt, Peterson, Vardy, a tiszteletes, mindenki. Nem voltak démonok. Azt mondta, Harry és a doki, hogy beteg voltam és eszméletemet vesztettem és csak álmodtam az egészet. Aztán egy este a bordélyomba, verekedés tört ki. Egyébként az megtörtént a valóságban is. Leszámítva azt, hogy Peterson megbolondult és tőrt dobott Harry mellkasába, engem meg kibelezett. Mikor belém döfte a kést láttam, hogy a szemei kéken világítottak. 

- És miből gondolja, hogy nem csak egy közönséges rémálom volt? – kérdezte Jeffrey.

Haskell az idegenre nézett, eddig nem is vette figyelembe.

- Bizonyára ön a helyettese a seriffnek! Tudom, mert Millsnek is volt egy hasonló álma. A démonok mondták, mikor kiborultak a szentfa teától. – magyarázta Haskell.

- Azt hittem, nem tűnt fel senkinek! – mondta Mills tűnődve. – Nos, valóban volt nekem is egy álmom, halott lovak rohanták le a várost, majd kiszabadult Mataoka a cellából és fojtogatni kezdett. 

- Nahát, tényleg veszélyesek ezek a démonok! – mondta Jeffrey gúnyos mosollyal a száján.

Délután vissza is ért a katona Whitehorseból, csomagot hozott a doktornak.

- Doktor úr a kollégája küldött szentfát és egy levelet is magának! – mondta a katona, miközben átadta csomagot és egy levelet Dr. Lyamnek.

A katona el is ment, a doktor meg felnyitotta a borítékot és olvasni kezdte a levelet.

Kedves Lyam,

Nem tudom miféle kísérletekbe fogtál, de remélem, azért nem viszed túlzásba. Gondolom, nem tud senki róla, hogy beteg indiánokkal kísérletezel, de ha eredményre jutsz, remélem értesítesz engem is az észrevételeidről.

Ami a guaiacfát illeti, küldtem eleget. 

Rég nem találkoztunk, talán meg is látogathatnál!

Üdvözöl barátod Joe!

A csomag, meglehetősen hosszúkás és vékony volt az egész, vászonba tekerve. Furcsának is találta a doktor már mikor átvette. Kicsomagolta, de most nem néhány szárított falevél volt benne, hanem egy faág. Úgy félméteres lehetett és nyíl egyenes, gondosan lefűrészelve mindkét vége. 

Remek! Ezt felforgácsolom és áztatom pár napot, lesz pár liter kivonat belőle. Ez jobb is, mert a kéregben és a fában több a hatóanyag, mint a levelekben. – gondolta.

Egyelőre félre tette az ágat. Magához vette táskáját és elindult, beadni Mataokának az injekciókat.

- Megérkezett a szentfa! Egy jó darab ágat küldött a kollégám! Majd felforgácsolom és elkészítem azt is! – újságolta Dr. Lyam a seriffnek.

- Az jó, itt most az nagyon kell! – mondta a seriff.

- Még van egy kevés koncentrátumom, pár napra elég. Aztán előkészítem a másikat. – tette hozzá a doktor és belépett a cellába.

Mataoka, mióta megpróbált kiszökni a cellából meg volt kötözve. Most magánál volt, de nem beszélt. A doktor először megitatta, majd beadta az ópiumot. Rövidesen meg is jött a hatása, az indián teljesen eleresztette magát.

Majd mikor beadta a szentfa kivonatot is, Mataoka egész teste görcsbe rándult, szemei kéken felvillantak és kísérteties hörgő hangot adott ki.

- Te jó Isten! – mondta Jeffrey tátott szájjal.

Mills komolyan nézte helyettesét és csak annyit mondott:

- Én megmondtam!