Immár négy halott volt a kápolnában, a seriff úgy döntött, hogy holnap fogják elégetni a testeket. Egyébként is már késõre járt ideje volt haza menni. 

Abby az egyik emeleti szobába volt. Ez a szoba külön neki volt berendezve, ahol kedvére gyakorolhatta mûvészi tehetségét. Ugyanis festett, napokat töltött itt el és szebbnél szebb portrékat alkotott. Most éppen a városról készített egy festményt, a távolban látszott a White hágó is ahol nagy hóvihar tombolt. Még nem volt teljesen kész a festmény, de Abby érezte, hogy ez lesz egyik legszebb alkotása.

Mills seriff lépett be a szoba ajtaján, szó nélkül oda lépett a feleségéhez és egy puszit akart adni Abby nyakára, de az asszony félre húzódott.

- Nem jöttél az este haza, Alice és én sokáig vártunk. – mondta Abby anélkül, hogy szembe nézett volna férjével.

- Sajnálom… - mondta Mills.

- Esetleg meg tudnád magyarázni, hogy miért nem jöttél haza? – kérdezte, közben a festékeket keverte össze a palettán.

- Az éjszaka meggyilkolták, a tiszteletest és az újság írót, Peterson tette, de már õ is meghalt. A polgármester is eltávozott az éjszaka folyamán. Egész éjszaka a gyilkost kerestem, de csak a reggel került elõ Peterson.

Abby lerakta a palettát kezébõl és a férjét nézte. Lassan felállott es átölelte, majd forrón megcsókolta.

- Sajnálom, biztos éhes vagy gyere, készítek valamit! – mondta Abby.

Lementek a konyhába, de a seriffet olyannyira furdalta a lelkiismeret, hogy hazudott, hogy még enni sem tudott. Azt mondta, hogy fáradt és azért, inkább lefeküdt.

 William és Új Hajnal is vacsoráztak, a lány úgy tûnt teljesen rendben van. Természetesen William elmesélte neki, hogy milyen furcsán viselkedett az éjszaka, de Új Hajnal nem emlékezett semmire. Egy rossz álomnak tudták be a dolgot. 

William azt is elmondta, hogy mi történt az apjával.

Új Hajnalt ugyan úgy elszomorította a dolog, mint Williamet. Vigasztalás képen, mikor ágyba bújtak forró csókokkal ajándékozták meg egymást.

Egyelõre mit sem sejtettek arról, hogy a démonok mit mondtak a cellában, hogy nem ártana figyelni Új Hajnalt.

 Másnap reggel Mills kérésére, a temetõ közelében a katonák neki láttak és négy máglyát készítettek elõ, a halottak elégetéséhez.

Eközben a seriff elment a farmra.

William és Új Hajnal éppen a szertartásra készültek, de a seriff beszélni akart velük, még mielõtt elindultak volna.

Az asztalhoz ültek, mindannyian és a két fiatal idegesen várta, hogy mit szeretne mondani a seriff.

- William, miután ti elmentetek édesapád holttestét elvinni a kápolnába, mi bementünk Mataokához. – kezdte a seriff.

- Mondott valamit? – kérdezte a lány aggódva.

- Elején a démonok nem jelentkeztek, de kapott édesapád egy kis szentfa teát, ami elõ csalogatta a démonokat. Úgy tûnik érzékenyek erre a növényre.

- Valóban, használják a sámánok is szellemûzõ rituálékhoz. – mondta Új Hajnal.

- Beismerték, hogy õk irányították Petersont, hogy gyilkoljon! De valami furcsát is mondtak, hogy jobban tennénk, ha figyelnénk rád… Új Hajnal.

William láthatóan nyugtalan lett.

- De hát nekem semmi bajom! – mondta a lány.

- Teljesen rendben van, én mindig vele vagyok! – erõsítette meg William is.

- Rendben, azért figyeljetek egymásra! – javasolta a seriff.

Elindultak mindhárman a szertartásra. William fejében egyre csak motoszkált az a furcsa viselkedése Új Hajnalnak akkor este. Vajon tényleg veszélyben van? Elhessegette a gondolatokat, csak egy álom volt.

 A négy máglyán négy holttest volt, mindegyik fehér lepedõbe volt bugyolálva, csak a fejük látszódott ki. 

Népes gyülekezett vette körül a máglyákat, még Nantakvod is eljött részvétet nyilvánítani Williamnek.

A seriff elõre lépett és beszélni kezdett:

- Azért gyûltünk ma össze, hogy búcsút vegyünk halottainktól, Johnny Shepard tiszteletestõl, Mr. Carl Petersontól, Richard Vardy polgármestertõl, és Francis Wolcott néhai újságírónktól. Nyugodjanak békében!

Miután befejezte a seriff a beszédet, jelt adott az egyik katonának, aki egy fáklyával szerre meggyújtotta a máglyákat. 

Az olajjal átitatott gallyak hamar lángra kaptak. Recsegve, ropogva égett a máglya és a lángok egyre magasabbra csaptak, míg végül elmarták a holttesteket. 

Új Hajnal erõsen bele karolt Williambe és hozzá bújt.

        Miután véget ért a szertartás, rögtön össze is ült a tanács Mills seriff kérésére. Immár három emberrel kevesebb tag alkotta a tanácsot. Farnum, Haskell, Mills seriff, Bree Sexton a kocsmáros, Dr. Lyam és Abel Steiner a zsidó kereskedõ voltak jelen.

A seriff elkezdte a beszédet:

- Mint önök is tudják, úgy döntöttünk, hogy elõvigyázatosságból ezek után minden halottat elégetünk, hasonló képen jártunk el mostani halottainkkal is. Sajnos a polgármesterünktõl is búcsút kellett venni. Az esetrõl értesítettem a whitehorse-i hatóságot is. Az illetékesek, úgy döntöttek, hogy nem jelölnek ki újabb polgármestert. Inkább küldenek egy seriff helyettest, aki holnap érkezik is a postakocsival.

Farnum mikor meghallotta, hogy nincs szükség polgármesterjelöltre olyan képet vágott, mint aki citromba harapott. Haskell nagyon mulatságosnak találta.

- Továbbá megemlíteném, hogy Mr. Haskellnek hála rájöttünk, hogy a démonok igen csak érzékenyek a szentfa fõzetre. Ezért Dr. Lyam elõször ópium injekciót ad, hogy csillapítsa Mataoka fájdalmait, majd egy szentfa kivonat koncentrátumot ad be neki, ami sikeresen kordában tartja a démonokat! – folytatta Mills a beszédet.

- Írnom kell a kollégámnak Whitehorseba, hogy küldjön még szentfát, mert kevés van nekem. Ez a növény pedig Dél-Amerikából származik, meglehetõsen nehéz hozzá jutni. – mondta a doktor.

- Rendben doktor, a levelét majd egy katona viszi el, sokkal gyorsabb, mint a postakocsi és rögtön vissza is térhet a növénnyel! – mondta a seriff.

- Jó ötlet! – helyeselte a doktor.

- Végezetül szeretném a tudomásukra hozni, hogy bejártam Shepard tiszteletes irodájába és igen csak különös jegyzetet találtam az asztalán! – mondta a seriff és egy összehajtott papírlapot húzott elõ a zsebébõl.

Mindenki kíváncsian nézte a tele írt lapot.

- Felolvasom! – mondta a seriff. – A keresztény vallások szerint a purgatórium, az a hely ahol a lelkek megtisztulnak. Mikor valaki meghal a lelke vagy a pokolra jut, vagy a purgatóriumba, ahol miután sikeresen megtisztul, elnyerheti a mennyország üdvösségét. – itt egy kis szünetet tartott, de mindenki szótlanul nézett ki a fejébõl ezért folytatta. – Egyes vallások és hiedelmek szerint Ádám elsõ társa Lilit volt, akit Isten egyszerre teremtett Ádámmal. Mivel egyenrangúak voltak, Lilit ugyan olyan harcias és hatalomra éhes volt, mint Ádám. Nem sokáig tartott ez így, a történet szerint Ádám elmondta Istennek, hogy egy olyan nõt szeretne, aki hallgat rá és tiszteli parancsait. Ennek érdekében Isten kiûzte Lilitet a paradicsomból örökre és a purgatóriumba dobta. Utána megalkotta Évát. Lilit évezredeken át bosszút forralt és sikerült elérnie, hogy a megtisztulásra váró lelkek az õ oldalára álljanak. A legenda szerint legalább olyan erõs, mint a pokolfajzat Lucifer.

Ha valaki leejtett volna egy tût, biztosan hallatszott volna a koppanása a földön, olyan csönd lett.

- Gondolja, hogy ezek a démonok ennek a Lilitnek az ivadékai? – kérdezte halkan a doktor, is idõ múlva.

- Nos, a démonok azt állítják, hogy a purgatóriumból jöttek! Kár, hogy Shepard tiszteletes már nem él, lehet õ többre jutott a dologgal, de magával vitte a titkot a halálba. – mondta a seriff lehangolva.

- Harry italt mindenkinek! – kiáltott fel Haskell olyan hirtelen, hogy Farnum összerezzent.

         Másnap be is zötyögött a városba a postakocsi. Meglehetõsen nehéz volt a közlekedés télen, de találtak megoldást az emberek. A fatengelyû kerekeket leszerelték a kocsiról és szántalpakat raktak helyébe. Így inkább postaszánnak volt mondható, mint postakocsinak. 

 Egy jól öltözött harmincas éveiben lévõ férfi szállott ki a postaszánból. Arcát vörös borosta takarta, de még így is látszottak a hajszálerek, amik most lilásan cikáztak arcán a csípõs hidegtõl. A postások leemeltek két bõröndöt a szánról és a férfinak átadták. Az széthúzta hosszú ballonkabátját, hogy pénzt vegyen elõ. Mellényén megcsillant a seriff jelvény. 

- Mr. Merrick! Jól utazott? – szólt egy hang a háta mögül.

- Mills seriff! Örvendek, szólítson csak Jeffrey-nek! – mondta a férfi, közben kezet nyújtott.

- Jeffrey, üdvözlöm Dawsonba! – mondta Mills és kezet fogott helyettesével.

- Szóval itt leszek én ezen túl seriff helyettes? – mondta Jeffrey, miközben körül tekintet.

- Bizony! És higgye el nem fog unatkozni!

- Ó hallottam mire kell, számítsak! Kíváncsi vagyok arra az emberre, még mindig nem hiszem azt a démonos dolgot, amirõl maga tett jelentést Whitehorseba! – nevetett Jeffrey.

- Nos, hamarosan meggyõzõdhet róla, addig is elkísérem a Central Hotelbe, hogy lepihenhessen! És mielõtt elfelejteném, a feleségem ragaszkodott, hogy ma este nálunk vacsorázzon! – mondta Mills, miközben megfogta az egyik bõröndöt és elindultak.

Mikor beléptek a hotelbe, Farnum úgy járta körbe a két férfit, mint egy pitizõ kiskutya.

- Seriff, seriff helyettes! Legyen üdvözölve! – mondta Farnum. – Felkísérem a szobájába, engedje meg, hogy levegyem a kabátját! – udvariaskodott.

Mikor levette Farnum, a helyettes kabátját furcsa dolgot figyelt meg, Mills. Jeffreynek egy keményített kis fehér gallérja volt.

- Jeffrey! Maga pap? – kérdezte Mills döbbenten.

- Igen, seriff az is vagyok. Katolikus pap, itt milyen vallásúak az emberek.

- Jó része katolikus. De Shepard tiszteletes, valamiféle protestáns pap volt, õ építette a kápolnát. A keresztet csupán azért rakta a kápolna frontjára, hogy az emberek kedvébe járjon, õ a maga módján járt el és prédikált. Legalábbis a feleségem szerint, én nem járok misékre. – mondta Mills.

- Remek, szívesen találkoznék Shepard tiszteletessel! – mondta mosolyogva Jeffrey.

- Attól tartok, lehetetlen! A tiszteletes pár napja elhunyt. Ezért ha gondolja, hogy vasárnap van ideje. Át veheti a helyét, a feleségem biztos örülne. – mondta Mills.

- Óh, ez sajnálatos… természetesen szívesen teszek szolgálatot vasárnaponként.

Farnum mindeddig a kabáttal a kezében, szótlanul állt és hallgatta a két férfi beszédét. Csak most szólalt meg, kissé halkan:

- Hogy lehet valaki egyszerre pap és seriff is?

- Ki lenne az ideális ember az igazságszolgáltatásra, ha nem Isten szolgája! – felelte Jeffrey nevetve.

Erre Mills is jót nevetett, míg Farnum elvörösödve elindult fel a lépcsõkön.

 Kellemesen telt az este, Abby mennyei vacsorát készített. Borozgattak és jó kedvûen csevegtek, a vendégükkel Jeffreyvel.

- Képzeld Abby, a seriff helyettesünk egy pap! – mondta nevetve Mills.

- Tényleg? Ez csodás! Remélem vállalja Mr. Merrick a vasárnapi miséket! – mondta Abby lelkesen.

- Természetesen vállalom! – felelte mosolyogva Jeffrey.

- Jó magam mindig elmentem, Shepard tiszteletes miséire. Bár nem voltunk sokan, szegény tiszteletes mindig lelkesen prédikált nekünk.

- Remélem, nem okozok én sem csalódást hölgyem! –mondta Jeffrey. – Mr. Mills holnap reggel, bemutat annak a különc indiánnak? 

- Úgy látom nagyon kíváncsi rá Jeffrey. – felelte Mills.

- De még mennyire.

- Nem valami nagy látványosság, de annál veszélyesebb! – mondta Mills és az a különös álom jutott eszébe megint.

       Jane lépet be, Haskell szobájába. Kezében egy bögre teát hozott. Letette a kis szekrényre és halkan mondta:

- Behoztam magának a teát!

Haskell még aludt, de meghallotta a lány hangját és kinyitotta szemeit. 

- Köszönöm! – mondta.

Fel akart kelni, de alig, hogy letette a lábát éles fájdalom hasított a fejébe. 

- Jaj, uram! Nem kellene, felkeljen! – mondta Jane.

- Micsoda? Miért? – nézte értetlenül Haskell a lányt.

- A doktor azt mondta ágy nyugalomra van szüksége, uram!

- Mi a frászkarikát hordasz itt össze? És mit szólítasz uramnak engem? – mondta idegesen Haskell, miközben öltözni kezdett.

- Nem értem uram? – mondta Jane zavartan.

- Na, ide figyelj! Tudom, hogy drogoztál és elvonási tüneteid vannak, azért kerülsz és nem alszol velem, hogy ne vegyem észre! 

- Én, én nem drogozok! 

- Elég! Menj és pihenj, elmúlik majd! Megvisel, tudom, még az elmédet is megzavarta.

Jane nem értett semmit, teljesen összezavarodva kilépett a szobából.

Haskell kiment az erkélyre és bele kortyolt a teába. De a csípõs reggeli hideg annyira bele mart a csontjába, hogy nem maradott kint. Lerakta a teát a szekrényre és lement. 

- Uram! Magának nem szabadna, felkeljen! – mondta Harry meglepetten, mikor meglátta fõnökét.

- Ugyan már Harry, mind megbuggyantatok? Hol van Snow?

- Ki? – kérdezett vissza Harry.

- Mi a faszom van ma veletek? A kutyám, Snow hol van?

- Uram! Magának nem volt soha kutyája! – mondta Harry ártatlan arccal.

- Ti megbolondultatok, vagy lehet én! – mondta Haskell nevetve.

Ki indult az utcára, de alig ért el az ajtóig összeesett.

 Mikor magához tért, megint az ágyban feküdt. Az ágy körül Jane és Harry állt, miközben Dr. Lyam a táskájában kotorászott.

- Ébren van! – mondta Jane lelkesen.

- Na, végre! Nem megmondtam, hogy ne kelljen fel! – mondta a doktor morcosan.

- Ugyan miért? – kérdezte Haskell.

- Ember, magának szifilisze volt! Alig épült fel belõle! – felelte idegesen a doktor.

- Nekem? De nem szentfa teát ittam két hónapig, hogy megelõzzem. Janetõl kaptam el, õ majdnem bele halt!

A doktor abba hagyta a keresgélést és egy darabig szótlanul nézte a bordélyfõnököt.

- Ez biztosan az eszméletvesztéstõl van! – mondta végül a doktor.

- Milyen eszméletvesztéstõl? – kérdezte Haskell és felült.

- Feküdjön, már vissza az Isten verje meg! – mondta a doktor, miközben visszanyomta az ágyba. – Szifiliszt szedett fel valamelyik ringyó kurvájától, és ágynak esett. Nem Janetõl kapta el, hanem Jane magától. Jane a teának hála megelõzte a kórt, de magát legyûrte és eszméletét vesztette. Két hónapja kezelem itt higannyal! 

- Mit a menydörgõs mennykõt hord itt össze doktor? – mondta Haskell és közben érezte szétrobban dühében.

- Igaza van a doktornak uram! – mondta Harry. – Maga Trixitõl kapta el a betegséget, õ bele is halt! Majd átadta Janenek is. Utána eszméletét vesztette több mint két hónapig volt abban az állapotban. Mikor néha magához tért is, mindig félre beszélt! Pár napja javult az állapota.

- Jóságos Isten! – mondta Haskell. – A polgármester életlenben van?

- Vardy? Él és virul! – felelte a doktor.

- A kurva életbe! Azt akarjátok mondani, hogy minden, ami történt, csak egy rossz álom volt? – nézett Haskell kérdõn a doktorra.

- Barmi volt is az, attól tartok igen! – felelte Dr. Lyam.

 Haskell még pár napig az ágyat nyomta, Harry és Jane vigyázott arra, hogy nehogy megkíséreljen felkelni. Most már, szerencsére egyre jobban érezte magát, már az erkélyre is ki-kiment. Most is ott volt, nézelõdött az embereket figyelte az utcán. Mills seriffet pillantotta meg, oda köszönt neki:

- Jó reggelt seriff!

Mills felnézet és egyet bólintott a fejével, majd ment tovább. 

Vajon tényleg nem történt meg az a sok szörnyûség? Csak álom lett volna? De olyan valóságos volt! – tépelõdött magában a gondolatokkal.

Úgy döntött kimegy sétálni, Jane felöltöztette gondosan, csak utána engedték útjára. Ahogy az utcán sétált, Shepard tiszteletes jött vele szembe.

- Nahát, Mr. Haskell! Felépült? – kérdezte lelkesen a tiszteletes.

- Igen, atyám! És önnek, hogy szolgál az egészsége? – mondta Haskell és kezet nyújtott Shepard tiszteletesnek.

- Köszönöm, jól! – mondta a pap tétován, miközben kezet fogtak. Azelõtt soha nem fogott kezet vele Haskell, figyelembe sem vette.

Persze megvolt a kézfogás oka, miközben megfogta a tiszteletes kezét, szemeivel annak tenyerét vizsgálta. De nem látott sebhelyet, pedig nemrég ezt az embert keresztre feszítették, legalábbis õ így tudta.

Tovább ment. De még párszor visszanézett a ballagó papra, olyan tekintettel, mint aki szellemet látott.