Anya és fia az asztalnál ültek. Vacsoráztak; az anya által készített pulykamellet ették Stroganoff módra. A fiú igyekezett minden gombadarabkát kipiszkálni az ételből a tányér szélére. Hogy megelőzze anyja rosszallását, ő szólalt meg:

-          Ő nem eszik velünk?

A férfire gondolt, anyja élettársára, aki a fenti hálószobában olvasott elmélyülten, és nem az ő apja volt. Az anya megrázta a fejét, és egy nagyobb falatot vett szájába, hogy legyen ideje kigondolni válaszát, míg megrágja az ételt. Végül ezt mondta:

-          Ő csak egyedül szeret enni.

-          Miért? – kérdezte rögtön utána a fiú.

Az anya megvonta a vállát, megint megrázta a fejét, miközben kizárólag a tányérján lévő ételt nézte, és rendezgette villájával. Nem akart semmi rosszat mondani a férfiról, mert így is tartott tőle, hogy nehezen fogja fia megkedvelni. A férfi is nehezen barátkozó ember volt, így az anya semmi szükségét nem érezte, hogy egy különös szokására felhívja a figyelmet. Éppen ezért témát váltott, és az iskoláról kezdte kérdezgetni fiát. Remélte, hogy ezzel rövidre zárja kíváncsiságát a férfi étkezési szokásaival kapcsolatban, azonban valamennyire még ő sem tudott mit kezdeni vele.

Már amikor megismerkedett vele az iskolában, ahol mindketten tanítottak, felfigyelt rá, hogy a férfi sosem ebédelt együtt a többi tanárral a menzán, hanem ilyenkor rejtélyes módon eltűnt. Sőt, azt sem látta sohasem, hogy bármikor is elővett volna egy szendvicset az órák közti szünetekben, hogy elkezdje majszolgatni. Ennek ellenére volt benne valami, ami az első perctől megfogta: az a mérhetetlen nyugalom, ami a férfiból áradt, valamint a tekintete, mely elragadóan magas intelligencia mellett olyasmit is sejtetett, mintha minden gondolatát, minden titkát ismerné. Szarkasztikus humora és különös világlátása pedig megakadályozta, hogy társaságában bárki is unatkozzon.

Amikor elkezdtek találkozgatni, a múzeumlátogatások, színházi darabok, mozifilmek és koncertek után ugyan beültek egy-egy kávéra vagy teára valamelyik hangulatos kis helyre, ám enni még a sokadik randevú után sem invitálta sehova. Ha ő vetette fel, a férfi mindig azt mondta, hogy nem éhes, ennek ellenére mindig felajánlotta, hogy meghívja egy ebédre, ám ő nem akart egyedül enni úgy, hogy a férfi közben csak üljön és nézze őt. Volt idő, amikor minden gondolatát lefoglalta, hogy kitalálja, miért nem hajlandó a férfi mások, s főleg őelőtte enni, de aztán egyre inkább kezdett megbékélni azzal, hogy e furcsa szokás hozzátartozik ahhoz, akit szeret.

Először akkor látta, vagyis hallotta enni, amikor valamelyik nála töltött éjszaka alkalmával arra ébredt, hogy egyedül fekszik az ágyban. Felkelt, hogy megkeresse, és a konyhában találta meg, amint éppen egy darabka száraz kenyeret ropogtatott és egy pohár csapvizet ivott. A férfi megijedt, amikor meglátta, de azonnal derűs mosoly terült el az arcán, és humorával igyekezett úgy beállítani a helyzetet, hogy ne tűnjön olyan szokatlannak. Sikerült is eloszlatnia valamennyire értetlenségét azzal, hogy bevallotta: ő valamiért ezt szereti enni a legjobban; amit meg mások esznek, az valahogy „nem hozza lázba”. Egy időre megnyugodott ettől, noha még mindig furcsállta, mert még életében nem látott ilyen embert, de annyi kő legalább leesett szívéről, hogy a férfi is eszik valamikor, ráadásul emberi ételt, és soványsága nem valamilyen betegség következménye, amit elhallgat előle.

Ezzel persze meg volt fosztva attól, hogy a férfi bármikor is dícsérje valamilyen főztjét, ugyanis egyik legkedvesebb elfoglaltsága a főzés volt, imádott különleges recepteket kipróbálni minden nemzet konyhájából, és kísérletezgetni. Amikor összeköltöztek, néha látta reggelente, hogy a maradékok, amik előző nap a tányéron vagy a fazék alján maradtak, eltűntek. Mivel más nem ehette meg, csak a férfi, betudta egyfajta előrelépésnek a részéről, ám az még mindig aggasztotta, hogy bizonyos összejöveteleken, főleg ha majd szülei ebédre is meghívják, hogyan fognak történni az étkezések.

Addig is egészen jól megvoltak, az iránta érzett szeretet sokmindent feledtetett, s a férfi is nagyon szerette őt, még sok idő múltával is kedveskedett neki apró ajándékokkal, virágokkal, és gyakran csinált olyat is, hogy verseskötetek címét és oldalszámát megadva tudatta vele, hogy ő jutott eszébe a vers olvasása közben. Egyfajta játék volt ez köztük, s legtöbbször valamilyen szerelmes verset talált a hivatkozásokat követve; különösen szeretett Puskintól idézni. Ami miatt a férfi méginkább kivívta szeretetét és tiszteletét, hogy a nő előző házasságából hozott fiát első pillanattól fogva elfogadta, és sajátjaként szerette. Szívén viselte, hogyan tanul, hogy sportoljon, hogy közös programokat szervezzen vele, és próbálta óva inteni az ő értékrendje szerinti rossz dolgoktól, többek közt az egészségtelen gyorséttermi ételektől. Persze sosem fiának mondta közvetlenül ezeket, hanem neki, de maga a tény, hogy foglalkoztatják ezek a dolgok, nagyon jól esett neki. Kicsit furcsállta ugyan, hogy mennyire fontosnak tartja távol tartani gyorsétterem franchise-októl, tekintve, hogy az ő étkezési szokásai sem mondhatók normálisnak a legnagyobb jóindulattal sem, azonban kétségtelen, hogy az ilyen étteremláncok egészségtelen, tartósítószerrel teli ételeket árulnak, és nem baj, ha a fiú nem szokik rá úgy, mint a kortársai. Mindent összevetve mégis reményekkel nézett a jövő elébe.

Egyik nap azonban különös dolog történt. A nőnek már korán reggel el kellett indulnia az iskolába órát tartani, a férfinek azonban csak két órával később kellett bemennie, így ő még egy ideig az ágyban maradt. Amikor a második órája következett volna, eszébe jutott, hogy otthon hagyta a dolgozatokat, amiket szeretett volna megíratni a diákjaival, így gyorsan belibbent a kocsijába, és hazavezetett. Útközben próbálta hívni a férfit, de az nem vette fel; gondolta azért, mert még alszik, bár csodálkozott, mert ilyenkor már fel szokott kelni.

Amikor behajtott az utcájukba, meglátott a kukáknál egy hajléktalant, amint görnyedten túrkál a kukákban. Ám valami nem stimmelt vele: szemüveges volt, ráadásul ugyanolyan szemüveget hordott, mint a férfi. A nő továbbment, és leparkolt, de nem hagyta nyugodni a guberáló, ugyanis attól félt, hogy hozzájuk tört be, kirabolta a lakást és megölte a férfit, aztán dolga végeztével felvette szemüvegét. Elismerte magában, nem túl valószínű, hogy ez történt, de mivel a férfi nem vette fel a telefont amikor hívta, nem tudta lecsendesíteni aggodalmát. Akármennyire kellett volna sietnie, nem a lakás felé vette az irányt, hanem a kukák felé.

Nem lassított léptein, amikor már csak pár méterre volt a hajléktalantól; minél előbb meg szerette volna nézni magának a szemüvegével együtt. Ám amikor meglátta az arcát, mindennél jobban ledöbbent: a férfi volt az.

-            Te mit csinálsz itt? – kérdezte ideges, már-már hisztérikus hangon. – És mi ez a ruha rajtad?!

A férfi ittléténél csak viselkedése döbbentette meg jobban. Nem ijedt meg, nem magyarázkodott dadogva, csak szomorúan nézte a nőt, miközben a kezében tartott kenyérhéjat rágcsálta, amit épp az imént halászott ki az egyik kukából.

-            Sajnálom – mondta őszinte bánattal a hangjában. – Sajnálom, hogy meg kellett ezt tudnod rólam.

A nő nem tudta, hogy viselkedjen, fel akart háborodni, de nem tudott, és nem is látta értelmét; próbált undorodni a férfitól, de képtelen volt rá; csak attól a koszos kenyérhéjtól undorodott, amit a férfi evett. Eszébe jutott, hogy vissza kéne mennie az iskolába, de tudta, hogy képtelen lenne úgy, hogy nem beszéli ezt meg a vele. Miután betelefonált, hogy ma egyikük sem tud bemenni, beinvitálta a férfit a lakásba, és megkérte, hogy mesélje el, miért csinálja ezt.

A férfi most sem tudott sokkal többet mondani, mint azon az éjszakán, amikor azon kapta, hogy szárazkenyeret eszik; azt mondta, ő csak ezt tudja enni, és amit mások esznek, azt meg nem. A nő kiadta magából minden aggodalmát és értetlenségét, hogy miért kell így élnie, mikor nem kényszerül erre, és hogy nagyon egészségtelen és megalázó. A férfi nem tanúsított megbánást, és nem is látszott rajta, hogy szégyellné magát, de a szomorúság a szemében őszintének látszott.

A nő először felvetette, hogy fel kéne keresnie egy pszichológust, majd miután a férfi hosszan ecsetelte, mi a véleménye a pszichológusokról és a pszichológiáról általában, a nő nyomatékosan kérte, hogy menjen el egyhez az ő kedvéért. Az ő szemében ez beteges volt, nem normális, és nem utolsósorban arra sem gondolt szívesen, hogy ahányszor megcsókolta a férfit, könnyen lehet, hogy előzőleg egy ugyanolyan falat volt a szájában, mint az imént. Veszekedéssel próbálkozott, de a férfi nem volt partner benne; előhozakodott a fiával, hogy nem titkolhatja előtte örökké, miért nem eszik velük, aztán azzal, hogy ha tényleg szereti, miért nem mondta el ezt eddig, miért nem volt vele őszinte.

Szó szót követett, és addig fajultak a dolgok, hogy a nő ultimátumot adott: vagy felkeres egy pszichológust, vagy elköltözik tőle. A férfi csak ült maga elé nézve némán, mire a nő a másik szobába ment, becsapta maga mögött az ajtót, és pakolni kezdett.

A férfi nem mozdult meg, magába zárkózva várta meg, míg besötétedik. Gondolkozott az életén, önmagán, másokon, a nőn, aki nagyon fontos volt számára, talán életében nagyon hosszú idő után a legfontosabb. Tudta, hogy el fog menni, és egyedül lesz megint, és ezt csak magának köszönheti. Hallgatta a zajokat, amiket a nő csinált a másik szobában a pakolással, aztán hallotta, hogy lemegy a lépcsőn. Várta, mikor hallja az ajtónyitást és csukódást, amivel végérvényesen biztos lehet benne, hogy egy elfuserált, szánalmas és szerencsétlen ember.

Várta, de nem hallotta. Az is eszébe jutott, hogy a nő igyekezett minél halkabban eltávozni, s így valójában már rég nincs is otthon, de gondolatai mélyén még ott rejtőzött a remény, hogy nem marad magára megint. Nem mert megmozdulni, nehogy pont elnyomjon helyezkedésével egy olyan zajt, ami arra utalhat, hogy még itthon van a nő. Talán el is bóbiskolt, mert legközelebb csak arra ocsúdott fel, hogy nyílik az ajtó, és ő jön be rajta.

Kezében egy mélytányért tartott, amiből a forró leves gőzcsíkjai szálltak fel, szemeivel bocsánatkérőn, gondoskodón és sajnálkozva pillantott a férfira. Leült a férfi mellé, a tányért letette az éjjeli szekrényre, és azt mondta:

-            Ne haragudj… tudom, hogy nem kérhetem, hogy változz meg egyik napról a másikra… miközben én a kisujjamat se nyújtom, hogy segítsek.

A nő megsimogatta a férfi fejét, az pedig hozzábújt, és erősen átölelte. Sóhaj tört elő tüdejéből, és hirtelenjében hálát adott az égnek, hogy itt van vele.

-            Mi az? – kérdezte egyszer csak.

-            Káposztaleves – felelte a nő továbbra is simogatva a férfi haját. – Nem kérem, hogy az egészet edd meg, csak… csak egy kicsit!

A férfi a nő karjai közt hihetetlen biztonságban érezte magát, és egyszer csak felfogta, mennyire szerencsés, hogy a nő itt van vele.

Hát jó, gondolta, megpróbálom. Ő is ezt akarná… talán ő küldte nekem…

-            Megpróbálom – mondta. A nő elmosolyodott. – De… ezt egyedül kell… megtennem.

A nő megértően bólintott, s azzal felállt, és halkan kiment, mielőtt becsukta az ajtót, bíztatóan mosolygott a férfira.

A férfi ránézett a káposztalevesre, majd lassan megfogta a kanalat, ami kiállt belőle. Nem is emlékezett rá, mikor evett utoljára meleg ételt, viszont meleg teát gyakran ivott, így megpróbálta azt képzelni, hogy teát iszik. Az első kanál leves könnyebben lecsúszott, mint gondolta; a nő szándékosan kicsit íztelenebbre csinálta. Annyira megörült ennek, hogy felcsillant a remény arra, hogy talán normális életet éljen, és meg tudjon változni a nő miatt, hogy tovább kanalazta a levest, a káposztadarabokat szinte egyben lenyelte.

Amikor az utolsó kanál levest is felhörpintette, hihetetlenül büszke volt magára, és szólni akart a nőnek, de aztán mégse tette, mert érezte, hogy gyomra nehezen vesz be ennyi ételt egyszerre. Meg akarta várni, míg talán lejjebb megy az étel, ezért lefeküdt az ágyra, és koncentrált, hogy benn maradjon a leves a gyomrában. Amíg erre figyelt, önkéntelenül feltódultak az emlékei.

Ezek az emlékek még gyerekkorából származtak, amikor még minden más volt. Azon a bizonyos napon úgy indult el az iskolába, hogy anyja még egy puszit adott a fejére, és betette a táskájába az uzsonnáját, mely a jól megszokott kőrözöttes zsemléből, almából és egy kis konyakmeggyből állt, melynek arany színű volt a csomagolása. Nagyon szerette a konyakmeggyet, már csak azért is, mert olyan dolog volt benne, amit a felnőttek isznak, s ettől ő is egy kicsit felnőttnek érezhette magát. A kőrözöttet anyja saját kezével csinálta, az almát meg mindig meg kellett ennie. Azon a napon a tanítás kevesebb órából állt, mint szokott, éppen ezért gondolta, hogy nem megy egyből haza, hanem valahogyan kihasználja az felszabadult időt. Nem sokkal azelőtt egy tanulmányi kirándulás alkalmával egy gyorsétteremben ettek az osztálytársaival, és annyira ízlett neki a hamburger, hogy elhatározta, ma is enni fog egyet. Volt nála pénz arra az eshetőségre, ha bármire szüksége lenne, gondolta, most az egyszer használja is. A nejlonzacskó, benne a kőrözöttes zsemlével, almával és konyakmeggyel a táskájában maradt, egész nap elkerülte a figyelmét, és mivel egy ideje már úgyis ugyanaz volt az uzsonna, gondolta, eszik valami érdekeset is. Azonban hogy otthon ne jöjjön rá senki, az uzsonnás zacskót egy az egyben kidobta a kukába, és a gyorsétterem felé vette az irányt. Be is ment, és vett is egy hamburgert megint, hozzá sült krumplit és kólát is. Már várta, hogy ugyanaz az ízkavalkád legyen a szájában, mint múltkor, ám valamiért most nem volt olyan finom; íztelen volt és száraz, sőt, a végén úgy kellett legyűrnie az utolsó falatokat, hogy meg ne maradjon. A gyorsétteremből tele hassal lépett ki, de mégsem kapta meg azt a kielégülést, amire várt. Hazafelé vette az irányt, amikor csörgött a mobiltelefonja, amit azért kapott, hogy szülei bármikor el tudják érni. Csodálkozott, hogy hívják, amikor elvileg még nem is lenne vége a tanításnak. Amikor felvette, apja szólt bele teljesen más hangon, mint ahogy megszokta. Soha nem hallotta még ilyennek; dadogott, zihált, de a mondanivalója eljutott hozzá, vagyis hogy azonnal jöjjön haza, mert nagy baj történt. Anyját elütötte egy kocsi, az intenzív osztályon van, gépek tartják életben. Amint megszakadt a vonal, az egész világ forogni kezdett körülötte. Gyomrát feszítette a nemrég elfogyasztott étel, és egyszer csak az uzsonnás zacskóra gondolt, amit a kukába dobott be. Tudta, hogy nagy baj van, tudta, hogy minél előbb haza kell mennie, és azt is tudta, hogy már semmi sem lesz jó, de mindenképpen meg akarta keresni az uzsonnáját, aminek tartalma hirtelen nagyon fontos lett, ugyanis a kőrözöttes zsemlével, almával és konyakmeggyel együtt anyja gondoskodásának és szeretetének utolsó darabjai voltak, neki csomagolta be, hogy megegye, a konyakmeggyet azért, hogy örömet szerezzen, és az egészet érintetlenül kidobta a szemétbe, miért? Egy műanyag hamburger miatt, amit ugyanolyan szenvtelenül rakott össze valaki, mint ahogy a szemetet halmozzák egymásra. Mindennél jobban meg akarta keresni az uzsonnás zacskót, tudta is melyik kukába dobta, oda is ment, és elhatározta, hogy egyáltalán nem törődik a járókelőkkel, mit gondolnak, ki fogja kukázni, ha az egészet ki is kell pakolnia. Azonban amikor odaért, látta, hogy a kuka már üres, nemrég üríthették ki. Ekkor könnyek szöktek a szemébe, leguggolt, és a kukának dőlt. Sírni kezdett, és gyűlölte önmagát amiért ezt tette, undorodott magától és az ételtől, ami benne volt, ami miatt kidobta az uzsonnát. Émelyegni kezdett, a gyomra felfordult, és egyszer csak kihányta az egészet az utca aszfaltjára.

Ahogy most újraélte ezt az eseményt, a káposztaleves sem tudott megmaradni gyomrában, hiába küzdött, hogy maradjon bent, az egész kijött, az utolsó cseppig. Visszafeküdt az ágyra, és összekuporodva sírni kezdett, hosszú idő után újra.