Tóparti művészet

   Víg kedéllyel megfogtuk egymást a párommal, amolyan igazi művészdélutánt terveztünk a tóparton, én írtam egy balladát a kis naplócskámba, hogy végre kiírjam magamból a nőktől rám szakadt fájdalmaimat, ő pedig megfestette a stéggel szemben látható partot.

   Egész nap a forró levegőn tobzódtunk, nagy pakkal tértünk haza, hogy a vásárlás kínkeserves órái után végre kiszakadjunk a hétköznapi világ hétköznapiságából, és vasárnap lévén, valódi vasárnapot alkossunk, hogy lelkünkben is érezzünk valamit az ünnepből, hogy most éppen nincs munka, szabadság van, nyugalom száll a madarak nyomában, még a buszokon is habókos emberek dülöngélnek egymásnak, minden elpihen ilyenkor vasárnap, a művészek pedig mihez is nyúlhatnának, ha nem a művészethez, ha már kiragadták egymást a taposómalomból…

   Mivel egyszer már megizzadtunk mindketten a tűző napon, jó tusolás után nyakunkba vettük az erdőt, hogy a hűs fák alatt, ahol a lélek is bandukolni szokott, lassú léptekkel ellátogassunk a tóhoz, hiszen víz mellett lehet csak igazán a művészet oltárán áldozni, mint a hűvös habokban, oly szelíden lehet megmártózni a jó művészetben, s az ölel, simogat, az ember pedig a mennyországban érzi magát.

   Elnéztem a kedvesemet: alacsony termetét mindig is csodáltam, amelynek tetején koronaként szőke haj világít, így egykoron a betlehemi csillag ragyoghatott, mutatja nekem a helyes irányt; néztem csodaszép kék szemét, azt a megkopott, csókra éhes szájat, amely hol felfelé, hol lefelé görbült; néztem az aprócska kezeket, a kedélyesen mutogató ujjacskákat, hogy a szívem ujjongott odabent a mellkasomban, minden arcmozdulata egyfajta vidámságban fürdő csodát mutat, amelyet jó nézni, élvezni minden pillanatát, ez maga az élet, a boldogság aprócska csírája, az elvetett élet magvai. Az én kedvesem a legszebb nő ezen a világon, nekem mindenképpen a legszebb, királyi fensége megkérdőjelezhetetlen, okossága pedig már egészen kétségbeejtő.

   Sétáltam egy meseszép leánnyal a végtelen földút porában, körülöttünk a csend és a forróság diszharmonikus testvérisége ölelkezett a láthatatlan levegőben, a felhők megültek a homályosan kék égbolton, s mintha minél messzebb kívántak volna ülni a Földtől, nehogy az álmos vándormanók lábai leérjenek a porba, hadd lóbálják csak az égben azokat a megviselt bocskorokat. A néha feltámadó szél enyhe békességet lengetett körülöttünk, és én élveztem a hangos csendességet, fülemben dübörgött a művészet hívogató nyugtalansága, már nagyon akartam írni néhány sort, hogy újra embernek érezhessem magamat, és élveztem az én párom társaságát, aki rendületlenül lépkedett mellettem hatalmas táskájával, cipelte azokat az ő festékeit, ecseteit, merthogy ő festeni akart a tóparton, amíg én papírra vetem lelkem kisebb-nagyobb fájdalmait.

   Még lágy szavakat is intéztünk egymáshoz, és azok a fénylő, felmagasztosult pillantások… istenem, ha egyes pillantásokat, érzésekbe tömörült csodákat le lehetne pontosan írni, egyszerre meg is szűnne a világ, felborulna az élet, mert valamit nem lehet megfogalmazni, csupán az érzések húrjain lehet eljátszani, mint valami ősidőből itt ragadt szimfóniát, amelyet maga a Jóisten komponált az emberek lelkébe; nos, lassan ballagtunk a kavicsos, poros úton, hogy a vízparton megfürdessük a lelkünket a békességben és a művészetben… Szeretem a természetet, az erdőket, a hűvös vízpartokat, még a rám támadó szúnyogokat is szeretem, valahogy elandalít a zümmögésük; szívesen elnézem a naplementét, de leginkább vízparton szeretem a vöröslő Napkorongot, az egésznek egyfajta elmúlás színe és szaga van, s én bár utálom az elmúlást, az egésznek van egy furcsa hatása, mintha egyszerre csavarná és tépné meg a szívemet, hogy én fájdalmat érezzek, ugyanakkor jólessen a szellővel küldött láthatatlan üzenet.

   Nem tudom, a férfiak mennyire szeretnek nőkkel sétálni, én mindenesetre nagyon szeretem a meseszép királylányok oldalán megtett utakat, a kacagásokat hallgatni, a szemekbe nézni, amelyek szebben ragyognak, mint a sötét égbolton ragyogó milliónyi csillagocska. Főleg olyan nővel jó sétálni, akit szeretek, akinek a közelsége forró láncreakciót indít el a bensőmben, akinek legszívesebben megköszönném, hogy van, hogy szeret, hogy velem teszi meg a fárasztóan békés utat a tóig, és egyáltalán az öleléseket köszönném, meg a végenincs csókokat, a fülledt, álmos szeretkezéseket, de még a vulgáris, néhol obszcén szavakat is megköszönném neki, hiszen ő a minden, a valóság valótlansága, vagy éppen fordítva; a vele való séta egyszerre harmónia és anarchia, a lelkek kisülésének pozitív és negatív töltései.

   Az álmos tavacskának, ugyanis elég nehezen nevezhető tónak egy olyan vízfelület, amely sekély, a nádas a felét benőtte, és alig két perc alatt körbe lehet futni; igaz, élnek benne halak, de leginkább béka úszkál benne, és a sáros, agyagos parton ugrálnak; még szaga is van ennek a tavacskának, amely szag nem éppen a legkellemesebb a világon. A sárgás parton néhány fiatal srác spiccbottal pecázott, aprócska halakat emeltek ki egy fehér vödörbe, amelyben előzőleg bizonyára festék lehetett; ezek a srácok minden negyedórában kiemeltek egy kicsi halat, amelyet alig láttam a túloldalról, s olyan hangosan beszélgettek, hogy az amúgy békés nyugalmat felverték, legalábbis én úgy éreztem; pontosan szemben velük egy középkorú férfi lógatta a botját, meredten figyelte a barnás-fekete víztükröt, amelyben legfeljebb az eget lehetett látni, és néha ránk nézett.

   Az én kedvesem pedig vízfestéket varázsolt elő feneketlen táskájából, egy nagy füzetet, ceruzákat, de olyan sokat, hogy annyit én egy rakáson csak papírboltokban láttam, és mindjárt neki is állt grafittal megrajzolni festményének körvonalait, mint a jó művészek, csak rajzolt, még a nyelve hegyét is megláttam a szájából kikandikálni, és ahogy a vékony ecset egyre szebb és szebb nádszálakat pingált arra a hófehér papírlapra, úgy csírázott ki szívemben a jó érzések burgonyája; aztán egyre népesebb lett a szemben látható tópart: a fák, az ágak kuszasága mind láthatóvá vált, ahogy a természet megteremtette, és ahogyan aztán később a művészi női kéz lefestette… Leginkább a tó zavaros, mocskos vizének megfestése érdekelt, és a csodálatos nő addig kísérletezett a lapon, amíg sikeresen rákerült a víztükör egy darabja az egykor nagy fehérségre, amiben én egyetlen dolgot sajnáltam, mégpedig azt, hogy az égen úszó felhők nem kerültek rá a festményre, mert a tó feneketlen mélységűnek lett megalkotva azon a mesterművön, és semmivel sem lett más, mint az életben, hiszen nem az számít, hogy én milyennek látom a valóságot, aztán pedig az én valóságomról készült festményt; könnyen elképzelhető, hogy más nem olyannak látta az én valóságomat, és az már az ő valósága lett: ettől vagyunk mi emberek olyan különbözőek, ettől élünk mind egy szálig, és ettől olyan csodálatos ez a világ, és persze benne az élet… 

   Mindig is irigyeltem egy kicsit azokat az embereket, akik képesek szépen rajzolni, meg tudnak bármit festeni: akár egy portrét, vagy egy tájat, csendéletet; engem mindig vonzott a képzőművészet, csak én sajnos nem tudok festeni, sem rajzolni, én leragadtam a pálcikaemberkéknél, és a két kis kupolából megrajzolt madaraknál, és a felhőket is fodrokban ábrázoltam a rajzórákon, pedig még egyetlen fodros felhőt sem láttam életemben. Ahogy ott ültem az én kis művésznőm mellett, egyszerre megértettem, hogy egyáltalán nem olyan egyszerű a festészet, mint ahogy én elképzeltem, egyáltalán nem olyan gördülékeny a festés, hiszen elég egy aprócska hiba, és a kép már nem lesz olyan, mint a megálmodott mű, a javítás pedig a festékkel telemázolt papíron eléggé nehézkes mutatvány, nem úgy, mint az én irodalmamban, ahol, ha úgy tetszik nekem, húszszor is átírhatom a sorokat, meg persze kitörölhetek gondolatokat a műveimből, de egy képből hogyan szippantsuk ki a rákent vonásokat, vagy hogyan tüntessünk el oda nem illő kontúrokat? Az én festésre való tehetségtelenségemet más élte ki mellettem, miközben én bohókás, fájdalommal teli balladát írtam az én kis könyvecskémbe, naplómba, hogy végre kiírjam magamból a bűntudatot, amit azért nyertem el önmagamtól, mert elég galádul bántam a nőimmel, szó nélkül hagytam el olyan nőket, akik szerettek és megbecsültek, s bár nem bánom vétkeimet, mégis maradt bennem egyfajta tüske, amely néha szúr, amikor nyugodt estéken meggyűlik lelkemben a sebem, szóval szép kék tintával írtam a sorokat, egyetlen pontot tettem csak a versszakok végére, de a rímet olyan kéjes vigyorral irtottam a balladámban, mintha kötelező lett volna, azért nagyon tetszett a művem, amelyet a madarak éneke mellett alkottam. A százszor átélt szerelmek csalódásai még marták erősnek hitt lelkemet, és az imádott nő oldalamon valósággal fokozta az életbe vetett szerelmemet, és végre boldognak éreztem magam, végre embernek éreztem magam; milyen jó volt megfogni annak a kis alacsony teremtésnek a kezét, végre elhatároztam, hogy feladom az összes nőmet, immár nem leszek képes más nők ágyába bújni, hiába az ezernyi ágyikó, ahol megfordultam az elmúlt két évben, végre képes voltam határozottan kijelenteni, hogy nekem nem kell más, és én (pedig ódzkodtam a házasság gondolatától is) arra az elhatározásra jutottam, elveszem ezt a lányt feleségül, még akkor is, hogyha ezernyi ördög kívánja a véremet.

   Ott, a tóparti hűs fák alatt jöttem rá, hogy valójában az Életbe vagyok szerelmes, a romantika a hűvös széllel együtt kúszik fel a tóparttól egészen a fejemig, amitől én megrészegülten néztem a szőke szépséget mellettem, aki oly vidáman festett mellett, oly nyugodt, biztos kézzel kente a festéket a papírra, hogy én két sor között könnyes szemekkel néztem rá. Közben elszívtam néhány szál Marlboro-t, a hideg füstöt kéjesen szívtam le a tüdőmre, és olcsó töltőtollammal érthetetlen ákombákomokat róttam a papírra, azokat az én betűimet, és aztán növekedtek a sorok, és végeredményben egy melankolikus, hogy azt ne írjam, depressziós balladát szültem ott a tóparton. Könnyebb lettem tőle… Leszámoltam két év értelmetlen, mégis értelmesen végigvezethető történéseit, lezártam a nők emlékeinek ládikóját, hogy végre megleljem a nyugalmamat a Szerelem oldalán, hogy végre frigyre léphessek Boldogság kisasszonnyal, ezzel a szűz kislánnyal; minden klappolt, mintha csak egy előre kivájt mederbe tereltem volna életem folyamát.

   Írás közben nem számít se nő, se gyerek, a barátok nélkülem mehetnek a kocsmába, sőt, imádott csapatom, az Újpest mérkőzései sem érdekelnek, de jóleső érzés volt felpillantani az írásból, és egy finom csókot adni a Gyönyörűségnek mellettem, aki csak az én kedvemért hagyta abba a festést… istenem, micsoda színekkel pingált ez a kisasszony, az én párom!

   Hány és hány becézett szócska hagyja el egy ember száját, amikor a szerelméhez szól…! Én magam is előadtam ékesszólásomat, pedig nem szokásom, azonban a kellemesen hullámzó érzések képesek előcsalogatni az emberből a finomságot, hirtelen minden olyan színesnek tűnik, pedig lehet, hogy épp az esti szürkülettel köszöntött be a szürkeség, én mégis vidámnak láttam az életet, a jelent.

   Ott a tóparton fejeztem be melankolikus balladámat, az én párom közben csak festett, gyönyörűséget adott ki a kezei közül, keverte a színeket, még az ecsetet is bekapta, mint a hajdani festőművészek, mikor Párizs fényeit örökítették meg a vásznakon. Becsaptam a kis jegyzetkönyvemet, rágyújtottam egy cigarettára, hogy végre megnyugodjak az emlékek kiáradásától; körbenéztem a tájon, és én magam is elámultam azon a szépségen, amely a szemem elé tárult: a zöld fák nyújtózkodtak a szélben, a háttérben, az égen sötétebb színek úsztak, a felhők éjszakai szállásukra vonultak; odalenn a vízben apró halak úszkáltak cél nélkül, és a parton egy rusnya varangy kergette szerelemmel kedvesét – a szépség lenyűgözőbb, ha természetben fedezi fel az ember; újjászülettem egyetlen másodperc alatt, hogy a következő pillanat elhozza halálomat, csak oszcilláltam a Szerelem mellett, mint egy forgószélben pörgő autó, nekem az életet jelentette a művészet, nélküle az élet félkarú óriás, eseménytelen művészet nélkül a mindennapok történése… Minden egyes gondolatom előbb-utóbb megjelenik az életben, az emberek teremtő ereje képes világokat felépíteni, ugyanakkor le is rombolhatják azokat. A létezés nem egyéb, mint az öröklétre való felkészülés, egy állomás, ahol rengetegen várakozunk, hogy elvigyen minket egy vonat, valahová, ahonnan jó lesz visszatekinteni régi életeinkre, a dőreségekre, amelyeket elkövettünk a mindennapok hajszájában; csak ne féljen senki az újtól, a változástól, az élet csodálatosabb, mint azt csak elképzelheti valaki. Nekem valóságossá váltak ezek a képek, ott, a párom mellett ücsörögve, elnézve a művészetét, amely a patyolatnál tisztábban világított; oly valósággá szépültek az élet dolgai előttem, hogy örültem annak, hogy élek, van levegő a tüdőmben, és vidám vagyok, jó kedélyű, hangtalanul lépegető. Az ember nem kerülheti ki a Sorsát, egyszerűen lehetetlen, úgyhogy minél közelebb kerültem a megoldáshoz, minél feljebb emelkedtem az úgynevezett szamárlétrán, egyre kiteljesedettebb gondolataimat gondoztam a fejemben, mint egy kertet, kigyomláltam a tarackot meg a tyúkhúrt, hogy a föld finom illata betöltse a bensőmet, a fejemből kidobtam a szemetet, mert szerettem, végre szerethettem, és ez többet ért a bankók sokaságánál, többet ért bármilyen hatalomnál, amit ember csak el tud képzelni, ugyanis a női szempárok ragyogását birtokolni nagyobb dicsőség, mint lerombolni Rómát, az örök várost.

   Én kiírtam magamból akkor a fájdalmat, az én párom pedig lefestette a valóságot, ahogy ő látta, ahogy csak és kizárólag ő láthatta; talán az volt az igaz, hiszen minden olyan relatív, az ember nem is hinné, hogy ami nekem jó lehet, az másnak nem biztos, hogy az, így aztán boldog mosollyal szemléltem az elkészült képet, hogy gyönyörködhessek az ecset munkájában, a kéz munkájában, amely olyan könnyedén kente a vízfestéket a papírra, közben pedig egy világot teremtett könnyedségével.

   Reméltem, hogy én leszek az, aki a kiteljesedett művészet szintjére emelhetem a szerelmet, a békét és boldogságot; az Életnél nincs nagyobb művész, csak találjuk meg az önmagunkat mutató szemüveget, amely segítségével könnyebben élhetünk. Azt hiszem, ez a tóparti művészet…