1. Célbadobás

Az imént egy taknyos zsebkendő repült felém. Azelőtt penészes szalámis szendviccsel dobtak meg. Most éppen arra készülnek, hogy egy krétaporból, takonyból, vízből, homokból, és még ki tudja, mi minden másból összeállított „bombával” célozzanak meg.

A „vezér”, az ötletgazda persze most is Mátyás. Na, nem az igazságos. Ha az lenne, mindez nem történhetne meg. Ráadásul pont velem, aki az égvilágon senkinek sem ártottam.

De mindegy.

Összeszorítom a fogamat, belemélyedek az éppen aktuális történelem leckébe, és egy árva szó nélkül hagyom, hogy ismét én legyek a röhögés tárgya. Megszoktam már.

Igazából nem is bánt a dolog, ha belegondolok. Ezek az emberek kicsinyes, gonosz, semmirekellő alakok, meg sem érdemlik, hogy szót említsek róluk. Minden ok nélkül bántanak, de nem baj. Majd visszakapják az élettől, méghozzá kamatostul!

De várjunk csak! Mátyás egy pillanatra mintha meginogott volna. Na, talán most majd abbahagyják. Tudom jól, hogy csak őt, egyedül őt kéne valahogy móresre tanítani, és akkor nem szenvednék többet. Talán, majd egyszer…

Ez a pillantás, amivel most Mátyás rám néz, még ha csak egy árva pillanatra is, de reményt sugall. Van benne valami, ami határozottan emlékeztet valakire. Méghozzá az édesanyámra.

Igen, szegény asszony, bár mindig jót akart nekem, egyetlenegyszer alaposan elvert. A húgom ugyanis azt állította, elvettem a családi kasszából ötszáz forintot. Anyám mélységesen allergiás volt a pénzügyekre: a nagy keservesen megkeresett fizetését szerette mindig pontosan ott látni, ahol szükséges volt. Ha ruha kellett, akkor ott; ha a lakásban kellett valamit újítani, akkor ott; ha valakinek bármilyen óhaja volt (például a múlt hónapban a húgom kikönyörgött egy élethű póni lovat magának), akkor is, bár nem mindig, de általában engedett. Annyira kiborult tehát, hogy fejvesztve őrjöngött, miközben követelte rajtam a pénzt. Én meg hiába próbáltam megmagyarázni, hogy nem én vettem el, a harag teljesen elvakította anyámat. Ütött, ahol csak ért.

Később, miután kiderült, hogy a húgom vette el a pénzt, jó darabig nem nézett a szemembe. Aztán egy este, éppen lefekvés előtt, az ágyam szélére telepedett, és csendesen megszólalt:

- Bocsánat, fiam! Igazságtalan voltam veled.

Mivel arcán őszinte megbánás jeleit láttam, szó nélkül átöleltem a nyakát. Ezzel szent volt a béke.

Mátyás arcán is most ezt látom: mintha szégyellné, amit tesz. Persze, az érzés csak egy röpke pillanatra homályosítja el a tekintetét, de ez nekem bőven elég: érzem, ahogy lelkemben lassan szétárad a derű, lerombolva mindent, ami az útjába kerül. Legalábbis átmenetileg…

2. „Mosom kezeimet!”

Egész addig tart a dobálózás, míg be nem jön a történelem tanárnő. Testes, zömök nő, az ötvenes éveiben jár. Az ember azt gondolná, csak egy átlagos történelem tanárnő. Viszont amint belép az osztályterembe, azonnal csönd támad. De olyan síri csönd, hogy még a szívverését is meghallaná az ember, ha ugyan figyelne még valaki erre a mai rohanó világban.

Vali néni (merthogy így hívták) szúrós szemmel körbenéz a teremben. Nem lehet nem észrevenni a körülöttem felgyülemlő szeméthalmot. Rosszalló fejcsóválással jelzi, ért mindent. Egy pillanatra elmosolyodik, aztán visszatér arcára a szigorúság, miközben helyet foglal.

- Na, ahelyett, hogy már megint azt a szegény gyereket bántjátok, áruljátok el nekem, hol jártunk! Az én agyam sajnos már nem fog olyan jól.

Ez volt az egyik (bár már elavultnak számító) trükkje, amivel tesztelte az osztály figyelmét. Vagy tudta valaki rá a választ, vagy nem. Az eredmény rendre ugyanaz volt: általános derültség. Persze, a tisztelettudó csend megtörése nélkül, merthogy Vali néni jelenlétében nem lehetett csak úgy bárkinek megszólalni vagy elnevetnie magát.

- Ja, hogy Zolika miatt már ezt sem tudjátok?

Most rám néz, jóságos mosollyal, mintha azt mondaná: „Jól van, te szegény kis hülye, nem lesz semmi baj, te nem tehetsz semmiről.” Hangosan azonban azt kérdezi:

- Mit csináljak én veled, te gyerek?

Mivel látszik rajta, hogy tényleg késztetést érez rá, hogy „csináljon valamit”, így válaszolok:

- Nem kell semmit csinálnia. Nem a maga hibája.

Az osztály erre nem állhatja meg, hangosan felröhög. Aztán az általános derültséget általános bűntudat váltja fel: megsértették a Vali néni szentségét.

- Hallottátok! Vegyetek róla példát!

Egy pillanatra tényleg elhiszem, hogy büszke rám. Aztán belemerül a naplóba, és már nem is gondol rám többet. Valahol szomorú, de nem haragszom rá emiatt. Tényleg nem az ő bűne.

3. Legyünk olyanok, mint ő?

Tamara sovány kis teremtés. Igazából nem szép lány, de nem is csúnya. Olyan átlagos. Régebben vonzódtam hozzá, ma már nem igazán. Leginkább az tetszett benne, hogy olyan kirívó az egyénisége. Senkinek nem akar megfelelni, sőt, szándékosan tesz azért, hogy kilógjon a sorból. Erről árulkodik égre meredő, rövidre nyírt haja és az a sok pearcing, ami tarkítja a testét, nagyon sok helyen.

Most is számot ad kitűnőségéről: amint a tanár utolsó mondata elhangzik, azonnal felpattan, és bekiabálja:

- Ne mondja már ezt, tanárnő! Legyünk olyanok, mint ő?

Az ő arcán nem látom jelét a megbánásnak. Csak egyvalami tükröződik ott: be akarja bizonyítani magának és a társainak, hogy ő bizony messze kitűnik a sorból.

- Nem kell olyannak lenni – válaszolja Vali néni, és mielőtt folytatná, rám néz. Homályos a tekintete – mintha nem is engem látna. Aztán elmosolyodik, és befejezi a mondatát: - , szépen is néznénk ki, ha olyanok lennétek.

4. Csendestárs

Van az osztályban egy lány, akit igazából sosem tudtam hová tenni. A neve Réka. Mindig csendben van, nem beszélget senkivel, csak végzi a dolgát. Teljesen nyugodt, pedig aztán őt is sokszor bántják. Ami még feltűnt rajta, hogy sosem néz az ember szemébe.

Vagyis… egyetlenegyszer megtörtént.

A folyosón voltunk, éppen szünetről áradt befelé a gyereksereg, amikor véletlenül összekoccant a vállunk. Elejtette az almacsutkát, amivel, mint kiderült, útban volt a szemetes felé. Én persze azonnal felvettem, és kidobtam. De még mielőtt ezt megtettem volna, összetalálkozott a tekintetünk. Világoskék, szelíd szemében valami megfoghatatlan nyugalmat láttam… és még valami mást, amit a mai napig nem tudok megfogalmazni.

Lényeg az, hogy innentől kezdve egyfajta belső kapocs jött létre kettőnk közt. Nem beszéltünk ugyan, még csak nem is kerestük a másik társaságát – egyszerűen csak éreztük egymást. Mintha összetartoztunk volna.

Én legalábbis ezt éreztem.

Hogy Réka mit érez, azt valószínűleg soha nem fogom megtudni. Hacsaknem rászánom magam végre, hogy közeledjek hozzá.

5. Boldogulás

Nem értem amúgy magamat. Miért nem tudok olyan lenni én is, mint a többiek? Többször feltettem már magamban a kérdést, de megválaszolni a mai napig nem tudom. Csak az biztos, hogy így soha nem fogok boldogulni az életben. Mindig kitaszított leszek.

6. Barátok

Két barátom volt a nyolc év során – ha egyáltalán azok voltak. Gábor és Attila. Még elsőben kezdődött a barátságunk. Mi hárman voltunk a „matchbox-osok”: minden héten vitt valaki néhány kisautót, amivel az udvaron versenyzőset játszottunk.

Negyedikben kezdett megbomlani triumvirátusunk: ők inkább a „jó fej”, menő gyerekek társaságát kezdték keresni, én meg maradtam egymagam. Néha azt is észrevettem, hogy a többiekkel együtt röhögnek rajtam.

Ötödikre már nem is nagyon méltattak köszönésre.

De talán így is van jól. Ha ők ennyire nem foglalkoznak velem, kár rágódnom a múlton, mert lehet, az sem volt igaz.

7. Mindörökké

Mindent összevetve, azt hiszem, nem lehet okom panaszra.

A piszkálódások is hamarosan véget fognak érni – már csak néhány hónap van hátra az általános iskolából. Utána új élet veszi kezdetét.

Aminek meg kellett történnie, az megtörtént, úgy hiszem.

Az biztos, hogy sem Mátyás, sem Vali néni, sem Tamara nem fognak hiányozni. Gábor és Attila sem. De még Réka sem. Nem fognak hiányozni, ők már ugyanis mindörökké itt lesznek velem.