Sűrűsödik a homály az ablakon túl, a kékesfekete ég mind közelebb száll a földhöz... Ragyogó csillagok... Telihold. Kísértetek éjszakája, mondják... Ki tudja. Talán igaz. Ahogy itt benn, a kopott fogadóban sűrűsödik a homály, mintha nem volnék egyedül.

Pedig egymagam ülök a teremben. Egyetlen szál faggyúgyertya fényénél, mely delejes, különös árnyat vet a falra. Mintha nem a tárgyak árnyéka, sem az enyém volna... Talán Máshonnan érkezett a rejtélyes árny.A gyertyafény megrebben... Pedig nincs huzat a teremben; a hűvös éj elől ajtót - ablakot jól bereteszelt a fogadós. Mégis lobog a fény... S érzem, nem vagyok egyedül.

Nem fenyegető a közelsége. „Endre" - suttogom halkan magam elé a nevét - „Endre, te vagy az?"

Nem kapok választ; mégis érzem: itt van velem. Fiatalon meghalt, jó barátom volt... Neki köszönhetem az életemet. Kétszeresen is.

Az árnyak sűrűsödnek a falon; a gyertyaláng oly sokatmondóan lobog... Félek a múlttól... De már mindegy. Ha az ember túl mélyen nézett a lelkébe, egy ponton túl már nincs visszaút... Hát legyen. Ha ezt akarod, Endre, akkor emlékezem.

Harminchat évvel ezelőtt jobbágysorban születtem; s sihederként árvaságra jutottam. Szüleimet földesurunk adószedői ölték meg; mert a nyomorult pribékek nem hitték el, hogy nincs miből fizetnünk... A falunkban sokan nyomorogtak; felkelés robbant ki... Magam is fegyvert fogtam. Lázadásunkat kegyetlenül vérbe fojtották; legyenek átkozottak, akik tették... Az a nap csupa vér, tűz s könny volt; alig maradtak néhányan életben... A megtorlás éjjelén elszöktem a faluból. Tudtam: ha elfognak, kínhalállal halok; de akkor bármi áron menekülni akartam nyomorúságomból.

Csavargó lettem. Kezdetben próbáltam többé-kevésbé tisztességes munkákat keresni, s abból élni; de ez egyre nehezebben ment. Szökött jobbágyként városban lelhettem volna menedékre, hisz' legkésőbb egy év s egy nap múlva a városi levegő szabaddá tesz... De csúful bántak velem; kigúnyoltak, megaláztak; végül elkergettek. Tehetetlen voltam... S hamarosan ráfanyalodtam a hamisjátékra... aztán rosszabbra is: loptam, ha tudtam; s így éltem, napról napra.

Egy nap az újfalusi nemesi vár közelébe vetődtem; s a külső épületekbe könnyedén bejuthattam... A kápolnába is. A falat freskók díszítették; minden nyugtalanságom ellenére is elbűvöltek a szépen festett bibliai jelenetek... Láttam az alakokban a lelket.

Azonban figyelmemet hamarosan az otthagyott festőállványon heverő súlyos zacskó kötötte le... Gyorsan elemeltem... annyira belemerültem a számolgatásba, hogy nem vettem észre a várkatonákat. Megragadtak, s az úrnő elé hurcoltak...

Rettegtem a haláltól; mégis: a félelemnél is erősebb gyűlölet s dac lobbant bennem. Azt a nőt a vidéken istenfélő asszonynak mondták; úgy beszéltek róla: az „újfalusi szent asszony"! Ájtatossága azonban szívtelenséget takart; pedig a kereszténység fő alapelve a szeretet s a megbocsátás... „Bár talán az uraknak az istenük is más", gondoltam akkor keserűen. S heves szitkokkal fakadtam ki a nemesi rend s az „újfalusi szent asszony" ellen. Tudtam: mindenképpen kivégeznek; nem voltam én bátor, csak végtelenül elkeseredett...

Talán sokan nem hinnék el nekem; de ha akkor kegyelmet adott volna, s munkát a várában; bármit; én megtettem volna... S nem követtem volna el lopást vagy más becstelenséget. De ő szenvtelenül kimondta rám a halálos ítéletet.

S akkor az úrnő mögött megszólalt egy fiatalember. Nem tudom, mikor léphetett be a terembe; de utolsó szitokáradatomat biztosan hallotta. Alacsony termetű, karcsú, kék szemű ifjú volt, vállig érő szőke fürtökkel; nem lehetett több tizenhétnél. Az én szememben kissé piperkőcnek tűnt akkor; afféle nők kedvencének... Gondoltam; tőle se várhatok sok jót. Mit törődik az ilyen a magamfajta bajával? Látványosság lesz neki a halálom...

De megszólalt; az asszonyhoz fordulva.

- Nézzen csak rá: szerencsétlen, szükséget lát... Hagyja meg neki a pénzt, úrnőmnek ennyi úgysem számít; s hagyja futni.

A mennyből leszálló jelenésre sem nézhettem volna nagyobb ámulattal, mint arra a fiatalemberre! Először hinni se mertem, attól féltem: kegyetlen tréfa csupán... De az ifjú arca komoly volt... S mintha még sajnálatot is láttam volna felvillanni a tekintetében.

Az asszony gúnyosan végigmérte; az ő hangját se feledem soha:

- Mit számít neked egy csavargó élete, Endre? Úgyis kötélen végzi!

- Legalább egy esélyt adjon neki.

Az úrnő jegesen felnevetett; s vállat vont.

- Ezt a pénzt szántam neked a kápolnám freskóiért... Ha akarod; futni hagyom a pénzzel; de neked akkor nem adok fizetséget! Nos? Ehhez mit szólsz?

Milyen kegyetlenül biztos volt a dolgában! Az én reményem is megingott. Láttam azokat a freskókat; gyönyörűek voltak, biztosan sok munkájába teltek... S most semmit se kapjon értük? Rettegve lestem a válaszát...

- Megegyeztünk - mosolyodott el Endre.

Ami ezután következett; arról soha nem tudtam számot adni; pedig épp elégszer próbáltam felidézni... Semmi. Nem tudom, mit mondtam; még azt se: megköszöntem-e a festőnek, amit értem tett... Azt se tudom, hogyan jutottam ki a várból. A következő kép, hogy az országúton baktatok, kezemben a nekem ajándékozott pénzzel; s a reménnyel, hogy majd csak jobbra fordul a sorsom.

Másnap Endre is elhagyta a várat; a freskókat bevégezte, miért maradt volna. A fogadóba szállásolta be magát, ahol én is éltem... Sokat beszélgettünk; meglepett közvetlensége s embersége. Alig volt egyébként olyan kérdés, amiben egyetértettünk volna... Én ezen a világon akartam örömöket, s haragudtam a világra, amiért nem sikerült; ő is szerette ugyan az életet, de legfőbb célját abban látta, hogy halhatatlan legyen freskói által. Ezt, meg kell hagyni; el is érte...

Tűz s víz voltunk; a magam kiforgatott gondolkodásával; urak gyűlöletével; ő pedig nemes lelkével, műveltségével, festői tehetségével, jóságával... Mégis: megláthatott bennem valami jobb sorsra érdemest; mert megkedvelt. S ő volt az egyetlen nemes, akit megkedveltem.

Furcsa barátság volt a miénk; két külön világ találkozása; de annál értékesebb volt. Talán abban rejlett titkunk; hogy bár nem értettünk egyet, s mindketten másként tekintettünk a világra; mégis: egymást megértettük.

S mennyi vidám kalandunk volt! Istenem, hányszor bújtattam, mikor készséges menyecskék férjei vagy kockacimborák elől menekülnie kellett! S amikor egyszer meghűtötte magát egy viharos estén, én ápoltam.

Aztán más vidékre ment; s hónapokig nem találkoztunk. Egészen addig a vészterhes napig.

1330. április 17-én a visegrádi vár körül őgyelegtem... Ó, Uram; bár ne tettem volna! Miért éppen akkor kellett ott lennem... Így akartad; de még ma is képtelen vagyok megbékéltem mondani: fiat voluntas tua...

Délre harangoztak; nagyúr érkezett, fiával s szolgájával. Nyeregből ugrott, a másik kettő maradt. Engem magához intett: vigyázzak a lovára... Megtettem: pénzt reméltem.

Dehogy is gondoltam, mire készül! Csak később tudtam meg a nevét...

Zách Felicián.

Meleg volt; s fárasztó a napon álldogálni... Azonban a fiatalúr jeges tekintettel nézett rám; nem mertem mozdulni. Percekkel... órákkal később katonák rontottak ki a kapun... árulásról kiabáltak... Balsejtelem fogott el, s futásnak eredtem.

Inkább sejtettem, mint láttam: a fiatalurat s szolgáját halálra vágják... Megbotlottam, elestem... Jeges rémülettel próbáltam felugrani; de hiába. A katonák már mellettem voltak; s durván felrántottak. Nem értettem, miről beszéltek... Merényletet emlegettek... a király ellen... „Isten megóvta a királyt!" - mondták... Felicián, a merénylő, halott... A rettegés megbénított; csak később fogtam fel szavaik értelmét. Egyikük emelte a kardját, hogy leszúrjon... Rémülten kiáltottam; de a másik katona lefogta a kezét.

- Talán kivallja, amit tud! Ma már épp eléggé felbolydult a vár, talán ma már nem kerül sor rá, de holnap lesz rád időnk, te nyomorult! - taszított rajtam egyet - És aztán... - sokatmondóan elhúzta ujját a nyaka előtt.

Hiába bizonygattam kétségbeesetten ártatlanságomat, durván kinevettek... S betaszigáltak a várba. A várbeliek gúnyolódása közepette toloncoltak a tömlöcbe... Könyörögtem, átkozódtam... mindhiába! Még csak meg sem hallgattak!

Betaszítottak a dohos lyukba... Ahogy kattant mögöttem a retesz, remegni kezdtem. Olyan hideg borzongatott, hogy vacogtam, mint akit forróláz kínoz... Arcom tüzelt; míg ujjaim jegesen markolták a penészes szalmát... Nem igaz, hogy a halálraítéltek alszanak a kivégzésük előtti éjszakán. Azzal szokták indokolni: a rettegés kimeríti őket... Hát én rettegtem; azt hittem, beletébolyodom; s halálosan fáradt voltam; de képtelen voltam aludni. Valahányszor elszenderedtem, érezni véltem zavaros álmomban a hóhér bárdját; és sikoltva riadtam föl.

Zaklatott képzeletem minden rémképet elém rajzolt; a legiszonyúbb halálnemek tárultak elém... kegyetlenül megkínzott az az éjszaka. Gyűlölködve, átkozódva gondoltam: miért nem szabdaltak össze azonnal, ha bűnösnek hittek? Ahogy a többivel is tették... Hiszen most sem hallgattak meg; csupán példának kell a halálom... S az utánam következőké; ahogy a pribékek mondták... Felicián minden nemzetségéé!

Én gyűlölöm a nemességet. Sokszor kívántam nekik kínhalált; de... mégis, ez az ítélet... egyetlen ember bűnéért minden nemzetségét... ezt még az én forrongó, megalázott, szökött jobbágylelkem is kegyetlenül igazságtalannak találta. Persze, legfőbb igazságtalanság, hogy engem is! Csak lovuk kantárját fogtam; azt se tudtam, mire készülnek; csak egy kis pénzt reméltem apró szolgálatomért...

A kövek jeges verítéke bevette magát tüdőmbe, vérembe; úgy fáztam, annyira hideg volt, amilyen csak a sírban lehet. A halál tornácán voltam.

Sosem feledem: ahogy kinn léptek koppantak, tébolyult zokogás tört fel belőlem. Minden erőm elhagyott; mozdulatlan rongycsomóként feküdtem a földön; úgy fohászkodtam Istenhez: tégy csodát, Uram; tégy csodát a kedvemért; vígy ki a börtönből, ahogy Péter apostolt is kimentetted... A jelenetet barátom egyik freskóján láttam; onnan ismertem a bibliai regét.

A zár halkan kattant... Nem mertem felemelni a fejem. Halk, fojtott hangot hallottam a sötétben... Felkiáltottam meglepetésemben, ahogy felkaptam fejem, s a sötét köpenybe burkolt alakra meredtem.

Endre volt.

Eddig nem túl bátor embernek ismertem... Sosem hittem volna, hogy ezt meg meri tenni. Amennyire emlékszem, összevissza dadogtam; egy értelmes kérdést sem voltam képes megfogalmazni. Azonban így is értett; s fojtott hangon, kissé hadarva beszélni kezdett.

- Itt kaptam megbízást freskók készítésére; ma este érkeztem. Az összes fogadó a merénylettől volt hangos... Így tudtam meg: téged is elfogtak; az egyik katona egypár kupa után elkottyantotta a nevedet... De hogy tehettél ilyet? Mégis, mire számítottál: mire vezethet a merénylet, még ha sikerült volna is? Csak ország vesztére, pusztulásra, ártatlanok halálára... Ismerem a nemesgyűlölő életfilozófiádat; de ezt nem vártam tőled!

- Ezért jöttél? - kérdeztem - Hogy kioktass? Hiszen úgyis kivégeznek!

- Nem fognak. Azért jöttem, hogy kiszabadítsalak... A barátom vagy; akármit is tettél! Nem hagyhatlak itt - felmutatta a tolvajkulcsot, melyet eddig kezében szorongatott - Jó szolgálatot tett; hangtalanul jöhettem be. De előbb-utóbb úgyis észreveszik, hogy valami nincs rendben; s akkora én már szeretnék innen minél messzebb lenni, veled együtt!

Meglepetten meredtem rá. Úgy tudta, hogy - az ő fogalmi szerint - iszonyú bűnben segédkeztem; mégis értem jött... Mindezek ellenére; s saját félelme ellenére is; mert minden színlelt magabiztossága ellenére azért eléggé érződött a hangján, hogy ő is retteg.

- Ártatlan vagyok - mondtam - Hidd el; véletlenül voltam ott! A lovaiknál segédkeztem; de nem tudtam, mire készülnek! Esküszöm... az életemre!

Súlyos eskü a halál tornácán; s festő barátom hosszan nézett rám... Láttam a tekintetén: hisz nekem; s nagyon megkönnyebbültem. Nem akartam, hogy gonosztevőnek tartson.

A folyosón halkan elkáromkodta magát...

- Mi történt?! - szakadt ki belőlem a rémült kiáltás; csak az Ég kegyelmének köszönhető, hogy nem hallották meg a katonák.

- Az őrök fertályóránként kerülik meg a várat; s nem tudom, mennyi időt töltöttünk a börtönödben. Nagyon nem szeretnék a karjaikba futni!

Gond nélkül leértünk a belső kapuig. Ott azonban hirtelen tompa hangok vegyültek a csendbe: a katonák szállásán őrségváltásra készülődtek. Mindenképpen kereszteznünk kellett az útjukat...

A várkertben vágni lehetett volna a sötétséget; emberalakok helyett csupán árnyakat láttunk... Ez legalább előny volt.

A két katona gyanútlanul vágott át a kerten. Mi néma árnyként követtük őket...

Megböktem Endrét, s félreérthetetlen mozdulatot tettem; de ő határozottan nemet intett.

- Igazságtalanul börtönöztek be; talán napvilágra kerülhet az igazságod... Nem túl valószínű; de talán mégis. Ha azonban megölöd őket; nincs esélyed! - suttogta fojtottan.

Hitetlenkedve morogtam:

- Te meg az igazságaid... Vedd már észre, hogy a mai világban az igazak halnak a leggyorsabban!

- Meglehet. De te is ébredj végre rá: nem éri meg nem igaznak lenni.

Mielőtt bármit is mondhattam volna; lopva az őrök mögé került; s kardmarkolatával leütötte egyiküket. Az némán összerogyott; a csapás jól talált...

Annál rémültebb dühvel sikoltott fel a társa. Nem fogta fel, mi történt; s hirtelenjében azt hitte: egy teljes rablócsapat rontott a várra... Azonban egy jól irányzott ökölcsapással őt is elhallgattattam; odarogyott a másik mellé.

Némán meredtünk egymásra. Ha bárki meghallotta a dulakodás hangját; jól tudtuk; menthetetlenül meghalunk.

Léptek dobbantak az őrök szállása felől. Riadt kiáltások... talán a zaj verte fel őket; talán a szökésemet is észrevették... Jóformán megfulladtam a keserűségtől. Hiszen kijutottam a börtönből, már majdnem sikerült... „És most, Uram, az utolsó lépés előtt veszed vissza, amit adtál?!"

Endre tekintetében is ugyanaz a rémület villant... Arca az éjben kísértetiesen sápadtnak tűnt; mintha már nem is élő volna, hanem sírjából kikelt árny.

Mégis ő eszmélt előbb. Durván meglökött, hogy magamhoz térítsen, s ezt sziszegte:

- A várfal közel! Ott... jobbra... omladékos, ott könnyen átjuthatunk! Ahol bejöttem... Talán még ott a kötélhágcsó!

Futásnak eredt; engem is magával rántva.

- Gyorsan! Nem tudhatják, hol vagyunk... Még elérhetjük!

A kert dobogó léptek robajával telt meg. Árnyak mozdultak a sötétben, messze... majd mind közelebb. Dermesztő rohanás... Szinte elakadt a lélegzetem; izmaim pattanásig feszültek; mégis úgy éreztem: egy tapodtat sem haladok előre.

A romos falnál ott volt a hágcsó... Endre engem küldött előre. Felkúsztam a falra; s lekuporodtam a kövek tetején. A léptek dobaja szívemben visszahangzott; s nem értettem: miképpen lehet, hogy még nem értek be minket...

Leengedtem a hágcsót; s barátom felkapaszkodott rajta... Jeges volt a keze, síkos a verítéktől; bár az enyém sem volt különb. Akkor már nagyon közel robajlottak a léptek... tudtam: egyetlen forduló a vár sarkánál, s már látnak minket.

S akkor... akkor halk reccsenés... mely dermesztőbb volt, mint az üldözők zaja. A hágcsó kötele volt... Lidércálomszerű lassúsággal, mégis feltartóztathatatlanul, egymás után repedtek el a szálai.

Megszorítottam a kezét; kétségbeesett igyekezettel próbáltam megtartani... Rémálmaimban máig kísért a megállíthatatlan lassúság, ahogy kezeimből kicsúszni éreztem az ujjait...

A kötél szálai utolsót pattantak... Endre rémült kiáltása... s a következő pillanatban már csak az én kezem tartotta.

Ó, Istenem; mikor adsz végre erőt, hogy elfeledhessem azt a tekintetet?! Rettegéstől kitágult szembogarát; holtfehér arcát... még ajkai is elfehéredtek... ziháló könyörgése, ahogy az életéért esdekelt.

És én képtelen voltam megtartani! Ujjai görcsösen kapaszkodtak az enyéimbe; de mindkettőnk tenyere túl síkos volt... És a keze... kiszakadt az enyémből.

Néha ma is visszahangzik bennem rémült kiáltása, ahogy lezuhant... Sosem szabadulhatok többé az iszonyú emléktől!

A várkertbe esett... Az Úr látja lelkem; visszamentem volna érte; hogy ne hagyjam magára... De magam is megcsúsztam. Én szerencsésebben estem: a várfalon kívülre.

Még föl sem állhattam; már felharsant odabenn a katonák durva hangja...

- Hol a fogoly?!

Ó, hogy félt! Ki ne félt volna a helyében... De nem árult el. Remegő hanggal ugyan; de a tőle telhető legnagyobb határozottsággal mondta:

- Nem tudom... Nem tudom, kiről beszéltek!

- Mit keresel itt éjjel?!

Hallottam erőltetett nevetését...

- Lányok után jártam. Sok csinos teremtés van a cselédek között... Efféléért nem szokás az ember vérét venni. Tudom, nem kellett volna titkon, éjjel beszöknöm; de... ekkor mer csak fogadni a kedvesem... és...

Fájdalmas kiáltás fojtotta el szavait, tompa hangot hallottam... Ökölbe szorult a kezem: az egyik katona üthette meg... Szinte egyazon pillanatban újabb kiáltás... sok rettenetet megéltem; de már nagyon régen nem hallottam ehhez foghatót.

Endre halálsikolya.

Végtelenül lassú, dermesztő pillanatok... Tudtam: hiába; de... mégis reméltem.

Az egyik katona mordulása...

- Meghalt.

A falnak szédültem. Képtelen voltam felfogni: értem... miattam halt meg. Neki köszönhetem az életemet, kétszeresen is; és én okoztam halálát!

- Bolond! Vallatni kellett volna! - dörrent rá az előbbire társa.

- Legalább nem kell futkosnunk a szökevény után.

- Legalább a környéken nézzünk szét! Különben megkeserüljük!

- Ki tudja, hányan lehettek még a szöktetők... Talán más is volt rajta kívül. Eredj, ha akarsz; de nekem semmi kedvem ilyen pokoli sötétben országos gonosztevők után kutatni!

Csend... aztán lassan elhalnak a léptek. Tompa moraj, már távolabbról, ahogy találkoztak a társaikkal... Egy-egy elejtett szó... Egyezkedtek, ki számoljon be a hírekről parancsnokuknak; s találgatták: mi lehet a legsúlyosabb büntetésük... botozás... áristom... talán; de a fejüket azért valószínűleg nem veszik. Mindenesetre egyiküknek sem volt mersze kimenni a várból.

- Hiszen sem a parancsnokunk, sem tőle feljebb senki nem látta közelről a foglyot... Talán el lehetne hitetni velük, hogy ez a halott a fogoly. Szökésben kaptuk el, nem volt más választásunk... S a kedves nép holnap hoppon marad; a mi fejünk meg a helyén.

A katona tervét nagy helyeslés fogadta... Odakinn megtántorodtam a megkönnyebbüléstől: nem fognak üldözni! ...Ugyanakkor gyűlöltem magam: nem elég, hogy meghalt miattam, még holtában se lehet nyugalma: jeltelen sírba temetik, papi áldás nélkül, miként nagy bűnöst...

Meghalt...

Valójában csak akkor, a rettegés elmúltával fogtam fel. Feltört belőlem a zokogás; a feloldódó halálfélelem, az önvád s a gyász keserűsége feltartóztathatatlan könnyekben tört ki... Reszkettem; úgy sírtam, mint egy gyerek.

Milyen kevésen múlik az ember élete... Egypár kenderszál; ha erősebb lett volna a kötél, most mindketten itt volnánk; sőt talán már nem is itt, hanem rohanva menekülnénk; s reggelre valami rosszhírű fogadóban kacagnánk a felsült őrökön s a szintén hoppon maradt, circenses-t óhajtó tömegen...

De meghalt. Hogy rajtam segítsen; hogy én élhessek.

Legszívesebben lerogytam volna a földre; de az életösztön továbbvitt. Minden lépésnél halálos kimerültség fogott el; mégis továbbmentem, sőt egy idő után már futottam... A vár környéki erdőben megtaláltam Endre lovát.

Az ég még sötét volt; de tudtam: gyorsan virrad... S virradat előtt a városon kívül kellett lennem; s ha lehet, még egypár faluval arrább.

Vad vágta kezdődött: rohanás az életemért. Napokon át menekültem; épp csak annyi pihenőket tartva; hogy a ló ne dőljön ki... Sikerült. Az ország legtávolabbi szegletében, egy kis városkában húztam meg magam... Akkor már végigrepült a merénylet híre az országon; s rövidesen követték a véres megtorlás hírei... Felicián fia, menye, lányai... és még sokan mások, a család távolabbi, alacsonyabb rangú tagjai is... Valóban: Zách minden nemzetsége. Kegyelemnek számított, ha valamelyikük „csak" földönfutó lett...

Akkor már éreztem: nem kutatnak utánam. Ahol nagyvadra vadásznak, nem számít a magamfajta nyomorult... Fellélegezhettem.

Akkor este ültem le ismét, hosszú idő után először, hamiskockázni. A fogadóban kereskedőtársaság ült; őket talán ki lehet fosztani, amíg alszanak, s akkor megélhetek a pénzből, lássuk csak, mondjuk...

Egyszerre eszembe jutott az „újfalusi szent asszony" gúnyolódása. „Mit számít neked egy csavargó élete, Endre? Úgyis kötélen végzi!"

Megdermedtem. Nem; az nem történhet meg! Ha megmaradok csavargónak, akkor valószínűleg valóban így végzem... De az nem lehet.

Nincs jogom hozzá... Már nincs.

Ha felkötnének, akkor Endre akár ott is hagyhatott volna a börtönben; akkor hiába halt meg értem! Barátom volt... feláldozta magát értem. Nem engedhetem, hogy értelmetlen legyen a halála!

Egy élettel tartozom neki. Rendezett, tisztességes élettel.

Új élet... Nem volt könnyű dolgom. Felnőtt fejjel nehéz újba kezdeni. Azonban, aki elég kitartó, megtalálja a módját.

Találtam egy öreg fazekast, aki nem gúnyolódott koromon; s türelemmel tanított mesterségére. Neki elmondtam történetemet; s megértett. Mindenben a segítségemre volt... S hosszú évek múltán, sok keserűség s ifjabb társaim csúfolódásai után végül sikeresen elkészítettem a remekmunkát. Magam is fazekasmester lettem.

Az ilyenkor szokásos ünnepi vacsorához (melyen meg kellett vendégelnem a céhtagokat) szükséges pénzt is mesterem kölcsönözte nekem; s amíg nem lesz önálló műhelyem, maga mellé vett a sajátjába... S hogy miként lesz tovább? Ki tudja? A lánya megkedvelt engem; én is őt; és hát mesterem is jó szemmel néz minket. Talán... hiszen az Ég kegyes.

Akkor már régóta nem kísértett az elfogatás félelme; hiszen hosszú évek teltek el... Már Lajos király uralkodik; s az évek betemették a múltat. Már csak azok emlékeznek igazán, akik átélték, mint a királyi család még élő tagjai; s azok, akiket meghurcoltak a megtorlás során... s akik elveszítettek valakit.

Én megmenekültem, és tisztes életet élek.

„Méltó voltam az áldozatodra, Endre... Köszönöm neked."

Halványodó árnyékok... Már a homály is szertefoszlik; az ivóterem falán az árnyékok feketéből szürkébe hajlanak; egészen természetes formájuk van: tisztán kivehetők a tárgyak körvonalai s saját borús alakom.

Sóhajom halk, mint a szellő susogása. Rossz éjjeleimen néha még mindig kínoz az önvád, amiért barátom miattam halt meg; s nem tudhatom: vádolt-e engem... Vagy ha igen, onnan túlról megbocsátott-e?

Szeretném tudni... De oly nehéz egy halott árnyával beszélni.

S olyan jó volna hinni: árnya valóban itt járt az éjjel... De reggelre oly valószerűtlennek tűnik az éjszaka.

Odakinn kakasszó harsan; virrad... S a gyertyaláng ismét megremeg, mintha valaki elsietett volna mellette; pedig szél sem rebben.

Lassan, mint delejes álomban, megfordulok; amerre a láng elnyúlt... A falon szénábrára leszek figyelmes. Esküszöm, eddig nem volt ott... Hiszen olyan jól ismerem már ezt a fogadót minden szegletével, foltjával együtt, mint a tenyeremet.

Azonban azt a rajzot eddig még nem láttam.

Szívdobogva, lassan, már-már félve közeledek hozzá... Pár lépésről már jól kivehető a rajz; s az írás is... Megkönnyebbült könny perdül ki szememből; nem szégyellem, hagyom, hadd folyjon végig az arcomon... S egyszerre vagyok boldog, meghatott s szomorú.

Mert a falon gyönyörű, aprólékos gonddal megrajzolt koszorúban két szó volt... Csak két szó. S mégis begyógyította rossz éjjeleim sebeit.

A szénnel rajzolt borostyánkoszorú mintha ragyogott volna, s ezt a két szót fogta közre: „Örök barátság."