7. részlet

     Kellemetlen dolog, mikor valakit rajta kapnak valamin. Akár egy csibész kis gyereket, aki csínyét takargatja, vagy a meglepetésre készülőt, s ekkor oda a pillanat. Hát, ilyenhez hasonló élmény, mikor rajta kapott a laboros hölgy, hogy loptam a felszerelését.
     Egy helyben álltam, bal karom testem mellett lengett, s jobb kezemben egy csomag injekciós tű virított. A laborban dolgozó nő, kinek még nevét sem tudtam, kissé tátott szájjal értetlenkedett.
- Maga meg mit csinál? – hangzott el a kérdés megint.
  Leeresztettem kincses markomat, s próbáltam boci szemeket varázsolni.
- Hát… - nyögtem egy leheletet.
Elém sétált, s aprócska kezével megragadta a zsákmányos karomat. Felemelte tenyerem, s rám szólt.
- Kérem, adja ide! – mondta szigorúan mintha szeméből kisurrant volna a csillogás.
  Nem ellenkezhettem, legalábbis jómódúan nem. Így kivett mindent a kezemből, s reménykedtem benne, hogy nem figyel fel táskámra, s a benne bujdosó többi titokra.
     Némán, elballagott egy másik szekrényhez, bepakolta a felszerelést, s egy csomag másik tűvel tért vissza.
- Tegye el! – súgta.
  Kinyíltak a szemeim, s nem értettem a reakcióját. Habár tekintetemmel még nem válaszoltam, csak nyitva tartottam a markomat.
- Tegye csak el. Ne féljen, nem mondom el a nővérének. – zárta össze ujjaimat, s két kezét ráhelyezte.
  Igen csak kedvesnek tűnt a hölgy, de ezt a fajta jótékonykodást nem tudtam hova sorolni.
  - Na, most menjen! – s kikísért a laborból. – De remélem tudja, hogy a drogok nem oldanak meg semmit sem. Jobb módja is van a tovább lépésnek. Tudom, hogy nehéz, így nem is ítélem el magát. – mormolta közel fülemhez.
  Szó nélkül elfogadtam a feltételezéseit, s örültem, ahogy kezelte az esetet. A hölgy nem sokat tudott rólam , s a keveset is Linda halálához kapcsolta. Így a drogok használata, mint egyfajta menekülési terv, valahogy kecsegtetőnek mutatkozott. 
- Ja, és el ne felejtse! Tartozik nekem egy kávéval! – mosolygott rám, s becsukta az ajtót.
     „Aham. Persze.” Jó üzletnek tűnt a gyógyszerek s eszközök kínálata egy kávéért cserébe, egy nem is érdemtelen nőtől. Mondjuk furcsának tűntek érzelmi hullámai, meg nehezen lehetett rajta igazán kiigazodni, de szívesen viszont láttam volna még a társaságát, s persze egyéb támogatását is.
     Megfordultam, s indultam, hogy kávét vegyek. De nem a laborosnak, ki drogosnak vélhetett, hanem húgomnak, mert még elintézetlen ügyeim akadtak vele. Azzal, hogy segítségemet adtam neki, jött a feladat is, és persze azt el kellett intézni. Gyorsan megvettem két pohár kávét, s úgy értem vissza az asztalához, ahol ő már bütykölt valamit.
     Látszólag felvételeket intézet egy monitoron, s észrevétlenül megálltam mögötte. Piszkálta a masinát, s torkom köszörülésével hívtam fel a figyelmét.
- Jaj, megjöttél? Hoztál nekem is kávét? – tekintett hátra.
- Hát, mindkét kezemben van egy-egy pohár. Nem is tudom. Lehet, megtartom mindet magamnak. – húztam szám szélét, s láttam húgom vette a lapot.
  Oda adtam neki a fekete italát, s leültem, míg fújtam az enyémet. Nézelődtem egy pár pillanatig, míg végre elkészült.
- Na, itt van a felvétel a kihallgatásról. – s kapcsolt egyet.
- Öhöm-öhöm. – szörcsögtem bele a számomra forró lébe.
- Az ott a szomszéd. N. Olivér. – mutatott a kékes felvételre, amin helyet foglalt a bizonyos illető.
Letettem a poharamat az asztalra, s előrébb dőltem egy kicsit tekintetemet szegezve a síkra.
- Nos, látsz valamit? – kérdezte álmosabb hangján, melyben a kíváncsisága rejtőzött.
  Még egy másodpercig tátott szájjal bámultam, s meg bizonyosodtam.
- Úristen, ti ezt nem vettétek észre? – emeltem a hangsúlyomat.
- Mit?? – rontott nekem Laura.
- Hát ezt. – s kör körös mozdulatokkal pásztáztam ujjammal a monitort.
- Tessék? Nem értelek. – sajnálkozott izgatottan.
- Nem vettétek észre, hogy a tanú hazudozik össze-vissza?!
- Hazudik?
- Igen. Elejétől fogva látni. A hazugság alapvető jelei is felismerhetők rajta. Elég durva, hogy ezt így elhagytátok.
- Mi? Mit? – nyomta egyre közelebb fejét.
- Nézd! Itt, meg itt is. Nem nézz a kihallgató szemébe, remeg a lába, harapdálja a körmét.
- Tényleg…
- Várjál csak! Mondok még mást is. Ha jobban meglesed a karját, nem csak tetkó van rajta, de karmolás is.
- És? Az még nem jelent semmit. - hátrált meg, s bizonytalanított volna el.
- Gondolhatnád. Add csak ide a képet az eltűntről!
- Tessék. Itt van. Ugye nem…
- Nézd! Itt a jobb karján. Nem ismerős valahogy ez az ékszer?
- Miről beszélsz? Ne már! Tudtam, hogy van valami ezzel az üggyel!
  A nem túl minőségi felvételekből kivehető volt, hogy egy hasonló felhevült lenyomat maradványa pislákolt a szomszéd karján, hozzá teszem elég frissen, mely az eltűnt nő ékszerére illet, s a képén is látható volt. Abból, hogy a férfi hazudott az utolsó találkozásukról, s a többi dologgal egybe véve, eléggé másképp festett a helyzet.
- Szerinted élve van még a nő? – kérdezte húgom bizonytalanul, miközben felálltam a székről.
- Hát. Nem vagyok benne biztos. – sajnos, nem tudtam támogatni, mert minél hamarabb el akartam hagyni a terepet.
- Kösz a segítséget. Nem baj, hogy ha nem kísérlek el? Ezt azonnal továbbítanom kell.
- Persze. Kitalálok magam is.
S boldogan hagytam el a rendőrök és nyomozók épületét.
     Nem foglalkoztam az eltűnt nő esetével, sem a halott szomszédja N. Olivérrel sem. Sokkal inkább más dolgok mozgattak. Nekem saját ügyem volt egy bizonyos Murdáni Zsolttal, melyet belső szurkolóim is támogattak. A három marcangoló teremtmény izgatottan, s kiéhezve várta a hétfői találkozót. Bepakoltam a zsákmányt a kocsiba, gyorsan végig tekintettem rajtuk, s elhajtottam.
     Felkészülten vezettem haza a sötétedő csillagos világban, s diadalmasnak ítéltem el a napot. De nem sejtettem, hogy nem csak én akartam nagyon találkozni valakivel, de mások is vártak rám, és követtek.