Hosszú percek teltek el, mire Pete feje felbukkant a folyóban, vagy ötven méterre az indulási ponttól. Mira vette észre először, és izgatottan megragadva Dann karját, ugrálni kezdett. – Nézd! Ott van Pete! – mutogatott hevesen.

A férfi is odanézett, és fellélegezve el is indult a fiú elé, hogy mihamarabb találkozzanak. Nem csak a keresés eredményére volt kíváncsi, hanem arra is, hogy Pete jól van -e, hiszen akármennyire is biztos volt benne, csak aggódott érte. Ez látszott is rajta, mert ahogy közeledett a fiú felé, úgy szaporázta meg a lépteit, és meg sem állt addig, míg össze nem értek.

Mira lassan ballagott utána, de már messziről látta, ahogy Pete a fejével nemet int, és széttárva a karját körbe-körbenéz a vízben. Mire ő is odalépett Dann mellé, a fiú már épp azt ecsetelte, hogy sehol sem találta meg a ládikát, és a viziállatok sem tudnak semmi hasonlóról. Pedig ha ők nem ismerik a helyet, akkor senki.

– Ez lehetetlen! Pedig itt kell lennie valahol – morgolódott Dann az állát simogatva. – Muszáj ott lennie!

– De nincs! – felelte a fiú határozottan, és a vízben lebegve az aggódó nagybátyját nézte. – Sajnálom Dann, de ahol lehet megnéztem, és az állatok is segítettek. Nincs sehol.

Ekkor egy harcsafej bukkant fel óvatosan Pete mellett, és mikor a fiú ránézett, tátogott néhányat, mintha csak beszélne. Különös és érdekes látvány volt, ahogy a hal a nagy és gülü szemeivel bámult, miközben némán mozgatta hosszúbajszos száját, majd dolga végeztével hirtelen lemerült.

– Nincs, mondom, hogy nincs sehol – rázta a fejét Pete ismét, a nagybátyjára pislogva. – Hiábavaló a keresés.

Dann tehetetlenül felsóhajtott, és épp a következő lépésen gondolkodott, mikor a semmiből felbukkant Markus, és egy vastag bottal a kezében tartott a férfi felé. Gyorsan, mégis nesztelenül lépkedett, és mielőtt bárki észrevette vagy reagálhatott volna, a démon meglendítette a fadarabot, és hatalmas lendülettel sújtott le Dannra.

Az ütés a férfi nyakszirtjét találta el, ami még reccsent is egyet, és a vér is azonnal kisercent belőle. Dann eszméletlenül hullott a folyóba, és mint egy rönk, tehetetlenül úszott az árral. Mira felsikoltott, és azonnal utána akart ugrani, vagy tenni valamit érte, de Markus akkor eldobta a husángot, majd a derekánál fogva megragadta a lányt. Kezei erősen szorították, és szinte egy szempillantás alatt vitte, hurcolta magával a kocsihoz.

Pete hiába kiabált utánuk, tehetetlen volt, hiszen Dann után kellett úsznia, hogy megmentse a megfulladástól. Mert hiába volt a férfi sérthetetlen, hiába gyógyult meg pillanatok alatt, a fulladás rá is veszélyt jelentett. Így nem sok egyéb lehetősége lévén, a fiú a nagybátyját emelte a felszínre, majd a part felé úszva, húzta a magatehetetlen testet. Ki akarta tuszkolni Dannt a partra, de kevés volt hozzá az ereje, és sehogy nem bírt vele. Ezért csak tartotta a karjaiban amíg magához tért, közben pedig tekintetével Markusékat kereste. Nem sok reményt látott arra, hogy még itt találják őket,és, hogy mégis mi a terve a démonnak, tippelni sem tudott. Ezért inkább Dannra koncentrált, hogy minden lehetséges módon próbálja észhez téríteni. Még az életfunkcióit is megtapogatta, pedig kétsége sem volt afelől, hogy nem halt meg.

– A francba! – hallotta egyszer csak Dann fásult hangját, és úgy érezte, hogy ennyire még nem örült soha senkinek. – Mi a fene történt?

– Baltagor leütött egy nagy ággal, és elvitte Mirat.

– Mi? – Dann már a saját lábával lebegett, így Pete el is engedte, és a sekély részen kimászott a partra, hogy kezét nyújtva a még kissé kábult nagybátyjának, őt is kisegítse.

– Ne kérdezd, mert nem értem. Egyszer csak itt termett, és mielőtt csak megszólalhattam volna, hatalmasat ütött rád, te meg a vízbe ájultál. Ő meg fogta Mirat és elfutott vele.

– A francba! – ismételte önmagát Dann, kiérve a partra.

– Ezt már mondtad – nyugtázta Pete, és a ruháihoz sietve, magára vette őket. Mire elkészült, Dannak is sikerült összeszednie a gondolatait, és már tisztán fel tudta mérni a helyzetet.

– Nyilván volt egy „B” terve, ami egyenesen Miraval volt kapcsolatos. Ezért kellett neki is jönnie.

– Igen, ez nagyon valószínű.

Dann a kocsihoz ment, még kissé bizonytalan léptekkel, de határozottan, és meg sem lepődött, hogy az Audinak nyoma sem volt. Megállt az egyik fánál, fáradtan nekidőlt, és a nyakát simogatta, miközben azt próbálta meg kitalálni, hogy Baltagor hová vihette a lányt. De hiába gondolkodott, egyetlen épkézláb ötlet sem jutott az eszébe.

– Mira Harmonia leszármazottja – boncolgatta magában, mikor már Pete is odaért, és mérgelődve káromkodott. – A szépséget, a szeretetet, a vidámságot, a békét sugározza a jelenléte a halandó emberekre. Mit kezd ezzel Baltagor?

– Nem tudom, de ez a mocsok elvitte a kocsit.

Dann oda sem figyelt a fiúra, egyre csak a megoldáson gondolkodott. – Egy démon és egy sokat érő lány. Mi történik, ha Mira meghal? Meghal a béke, a nyugalom, a szeretet is? De ha meg akarná ölni, valószínűleg itt helyben kiszívja a vérét, hiszen engem ártalmatlanná tett, nem akadályozta volna senki. Ám ő elrabolta. Mégis hová vihette?

– Fogalmam sincs – fintorgott Pete fel-alá járkálva, mint egy ketrecbe zárt tigris. – A kérdés most inkább az, hogy mi mit csinálunk? Se pénzünk, se cuccunk. Ráadásul te meg csurom vizes vagy.

– Majd megszárad – legyintett Dann a tőle telhető legnagyobb nyugalommal. – Amúgy van nálam bankkártya, úgyhogy nyugi.

– Remek! De innen csak el kéne jutnunk valahogyan Ferraraba, hogy egyáltalán kezdhessünk valamihez. Az a legközelebbi nagyobb város.

– Akkor menjünk! – mondta a férfi, és zsebre dugott kézzel elindult előre, arra amerről jöttek. Nem sokat foglalkozott azzal, hogy Pete egyáltalán követi -e, sem pedig azzal, hogy a cipője minden lépésnél cuppog, a ruhájából pedig folyamatosan csöpög a víz. Az esze ott sem volt, mert egyfolytában csak a logikát kereste, hogy mihamarabb megtalálják Mirat. Megpróbált Baltagor fejével gondolkodni, az ő szemével látni, hátha így közelebb kerül a megoldáshoz. A cél volt a lényeg, a cél, amiért ez az egész elkezdődött. Az pedig nyilván az, hogy az emberiségre vetítsék a szerencsétlenséget a nyaklánc által. Viszont ez nem vált be, tehát az új taktika az, hogy eltüntessék Mirat. De ez mégsem lehet elég, mert a földön a lány ereje nem múlik el. Tehát valami más kell, hogy legyen a dolog mögött. Így viszont csak egyetlen megoldást látott, megkérdezni valakit, aki látja a jövőt, és elmondhatja nekik, mi a következő lépés.

– Gyalog akarsz visszamenni? – szaladt mellé Pete, és megpróbálta felvenni vele a lépést.

– Egy darabig biztosan. Nem hiszem, hogy az itt élők szívesen adnának kölcsön autót egy vadidegennek. Viszont ha szerencsénk van, talán valaki épp arra fog tartani és felvesz.

– Ez igazán remek! – morgolódott a fiú, de azért szófogadóan ott lépkedett nagybátyja mellett.

Az idő kellemesen meleg volt, lévén, hogy az időeltolódással együtt is jócskán elmúlt már dél. Dann ruhája elég gyorsan száradt, csak a cipője nem, és mikor végre elunta a cuppogását, megálltak, hogy kiönthesse belőle a vizet. Maga sem tudta, hogy ezt miért nem azonnal tette meg, de ráfogta arra, hogy az ütéstől kicsit kába volt még. Talán ezért is gondolta úgy, hogy a kinézetük alapján biztosan lesz majd valaki, aki megáll nekik, és felvéve őket beviszi a városba. Pedig ha csak egy pillanatra látta volna magukat kívülről, hát bizonyára elhagyja a remény. Pete nedvesen csillogó haja össze-vissza kócolódott, a vizes alsógatyája átnedvesítette a nadrágját, Dann pedig eleve úgy nézett ki, mint egy jó testfelépítésű hajléktalan, akinek a ruhája már teljesen rátapadt.

Jó fél órát meneteltek, mikor egy kis autó fékezett le mellettük, és egy zöld kalapos illuminált férfi kukucskált ki az ablakon. – Ciao! Dove vanno? – kérdezte Dannt, miközben már Petet mérte végig.

– Ferrara mantenere. – felelte készségesen a fiú. – Con il che siamo venuti qui e ci ha lasciato la vettura è stata portata via.

– Ajaj, non è buono! . Lo vedo, fece un bagno. – nevetett fel az idegen, és úgy hahotázott, mintha valami jó viccet mondott volna.

– Ja – nyugtázta Dann, miközben bekukucskált a kocsi belsejébe.

Odabenn csak ketten ültek, a sofőr, egy szintén idősebb ősz hajú férfi, és az utasa, aki láthatólag megitta már a magáét. A csomagtartóból két horgászbot és szák kandikált kifelé, így Dann azt is megállapította, hogy bizonyára a horgászásból tartanak hazafelé.

– Á! Lenni amerika? Prendi in! Siamo speso su di essa.

– Grazie! – felelte Pete, és oldalba bökte a nagybátyját, aki az egész beszélgetésből nem sokat értett. Soha nem volt valami jó nyelvérzéke, és görögül is csak a mitológia szeretetéért tanult. Olaszul viszont egyáltalán nem beszélt, csak néhány alapvető szót, mint a köszönöm, igen, nem. Ezzel ki is fújt a társalgási szövegkészlete. Így azt sem tudta, hogy unokaöccse miért bökdösi, egészen addig, míg az öreg hátranyúlva, kinyitotta az ajtókat és intett, hogy üljenek be.

Pete besurrant nagybátyja mellett, és a lehetőségekhez képest kényelmesen elhelyezkedett. Miután Dann is ezt tette, az autó döcögve ugyan, de elindult előre. A fiú rögtön nekiállt beszélgetni az öregekkel, csak Dann érezte úgy, hogy menten megfullad ebben a szűk konzervdobozban. A lába folyton nekiütközött az első ülésnek, így kénytelen volt kissé oldalra fordítani őket. Ráadásul még össze is kellett görnyednie hogy ne verje be minden bukkanónál a fejét. Arra már végképp nem maradt energiája, hogy odafigyeljen a többiekre, csak magában morgolódott azon, hogy pont egy ilyen apró autónak kellett felvennie őket. Persze azért legbelül hálás volt, csak épp azt nem tudta, hogy picire összehúzódva, ezt hogyan mutassa ki. De úgy tűnt, hogy nincs is rá szükség, mert Pete megtette helyette. És beérve a városba, még kedvesen kezet is fogott az öregekkel, hogy éreztesse velük, mennyire örül, hogy nem hagyták ott őket az út szélén.

Dann is magára erőltetett egy mosolyt, csakhogy ne tűnjön elégedetlennek, de ezzel le is tudta a hálát, és inkább azon tanakodott, hogy hogyan tovább. Előbb autót akart kölcsönözni, de rájött, hogy elég sokba kerülne ha nem ide vinné vissza, így inkább a tömegközlekedést választotta. A buszmegállóban Petettel megnézette az első Bolognaba tartó járat idejét, majd leülve a padra, az épületeket nézte.

– Hová megyünk Bolognaból? – helyezkedett el mellette Pete is. – Van már valami konkrét terved?

– Van – nyugtázta a férfi, majd látva unokaöccse kíváncsi tekintetét, elmondta amit feltétlenül kellett. – Nincs sok lehetőség. Megnézzük, hogy visszavitték -e a kocsit a kölcsönzőbe, aztán ha lesz nyom, arra megyünk, ha nem, akkor Delphoiba.

– Delphoi? Az meg hol van?

– Görögországban – felelte Dann készségesen.

– És mégis mit csinálunk ott? – értetlenkedett Pete. – Mi köze ennek az egésznek Görögországhoz?

A férfi felsóhajtott, majd hátradőlve a padon, kinyújtóztatta a kocsiban elgémberedett lábait. – Azt hiszem, hogy az egésznek ahhoz van köze. De nem ez a lényeg. Amikor az ókori görögök szerették volna tudni, hogy mit hoz a jövő, elmentek Delphoiba az Apollon templom Püthiajához, aki megjósolta azt, ami rájuk vár. Mi is ezt fogjuk tenni.

Pete olyan hatalmasat nevetett, hogy még Dann is meglepődött. – Most viccelsz ugye? Gondolom, hogy a templom már régen nem is áll, és az a Püthia sem él már. Hogy akarsz megtudni ott bármit?

– Kevés a fantáziád édes fiam! Azt tartották, hogy a jósnők a földből feláramló gáz miatt estek extázisba és tudtak jósolni. A gáz még ott van, te pedig kiváló alany vagy a látomásokra.

– Én? Ugyan miért?

– Mert te könnyen megérteted magad bárkivel, még az állatokkal is. – Ez kicsit ironikusra sikeredett, de Pete nem törődött vele, mert ismerte már annyira a nagybátyját, hogy tudja, nem bántani akarta ezzel, csupán mint tényt jegyezte meg. Igaz, a hangsúlya most eltért a megszokottól, amit Pete az idegességnek és a tehetetlenségnek tulajdonított.

Az idő, mintha ólomlábakon járt volna, olyan lassan telt. Dann úgy érezte, hogy már több órája ülnek a padon és várják a buszt, pedig alig néhány perc telt csak el. Mégis úgy örült a közeledő távolsági járatnak, mintha élete megmentőjét látná.

Mikor az ajtó kinyílt, Dann sietve ugrott fel, és hatalmas lendülettel szállt a buszra. Pete tolmácsolásában megvette a jegyeket, majd leült az első szabad helyre, amit talált. Elgondolkodva bámult kifelé, nem törődve senkivel sem. Pedig józan akart maradni, de az esze elkalandozott, és egyfolytában Miranal kötött ki. Aggódott érte. Aggódott, mert nem tudta, hogy Baltagort milyen szándék vezérli, és mi oka volt rá, hogy elvigye a lányt.

Szinte egész úton ezen törte a fejét, de a megoldásra sehogyan nem jött rá. Hiszen amíg Mira élt és valahol a földön volt, az emberekre gyakorolt hatása nem csillapult. Nem értette, és már a feje is sajogni kezdett a gondolatai kavalkádjában, ezért inkább lehunyta a szemeit, és hátradőlve várta, hogy a következő lépés lehetőségét. Talán még aludt is egy darabig, mert kis idő múlva arra eszmélt, hogy egy kéz rázza a vállát és szólongatja.

– Dann! Megjöttünk! – közölte Pete.

A férfi bólintott, majd felállt, és unokaöccse után menve leszállt a buszról. Azonnal a reptér melletti kölcsönző felé vette az irányt, de már messziről látta, hogy a környéket lezárták és sárga szalaggal körbe is kerítették. Megforgatta a szemeit, mert biztos volt benne, hogy Baltagor nem állított be a kocsival ide a rendőrökkel telezsúfolt helyre, mikor Mira ott volt vele. Ezért a reptér felé fordult, és sietve indult a bejárathoz, hátha még a váróban éri Markusékat. Pete alig bírt vele lépést tartani, de azért szó nélkül loholt utána.

A terminálokon végigfutva sehol nem láttak ismerős arcokat, sem pedig Mirahoz vagy Baltagorhoz hasonlót. Dann gyanította, hogy már egy repülőn ülnek, de hogy merre, arról még csak fogalma sem volt. Így nem is húzta tovább kereséssel az időt, egyenesen a római járat pénztárához ment, és vett két jegyet a következő gépre, átszállással Athénig.

– Nemrég ment el egy járat, a következő pedig vagy két óra múlva indul – közölte Pettel az információt, amit a pénztárnál kapott. – Addig nem sokat tehetünk, esetleg vehetnénk pár dolgot, meg ehetnénk valamit.

– Ha tényleg nem tudunk mással tovább utazni, akkor rendben. De nem lehetne, hogy előbb együnk? Kevés volt nekem az a pár pogácsa, amit vettem reggel.

– Délután – nyugtázta a férfi. – Tudod, az időeltolódás.

Pete rosszallóan a fejét rázta a kioktató hangnem miatt, és lassan elindult keresni valami étteremfélét, hogy csillapíthassa egyre mardosó éhségét. Nem is kellett sokat keresgélniük, mert nem messze találtak egy olasz kajáldát, ahol pizzát és kólát rendeltek maguknak, majd egy közeli áruházban vettek egy hátitáskát, meg néhány egyéb felszerelést. Nem akartak túl sok cuccot cipelni magukkal, de volt néhány dolog, amire feltétlenül szükségük volt.

Miután ezt is elintézték, leültek a váróterembe, és a lehetőségekhez mérten türelemmel viselték a csigalassúsággal műló időt. Váltottak ugyan néhány szót, de komolyabb beszélgetéshez egyiküknek sem volt kedve. Fel is lélegeztek, mikor a bemondóban meghallották, hogy már szólítják a Rómába tartó járat utasait.