Anyánk az asztalt rendezte az esti vacsorára. Nem szerette a tor elnevezést, nála csak vacsora volt. Apa nélkül.

            Ahogy ott serénykedett, láttam mennyire elszaladtak az évek. Én és a két öcsém felnőtt, családos emberek lettünk. Feleségeink, és csodaszép gyermekeink születtek, akik imádtak a nagyszülőknél lenni. Kirepültünk a családi fészekből, már vagy húsz éve. Csak ők ketten maradtak a nagy családi házban. És most már csak anyánk maradt, egyedül.

            Segítettünk neki amiben csak tudtunk, de hallani sem akart arról, hogy elköltözzön. Semmivel sem tudtuk rábírni, azt mondta, minden ide köti. A feleségem szerint így van ez jól, amit anyánk akar, azt tiszteletben kell tartani. És ez ellen nem tudtam ész érveket felhozni. Megegyeztünk a testvéreimmel, hogy minél többször meglátogatjuk, nem hagyjuk magára ebben a hatalmas házban. A mai napon főleg nem.

            Szótlanul állt a temetésen, és a vacsora előkészületeit is csendben végezte. Feltűnt a konyhában, az ebédlőben, és néha eltűnt a szobájában percekre, de nem kérdeztünk. Tudtuk, hogy most nem használ a szó.

            Ahogy ott állt a hosszú ebédlőasztalnál, és rendezgette a tányérokat és evőeszközöket, eszembe jutott, hogy minden alkalommal amikor itt jártunk, két szék állt a fal mellett, üresen. Most egy sem volt ott.

Anyám megállt egy pillanatra, végignézett az asztalon, és úgy éreztem, itt az idő.

-        -  Anya.

-        -  Igen? – arca nem árulkodott haragról. Talán örült, hogy megszólaltam.

-        -  Csak azt akartam kérdezni, hogy ott a falnál, volt mindig két szék, és…

-       -   Igen, ott voltak – mondta, és egy sóhaj kíséretében odanézett a két szék helyére - , apádnak fontos volt, hogy ott legyenek. Gyerekként is sokszor rákérdeztetek, emlékszel?

-        -  Igen, de sosem mondta el. Azt mondta, majd egyszer megértem.

Tekintete a falra meredt, majd leült az asztalfőre, és rám nézett. Megijedtem, hogy egy mély sebet szakítottam fel, amikor végre megszólalt.

-         - Elmondom ha érdekel, csak a gyerekek ne hallják. Gyere, ülj ide.

Odamentem, és leültem az első székre anyám bal oldalán. Hangja még sosem tűnt ilyen fáradtnak, és halknak.

-         - Mindannyian tudjátok, hogy apátok járt a háborúban. De azt sosem mondta el, hogy a

testvéreivel együtt sorozták be. Hárman voltak, egyik szebb férfi volt mint a másik, de apád volt a legszebb közülük! Minden lány közülük akart magának férjet szerezni! – felnevetett, és megfogta a kezem, majd arca lassan elkomorult. Fájdalmas arccal folytatta.

-         - Dehogy voltak férfiak, csak suta kis kölykök voltak, akiket besoroztak.

Azokban az időkben mindenkit, aki elérte a tizenhetet vittek a háborúba. Apádék sem voltak kivételek. Ő volt a legfiatalabb, alig töltötte be a szükséges kort, a bátyjai is csak két, és három évvel voltak csak idősebbek. Három szép fiatal legény, csak úgy sírtak a környékbeli lányok, hogy mi lesz így a terveikkel, hogy lesznek ők így feleségek, akik világszép férjeikkel dicsekednek úton-útfélen. Apád és én már elígérkeztünk egymásnak, nem volt senki aki szétválaszthatott volna minket. Fiatalon egymásba szerettünk, tudod hogy van ez. És jött a háború. Az az átkozott háború!

Kinézett az ablakon, és úgy éreztem eleget fájdítottam a szívét, nem ma kell ezt megbeszélnünk. De rám emelte a tekintetét, és láttam rajta, hogy most kikívánkozik belőle minden szó.

-         - A háborúban apádék együtt voltak, mígnem egy napon elkeveredtek egymástól.Kereste a testvéreit minden bokorban, minden apró lyukban, rejtekhelyen, nem volt olyan akit ne kérdezett volna meg, hogy nem látták-e a két fiút, akik szakasztott másai voltak, csak idősebbek. Apád azt mondta, hogy nagy volt a zűrzavar, mindenhol sebesültek, és holttestek. De nem találta őket. Talán foglyul ejtették őket, talán a közeli folyóba vesztek. Sosem derült ki. Hivatalosan eltűntnek nyilvánították őket. Apádat ezek után pár hónappal leszerelték, a háború vége előtt pár hónappal. Hiába ellenkezett, hiába akarta még kerestetni a bátyjait, haza kellett jönnie. Újra együtt lehettünk, mégis sokáig egyedül voltam. Szinte minden nap bejárt a hivatalba, a katonaságra, és a kórházakba, hogy érdeklődjön. De sosem talált rájuk. A három testvérből, csak ő maradt. A legszebb fiú.

A meglepetéstől alig tudtam megszólalni. Erre nem számítottam.

-        -  Akkor az a két szék ott a falnál… A nagybátyáink székei? – kérdeztem elhűlve.

Még mindig a szemembe nézett, de mintha valami távolit látna, lassan, megfontoltan szólalt meg.

-         - Apátok nem adta fel a reményt, hogy egyszer előkerülnek. Mindig hazavárta őket.

És két széket mindig a falhoz állított, hogy ha megjelennének egy szép napon az ajtóban, akkor legyen helyük az asztalnál. Sosem feledkezett meg erről. Néha már azt hittem, hogy megőrült, de rá kellett jönnöm, hogy a testvéri szeretetet én nem érthetem, nekem nincs testvérem. És ezen kívül apátok, sosem adta jelét, hogy elment az esze. Jaj, bocsássa meg nekem, hogy ilyeneket mondok! – felemelte a kezét, mintegy jelezve, hogy itt története végére ért. Rám mosolygott, először ezen a napon.

-         - Ne haragudj, hogy kérdeztem, nem akartam rosszat – mondtam szégyenkezve.

-         - Ugyan! Apátok ezerszer le akart ültetni titeket, és elmondani mindezt, hiszen már gyerekként is folyton kérdezősködtetek. Jól van ez így. De még sok a dolgunk, tennivaló akad bőven ebben a nagy házban.

Még egyszer megkérdeztem, amire már számtalanszor kaptunk nemleges választ:

-         Nem gondoltad meg magad? Szívesen látunk mindannyian, és a gyerekek is örülnének neked.

-         - Nem, köszönöm – rázta a fejét, majd felállt, és elindult a konyha felé, ahol a

feleségeink segédkeztek anyánknak. Ahogy anyánk visszanézett az ajtóból, mintha megállt volna az idő. Abban a pillanatban nem az idős asszonyt láttam, ősz hajjal, és mély ráncokkal, hanem azt a fiatal tizenkilenc éves lányt, aki az esküvői fotókon is boldogan mosolyog, daliás férje karjaiban. A kifakult kép, egy keretben volt a nappaliban kihelyezve, de mintha most itt elevenedett volna meg előttem.

            Felálltam és kimentem a ház elé, ahol a gyerekek játszottak. Örültem, hogy ők még nem értik ezt a napot, hogy mi is történt. Néztem őket, a testvéreket, unokatestvéreket. Jó tudni, hogy mindig itt lesznek egymásnak.

            Bementem a nappaliba, és a fal mellett álló székek közül megragadtam kettőt. Ezek a székek apánk elmondása alapján mindig azért álltak ott, ha egy napon több vendég érkezik mint amire számított, akkor legyen mire ültetni őket. Nem is sejtettem akkor, de már tudom, hogy elmondta amit tudnom kellett.

            Bevittem a székeket az ebédlőbe, és elhelyeztem őket. Majd visszamentem, és elhoztam egy harmadikat is, amit szorosan a másik kettő mellé tettem le. Apám jó ember volt, és sosem adta fel a reményt. Ő nevelt minket azzá, amivé lettünk. Gondos családapák, akik a szeretteiket helyezik az első helyre. Minden más csak utána jöhet.

            A feleségem hangja hívta asztalhoz a gyerekeket. Láttam ahogy a srácok az udvarról, szaladnak befelé, majd egy anyai dorgálás után elindulnak kezet mosni, libasorban.

            Lassan mindannyian elfoglaltuk a helyünket. Anyánk ült az asztalfőre, mi pedig csendben körbeültük az asztalt. A testvéreim, mindannyiunk feleségei, és a gyerekek.

Ahogy minden alkalommal, csak most csendben, tisztelettel. Anyánk végignézett az asztalon, és megköszönte, hogy mind itt vagyunk. Sokat jelentett ez neki. Fiatalabb testvérem, aki velem szemben ült, átnézett a vállam fölött, és láttam, hogy megakadt a tekintete. Közelebb hajolt hozzám, és suttogva kérdezte:

-       -   Miért van ott három szék? Várunk valakit?

Anyánkra néztem, aki szintén a fal mellé állított székeket nézte. Rám mosolygott, és szemében megcsillant egy könnycsepp. Halvány mosollyal szólt:

-        -  Mindig várunk valakit.