Lakótársak - 3. rész

   Szilvia nagyon szépen kicsípte magát, meg kell hagyni, Ádámnak el is kezdett csorogni a nyála. Beléptek a szórakozóhelyre, és beültek az egyik csendesebb sarokba, hogy nyugodtan tudjanak beszélgetni. A fiú sorra rendelte a vörösborokat, azt ugyanis mindketten szerették. Ádám kólával összekeverve, Szilvia pedig tisztán itta, ahogy azt illik. Meg is jegyezte a fiúnak viccesen, hogy miért pocsékolja el ezt az isteni nedűt, amit igazi szentségtörés vegyíteni bármivel is. Az italozást persze nem vitték túlzásba, de ahhoz épp eleget fogyasztottak, hogy feloldódjanak, és felhőtlenül élvezhessék egymás társaságát. Hamar megtalálták a közös hangot, Szilvia vevő volt Ádám poénjaira, és élvezettel hallgatta, amint a fiú humorosan elmesélte neki a vidéken megélt gyerekkorát, annak jobb és kínosabb pillanatait.
– Most te jössz! Mi a te történeted Szilvi? – kérdezte Ádám, miután ő többé-kevésbé kimerítően beszámolt a saját családjáról. 

A lány vonakodott egy darabig, de végül megeredt a nyelve. 

– Korábban már említettem, hogy nekem el kellett jönnöm otthonról. Tudod, a szüleim nem igazán mintaszülők. Ha rajtuk múlott volna, még mindig otthon lennék, a továbbtanulás reménye nélkül. – eléggé kezdett belelendülni a történetbe, a fiú csendben, megértően figyelt. 

– Helyette inkább dolgozni küldtek volna. Félre ne érts, nekem soha sem volt büdös a munka, de ezt már te is észrevehetted. De meg voltak az álmaim, amiket el kellett volna dobnom, hogy megfeleljek nekik. Inkább eljöttem, és munka mellett folytatni tudtam a tanulást is. 

Ádám elismerően biccentett, de nem szólt, hagyta, hogy a lány folytassa. 

- Szeretném a húgomat is minél előbb magam mellet tudni, ezért gürcölök most. Az én álmaim várhatnak egyelőre. Hamarosan leérettségizik, és akkor szabadon azt tesz, amit akar. Szerencsére, nem kell majd ugyanazt végigszenvednie, amit nekem kellett – mesélte Szilvia, miközben szavaiból végig kitűnt az őszinteség. 

Rövidesen rátértek egymás kapcsolatainak kivesézésére is, a fiú, talán az ital hatására, de ferdítés nélkül elárulta, hogy még nem igazán volt komoly barátnője, és hogy a leghosszabb párkapcsolata nem tartott tovább néhány hétnél. Soha nem volt még ennyire őszinte, még saját magát is meglepte ezzel. Szilvia figyelmesen hallgatta a fiút, majd amikor ő került sorra, bizony megmutatkoztak a benne rejlő érzelmek. 

– Nekem…nekem csak egy barátom volt, de bár ne lett volna. Szerettem tiszta szívemből, de átvert. Hátba szúrt és megalázott. Én...én nagyon nehezen tettem magam túl rajta – mondta, miközben szavai egyre jobban akadoztak, majd végül elpityeredett. 

A lány arcán megcsillanó, lassan csordogáló könnyeket látva, Ádám közelebb húzódott. Tenyerét rátette lakótársa arcára, majd hüvelykujjával letörölte róla a cseppeket, és szemébe nézve, mosolyával próbálta jobb kedvre deríteni, megnyugtatni. Szilvia behunyva szemeit átadta magát a simítás váltotta érintés csodálatos érzésének. Lassan kinyitva szemeit ránézett a fiúra, majd egy ponton a tekintetük is találkozott. Szilvia nagyokat nyelt, úgy érezte, hogy most meg kell csókolnia a fiút. 

– Megyek, kérek zsebkendőt – mondta Ádám, még mielőtt bármit tett volna a lány, majd felállt az asztaltól, és a pult felé baktatott.
   Amíg várakozott, jobbra-balra tekergetve a fejét, egy őt bámuló nőre lett figyelmes. A piros bőrdzsekit, fekete miniszoknyát viselő lány boszorkányként babonázta meg a fiút, éjfekete, hosszú hajával, smaragdzöld szemeivel. A folyamatosan vele szemező nő, külsőre köröket vert Szilviára, jóval formásabb, kívánatosabb volt nála. Újra megszólalt Ádámban a vadászösztön, úgy érezte, hogy egy ilyen esélyt, egy ilyen bombanőt kár lenne kihagyni. Egy pillanatra meg is feledkezett a rá váró Szilviáról, s amikor a nő lassan, kacéran mosolyogva közeledett felé, már csak arra tudott gondolni, hogy valahogy megfűzze őt az éjszakára. 

– Olyan ismerősnek tűnsz, találkoztunk már? – szólította meg Ádámot a lány, megspórolva neki ezzel a fáradságot. 

– Nem hinném, de ha már itt vagyunk, miért ne ismerhetnénk meg egymást most? – nyomult a fiú. 

A nőt láthatóan nem zavarta a fiú közeledése, ráadásul ő is hasonló céllal szólította le. 

– Egyébként Nóra vagyok – mutatkozott be, miután Ádám is megtette ugyanazt, és meghívta egy italra. 

Beszélgettek, nevetgéltek, elég szépen elszaladt már az idő, amikor eszébe jutott a fiúnak, hogy nem egyedül jött. Elnézést kért Nórától, mondván, hamarosan visszajön, de most meg kell valakit keresnie. Visszaérve az asztalhoz már csak Szilvia hűlt helye fogadta, pontosabban egy zsebkendő hevert a poharak mellett, melyen egy vörös rúzzsal írt szót fedezett fel: „Köszi, már találtam zsebkendőt”
    Ádám tanácstalanul állt a dolog előtt, tudta, hogy nem szép, amit tett, de azt nem gondolta, hogy ez ennyire rosszul fog esni Szilviának. Csak remélni tudta, hogy nem fog rá komolyabban megharagudni, és hamarosan elfelejthetik ezt a szerencsétlen esetet. A fiúnak különös gondolkodása volt a párkapcsolatokat illetően. Úgy volt vele, hogy mindenekelőtt a szexnek kell megtörténnie, hogy kiderüljön, az jó-e, és elég kielégítő-e ahhoz, hogy arra kapcsolatot lehessen építeni. Amíg ez nincs meg, addig semmilyen kötődésről nem lehet beszélni. Meg sem fordult a fejében, hogy esetleg Szilvia bármi ilyesmit várt volna a mai estétől, hisz amíg nem történik közöttük semmi, addig csak baráti kapcsolatnak tekinthető az övék. 

– Meg vagy! – lepte meg Nóra a fiút egy hátulról érkező öleléssel. Ádám ezen felbuzdulva megfordult, és magához húzta a nőt. 

– Hát itt vagyunk. Ha nem is találkoztunk korábban, most itt állunk egymással szemben. Mit szándékozol tenni? – incselkedett a nő. 

– Mit tehetnék? Mire gondolsz? – kérdezte a fiú, kedvére való, huncut válaszban reménykedve. 

- Segíthetnél kibújni ebből a bőrruciból, elég kényelmetlen – súgta oda neki a lány, majd érzékien megnyalta a fiú fülét.