Keresd a lányt!

 

 

 

Krisz nagy szerencséjére, Zsolti öltözőszekrényében akadtak még váltóruhák, melyeknek hála, a fiú át tudott öltözni s be tudta fejezni a pénteki munkanap hátralévő részét.   Általában a hetet lezáró hétköznapon, Zsolti feladata a poharak mosogatása, Krisz azonban szívesen vállalkozott a pult mögötti munkára.   Miközben a forró vizet készítette elő, hallotta, hogy hangosan kopogó lábdobogások törik meg a csendet.   Megfordult s ekkor pillantotta meg Szilviát.   A nő még mindig zaklatott volt, szúrós fekete szemeivel szándékosan kerülte ki Kriszt.   Majd megállt a a pult végén, de olyannyira a legvégén, hogy az eddig kezében tartott fontos papírokat, szinte a sarokrészre helyezte, melyek aztán jobbra-balra imbolyogtak.   Látszott rajta, hogy még csak véletlenül sem akart a fiúra nézni, s a lehető leggyorsabban akarta elvégezni a munkáját. Fejét lehajtva, hosszú vörös hajtincseit az arca elé engedte, ezzel is megakadályozván, hogy a tőle néhány méterrel odébb mosogató Krisz ránézhessen.   A fiú azonban mégsem akarta szó nélkül hagyni azt, ami alig egy órával kettejük között történt.   Bár még ő maga sem tudta pontosan hogy mi történt, mindenesetre furdalta érte a lelkiismeret és úgy érezte, az más csak jobban gyötörné, ha még csak szóra sem méltatnák a furcsa dolgukat.   Befejezte a mosogatást, megtörölte kezeit a hangedliben, és Szilvia felé vette az irányt. 

 - Ne haragudj, válthatnánk néhány szót? - közeledett felé Krisz, azonban a nő úgy tett, mintha mellette senki sem állt volna a pulton.   Fejét a papírjai fölé hajtva, hosszú hajtincsei mögé elbújva firkantotta továbbra is az aláírásait.

Krisz a szemeit forgatta.

 Ekkor érezte leginkább kínos helyzetben magát, hiszen tudta jól, hogy Szilviának is nehezére esik figyelembe venni őt, s ezek után már nagyon nehéz lesz magyarázatot adnia.

 -Kérlek, ha nem beszélünk róla, még csak annál rosszabb lesz!

Ekkor a nő hirtelen felkapta a fejét s hajkoronája olyan nagy ívet hajtott végre a levegőben, mintha a tengerből merült volna elő.   Ám ezután szemei, könyörtelenül szegeződtek Kriszre.

 - Mégis, mit akarsz hallani? Miről akarsz beszélni? Úgy akarsz tenni, mintha mi sem történt volna? Tizennyolc éves létedre, nem mered felvállalni a tetteidet?

Krisz kétségbeesetten pislogott Szilviára, aki szemlátomást úgy reszketett az idegességtől, mintha most szembesült volna a ténnyel, miszerint az éttermük hamarosan csődbe megy.   Bizonyára szörnyűnél szörnyűbb dolgok történhettek az irodában, ha nő ennyire kibukott egy kérdésen.

 - Szó sincs róla, hogy nem merem felvállalni a tetteimet! - tapasztotta tenyereit a mellkasára Krisz. - De egyelőre azt se tudom, hogy mi történt odafent! Erről szeretnék beszélni veled!

Szilvia kényszermosollyal az arcán fordult el a fiútól, majd teste újból megremegett.   Ezt láván, Kriszben már erősödött a gyanú, hogy a tulajdonos lányának, bizony szüksége lenne már egy szakképzett pszichológusra, hiszen az efféle rángatózás egy huszonéves lánynál, nem természetes.

- Te teljesen hibbant vagy? - förmedt rá Szilvia.

 - Én? - nézett rá csodálkozva Krisz. - Nem én rángatózom úgy mint egy idegbeteg!

 - Te nem vagy normális! Esküszöm, te ittál otthon munka előtt!

 - Hogy ittam volna? Már mióta itt dolgozom! Te is tudod jól, hogy sosem jönnék ittas állapotban dolgozni!

Szilvia azonban eleresztette a füle mellett Krisz szavait. 

 - Hiába magyarázkodsz nekem, ne meséld be, hogy nem emlékszel a saját tettedre, ami alig egy órával ezelőtt történt!

Krisz ekkor látta, hogy Szilvia tekintetéből lassan halványulni kezdett a düh, arca is már kezdett kisimulni, így megpróbált higgadtabb és lassabban hangzó szavakat használni annak érdekében, hogy legalább ez a beszélgetésük ne fajuljon el.

 - Nézd! - kezdte türelmesen Krisz. - Akár hiszed, akár nem, de mostanában nem tudom hogy mi van velem! A belsőm magától cselekszik, a testem pedig ellenállás nélkül engedelmeskedik neki! Nem tudom miért, de a szavaim, melyek elhagyják a számat, nem azok, amelyeket én kiejtenék hanem egészen mások! Értsd meg, most is ez a helyzet! Csak arra emlékszem, hogy az egyik pillanatban itt álltunk egymással szemben, utána pedig, hogy megint itt vagyok, de már szakadt inggel a testemen! 

    Szilva hüledezve nézett a fiúra.

  Nagy fekete szemeiben már nyoma sem volt a feszültségnek, arca is teljesen kisimult már, azonban mégsem került kellő nyugalmi állapotba. Kezeit, melyek eddig ökölbe szorítva remegtek, mostanra élettelenül lengtek a combjai mellett. 

 - Tudom, ezt nagyon nehéz elhinni! - győzködte Krisz, miután úgy érezte, szavai ezúttal sem járnak sikerrel. - Jól tudod, hogy ez a munkám, nincs más és sosem játszadoznék az állásommal! 

Szilvia továbbra is meghült arccal nézett a fiúra, majd egy pillanatra behunyta szemeit és a papírjai fölé fordult. 

 - Na, tudod mit, az lesz a legjobb, ha most egy hétre elmégy szabadságra!

- Kérlek, ne tedd! - csapta össze a tenyereit kérlelően Krisz. - Nem mehetek szabadságra, fizetnem kell a lakbért!

 - Fizetett szabdságra engedlek, csak legalább egy hétig ne lássuk egymást! - felelte Szilvia, szinte hasonló könyörgéssel a hangjában, mint Krisz. - Remélem ezt megbeszéltük és itt lezárhatjuk a témát! Látom elmosogattál, Zsolti majd elvégzi a megmaradt feladatot, te pedig mehetsz haza! Jó pihenést!

  Krisz látta Szilvián, hogy valóban nagy szívességet tenne most azzal, ha elindulna hazafelé.   Abban a pillanatban hogy hátat fordított, hallotta hogy a tulajdonos lánya, megkönnyebbülve felsóhajt.   Lehajtott fejjel indult el a pultból kifelé, majd mikor elhagyta Szilviát, váratlanul szembefordult vele. A nő értetlenül nézett fel rá s mielőtt bármely hang elhagyhatta volna a torkát, Krisz a Zsoltitól kapott ingjére mutatott.

 - Csak arra válaszolj kérlek, hogy miért volt szétszakítva a testemen az ing? Én nem tudtam volna magamról úgy leszakítani, szóval egyértelmű hogy te tetted!

Szilvia egy ideig tétlenül nézett a fiúra, majd arcán ismét eluralkodott a düh.   Megfordult, s a kezébe véve ott lévő poharat, a benne lévő vizet Krisz arcába lódította.   A fiú behunyt szemekkel tűrte, ahogy a rá ömlött víz, szép lassan csorog le az arcán.

 - Ha nem akarod, hogy kirúgjalak, még most tűnj el! - sziszegte az arcába Szilvia.

    Krisz nem akarta hogy az történjen, amit a tulajdonos lánya mondott. Átöltözött, visszatette a kölcsön kapott ruhákat Zsolti szekrényébe, és köszönés nélkül elhagyta az éttermet.   Gyönyörű őszi napsütötte délután volt.    Gyenge szél járta át az utcákat, néhol a fák vékonyabb lombjait táncoltatta, Krisznek pedig a feje tetejére fújta a hajtincseit.   A fiú azonban koránt sem foglalkozott a szél piszkálódásával.   Zsebrevágott kezekkel és lassú léptekkel haladt végig a járdán, miközben hagyta, hogy gondolatai egyre jobban gyötörjék őt. 

 

Eközben az Őrangyala Rufusz, aki mindvégig észrevétlenül követte őt, az arcán lévő ingerültsége arról árulkodott, hogy hamarosan olyan tetthez kell folyamodnia, melynek segítségével ha véget vethetne a most fennálló rossznak, de ezzel együtt Krisz életét is kockára teheti.