Keresd a lányt! 

   A hét közepén mindig többen érkeztek ebédelni vágyó vendégek, akik többek között banki alkalmazottak, vagy éppen önkormányzati képviselők voltak.   Lényegében felsőbb rangú emberek fordultak meg gyakrabban a Kossuth étteremben, akik már akkor türelmetlenül várták az ebédet, mielőtt cipőjük talpa érinthette volna a kiszolgáló rész csempéjét.    Általában az ebédidőben szinte az étterem minden összes létező vendége egyszerre érkezett. Ekkor szakíthattak időt az ebédszünetre, melyet szűk húsz perc alatt le is tudtak és majd sietve távoztak. A mai nap sem alakult másként.   Zsolti és Krisz kapkodva szaladgáltak, kezükben egyszerre három második félés tányérral, akár a mérgezett egerek.   A banki alkalmazottakat azért szolgálták ki szívesebben, mert lehettek akármilyen éhesek, ők sosem kívántak levest fogyasztani, helyette a második fogást követelték.   Ellentétben a képviselőkkel, akik olykor még egy-két kelletlen hozzáfűzéssel illették meg az orruk elé helyezett ételt, méghozzá olyan semmibe vevő s pökhendi stílussal, amivel  akár egy jólelkű papból is elsőre kihozta volna a dühöngő vadállatot. 

   Mint ahogy mondani szokás, a vendégnek mindig igaza van s ez sosem történhetett másként.  Ha a leves éppen nem volt megfelelő hőmérsékletű, mennyiségű, már nyomban küldték is vissza a konyhába.   Ügyet sem vetettek a két felszolgáló munkájának a fontosságára, s arra, hogy közel hetven fő még mindig korgó gyomorral az asztalnál üldögélve rendelés felvételre várakozik, ők akár negyedszerre is visszaküldték az ebédet. 

Heti egyszer, nyugodt gyomorral és erős idegzettel, könnyen ki lehetett bírni.

   Ám egymás után szinte három napok keresztül, már igazán embert próbáló feladatnak minősült.   Ezen a héten, megsokasodtak az ebédelni vágyó vendégek száma.  A szerda, csütörtök és pénteki nap, egyenlő volt Krisznek egy nehéz katonai kiképzéssel.   Nem elég, hogy a fiút nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy még mindig nem találta meg élete nagy szerelmét, sem az, hogy a minden napi fáradtság elvette még a maradék erejét is az Évának való válaszlevél megírására, ennek tetejében még ezek után olyanféle vendégek is érkeztek, akikről már messze el lehetett mondani, hogy a felszolgálók őrületbe kergetése kedvéért tették be a lábukat az étterembe. 

 A pénteki napon Zsoltival, a köszönésen kívül, több szót nem osztottak meg egymással.   A harmincas éveiben járó főpincér még mindig haragudott Kriszre a hétvégi munka kihagyása miatt.  Krisz koránt sem zavarta kollégája sértődöttsége, helyette sokkal inkább lefoglalta a gondolat, hogy holnap már láthatja Évát.   Persze, miután végzett a hetet lezáró munkanappal s végre valahára megírja a lánynak a válaszlevelet.

    Úgy tűnt, hogy a vendégek kiszolgálása, ezúttal nem okoz nagy gondot a két felszolgálónak.   Vendégek jöttek, s mentek, mintha az ebédidejüket húsz percről, öt percre fokozták volna.   Ráadásul többségben banki alkalmazottak érkeztek, akik már előre jelezték a második féléjük kihozatalát, melyet Krisz és Zsolti örömmel teljesített.   Ahogy Krisz a tenyereibe pakolta az üres tányérokat, közben villámgyors pillantással pásztázta körbe az asztalokat, ahol a sarokban megpillantott egy csapat türelmetlenül üldögélő képviselő csoportot.    Keserű arccal fordult el, s igyekezett a konyhába az üres tányérokkal majd kikérte a szakácsoktól a frissen gőzölgő levest egy porcelán fazékba, méghozzá hat személyre. Gyorsan felkapta a levest és nagyon sóhajtott.  Úgy érezte, ennek a pénteki napnak főként a végén, már nem érheti megrázkódtatás. Elhatározta, hogy ha langyos lesz a leves, hát visszahozza, ha nem látnak benne elég zöldséget, akkor még kér bele, de mivel már utolsó vendégeknek számítanak, így nem fogja magát emészteni az értelmetlen beszólásokon.    Péntek van s éppen ezért szép egy péntek, hogy nem olyan szürke és ködös, mint a többi hétköznap. 

    Amint kilépett, már messziről látta, hogy az asztalnál remek hangulat uralkodik.   Hangosan nevetgélnek, szórakoztatják egymást, amivel minden bizonnyal a gondolatukat próbálják elterelni az egyre csak fokozódó éhségükről.   Bizonyára morogtak is előtte, hogy hol lehet már az a pincér, az ebéddel.   Amikor Krisz az asztalhoz ért, a bal kezéből átvette a forró leveses fazekat a jobb kezébe, így könnyebben le tudta tenni a vendégek elé, az asztalra.    Azzal azonban nem számolt, hogy éppen a jobb oldalánál ülő, idősödő, szemüveges férfi, még karjaival is hadonászott hogy szórakoztassa a társait és egy figyelmetlen mozdulat következtében, oly erősen és ügyesen leverte a leveses fazekat Krisz kezéről, hogy azt bármelyik karate mester megirigyelhetné.    A leves tartalmának nagy része, Krisz bal oldalán ülő, nevetségesen feltupírozott vörös hajú képviselő hölgy vállára lódult, míg a maradék a fazékban lötykölődött. 

Krisz nem akarta elhinni ami történt, úgy állt s pislogott a katasztrófa helyszínének kellős közepén, mint aki éppen most érkezett a földre.   Mikor azonban a jobb oldalán lévő, kalimpáló vendég felpattant s üvölteni kezdett vele, a fiú gondolkodás nélkül, erősen megragadta a képviselő úr karját és heves léptekkel a kifelé vezető ajtó irányába indult.   Zsolt, aki eddig a pult mögött mosogatott, mostanra jéggé dermedten állt és leeső állal követte figyelemmel, ahogy Krisz szó szerint, kihajította az étterem egyik törzsvendégét, majd utána sorban zavarta ki a hozzátartozó személyeket, akik elődjükhöz hasonlóan, szó nélkül felállva helyükről, hagyták el a helységet. 

     Krisz szinte tombolt a dühtől.   Kezeit ökölbe szorítva, fordult a pult felé, ami mögött Zsolti úgy döntött, hogy cél szerűbb ha tovább mosogat s úgy tesz, mint aki nem tud semmiről.   Balszerencséjükre azonban éppen ebben a pillantották meg a bejáratnál Ozsváth Szilviát, a vastag bundában díszelgő hölgyet, aki a tulajdonos elkényesztetett lánya volt.  A húszonéves, rózsa vörös színűre festett hajú nő, mérges fekete szemekkel nézett először Kriszre, aztán pedig Zsoltra.

- Mi a franc történt itt, fiúk? - kérdezte azzal a macskanyávogáshoz hasonló hangon, amitől Krisznek olykor még a nem létező szőr is feláll a hátán. - Miért távoztak ilyen keserű pofával a vendégek? 

Krisz aki immár lenyugodott, tétlenül nézett a pult mögött álló Zsoltira.

 - Az a helyzet hogy az én hibám - emelte fel a karját Zsolti, Krisz azonban leintette őt. 

 - Ugyan, ne vedd magadra, felesleges, úgyis kiderülne, hogy én voltam!

Zsolti szemrehányóan nézett a pult mögött Kriszre, aki továbbra is fejcsóválással jelzett neki, hogy hiába tetteti a jószívűséget.

 - Mit csináltál már megint, Krisztián? - mordult rá Szilvia, mire Krisz sértődötten visszaszólt.

 - Mi az hogy megint?

 - Arra válaszolj, amit kérdeztem, te taknyos! -üvöltötte a nő, akinek a nyakából már majdnem leesett a bunda, olyan erősen rángatta az ideg.

 - Fogtam az átkozott leveses fazekat, erre az egyik vendég kilökte a kezemből, mert persze hogy karatézni kell ahhoz, hogy valamit elmesélhessen a társainak! Ez történt! Véletlenül ráömlött az egyik hölgy vállára a leves, mire az, aki miatt történt az egész, az anyámat kezdte szidni! 

 Szilvia, gyakorló türelemmel az arcán, végighallgatta Kriszt, majd utána karba tett kézzel, és a macskanyávogós hangjával így szólt.

 - Először is! Az a karatézós férfi, már akkor sokat tett ezért az étteremért, amikor te még a világon sem voltál! Másodszor, te akarod megmondani, hogy mit csináljon a vendég? Harmadszor pedig, hogy jössz te ahhoz, hogy a karjánál fogva, kivezeted a vendéget az étteremből? Mindent hallottam, mert elpanaszolták nekem!

Zsolti dühösen fújt maga elé a pulton, majd megpróbált volna bekapcsolódni a beszélgetésbe, ám Szilvi színpadias mozdulattal leintette. Ujját, még mindig a magasba emelve fordult vissza Kriszhez, mikor arcán, széles mosollyal s elégedettséggel a hangjában, ezt mondta.

 - Most pedig ki vagy rúgva! Mehetsz szépen haza!