XIII. fejezet / 1. rész

- Találkoztál még vele? – kérdezte Brigi.

- Soha, még csak nem is hallottam róla. Mindennek vége lett aznap este.

- És a többiek?

- Laci abbahagyta az egyetemet és kiment külföldre. Úgy tudom, ott megállta a helyét, valami segítő szervezetnél van, de nem tartjuk igazán a kapcsolatot. Adéllal találkoztam, azt az estét követően kb. két héttel. A nagyerdei fürdő előtt sétált egy kisgyermekkel és egy férfivel. Leesett az állam. Férje és gyermeke volt, és persze a párja tudta nélkül élte a kiéhezett prosti drogos életét. Ma már nem csinálja, de a férje tudomást szerzett róla, elvált tőle és elvette a gyermeket is, talán kéthetente láthatja a kisfiút. – elgondolkoztam, elmondjam-e Briginek, hogy Adél álnéven Emese dolgozott, az a lány, aki ide küldte hozzám. De nem szóltam, Emese, ha be akarta volna avatni a titkába, megtette volna.

- Nellit, ha szeretnéd, megtalálod a Klinika mögötti részen, most is ott áll kint. Már nem konzumhölgy, már repedtsarkú kurva, a szó legszorosabb értelmében. A szemüveges srácot nem tudtam felhívni, mert ugye, nem volt meg a száma.

Másnap ki sem mozdultam a szobámból. Egyrészt féltem még az esetleges következményektől, hiszen nem tudtam, mi történt a drogos sráccal, másrészt egy kissé piros volt az arcom a pofontól. Bár, utólag, nem bántam azt a pofont. Abból megértettem, hogy Tibi végig nem tartott kurvának. Nem bántott és nem adott drogot nekem, ahogy más lánnyal tette volna annak érdekében, hogy be tudjon épülni feltűnés nélkül. Megtehette volna, az volt a feladata. De nem tette. Valamiért az első perctől kezdve esélyt adott nekem. Amikor ezt megértettem, egy kicsit az önsajnálatomból is felébredtem. Hiszen annyian hitték, hogy nem vagyok rossz. Még ő is! – elgondolkoztam, majd felnéztem a velem szembe ülő lányra. - De azért nem szeretnék még egyszer találkozni vele! – elnevettem magam, úgy láttam, Brigi is egyetért velem.

- A szemüveges fiút viszont kerestem. Hiányzott. A belső nyugalma, az a szeretet, amit árasztott. Jobban hiányzott, mint Tibi vagy Laci. Keresni kezdtem, de sehol nem találtam. Csak egy hét múlva futottunk össze. Annyit mondtam, hogy sajnálom, amiért kiabáltam vele, és igaza volt, ő annyit válaszolt, hogy nem akart velem kiabálni. Ez a két mondat hangzott el köztünk, aztán nagyon sokáig nem találkoztunk. Beletemetkeztem a tanulásba, nem mozdultam ki az egyetem falai közül. Megpróbáltam mindent elfelejteni. Éjjel-nappal tanultam, és nagyon jól sikerültek a vizsgáim. Beadtam az átvételi kérelmemet és nyári gyakorlatra is Pécsre jelentkeztem.

- Akkor belgyógyász vagy! – szólalt meg beszélgetőpartnerem. 

- Hát, nem igazán! – mosolyogtam, miközben Brigi mögött megláttam a magas, barnahajú, szemüveges férfit egy féléves kislánnyal az ölében. Hozzánk léptek és a férfi kedvesen Brigire mosolygott.

- Elnézést, amiért zavarkodunk, de a kis hölgy nem bírja tovább az anyukája nélkül! – Brigi csodálkozva nézett rám, ahogy felálltam és a gyermekért nyúltam.

- Beszéltem a pincérekkel, hátul van egy iroda, átadják neked, amíg megeteted Angelikát! – javasolta, de nem a gyermeket adta, előbb megcsókolt. Brigi zavartan felemelkedett.

- Tóth Barnabás! – mutatkozott be a férjem, természetesen a saját nevén. Ő mindig ilyen volt, őszinte és egyenes. Brigi annyira meglepődött, hogy ő is a saját nevét mondta a kézfogás közben. – Elszórakoztatom a hölgyet, amíg megvacsoráztok, rendben? – kérdezte Barna tőlem, válaszul mindketten bólintottunk és én elvonultam a lányunkkal. Barna az én helyemre ült le, és öntött magának a poharamba vizet.

- Elmondta neked Timi, miért szerettem volna találkozni vele? – kérdezte Brigi, miután felfogta, hogy a történet egyik szereplője elevenedett meg előtte.

- Nem nagyon, de nem is kellett, mert ismerem őt. Ha életének ez az időszaka az eszébe jut, mindig megváltozik a tekintete. Mint akkor, az egyetem első évében, Debrecenben… és most is, mikor telefonon beszélt…. ezek szerint veled.

A férfi elhallgatott és maga elé nézve elmosolyodott, ahogy eszébe jutottak az emlékek. Majd hirtelen felnézett a vele szemben ülő lányra. Brigi legalább 15 évvel volt fiatalabb nála, ártatlan, kedves arcú lánynak tűnt. – Ő Petra, Timi szerencsére eltűnt már az életéből. Azt gondolta akkor, hogy egy álcanév segít, de az semmit nem old meg! – magyarázta Briginek. - Mondta neked Petra, hogy ne kezd bele, vagy hagyd azonnal abba? – kérdezte Barna a lényegre térve.

- Nem, csak annyit mondott, hogy döntsek én, ő elmondja, mit élt át.

- Akkor én mondom! – szólt határozottan a férfi és barna szemeivel szigorúan tekintett Brigire. - Ne csináld! Nincs az a pénz, az az álom, az a végzettség, amiért megéri! Majdnem ráment Petra is, mint ahogy a többi lány is. Júlia csapdájába sokan belesétáltak! Kedves, megértő, gazdag nőnek adja ki magát, de idővel küld egy fickót, aki kitanítja a lányt, majd egy másikat, aki droggal kínálja. Ez egy csapda! Arról nem is beszélve, hogy egyikőtök sem gondol arra, mi történik a lélekkel odabent, a szívedben!

- Timinek, illetve Petrának sikerült abbahagynia!- mondott ellent Brigi.

- Ő nagyon erős lány volt akkor is, de azért jó pár pofont kellett kapnia, hogy felfogja, nem a pénz számít!

- Végig tudtál mindenről? Hiszen ott voltál, mellette!

- Először semmit nem tudtam. Akkor, a könyvtárban, mikor kikönyörögtem tőle a könyvtári könyvet egyszerűen csak megtetszett. De nem mertem közelíteni, hiszen semmit nem tudtam róla! – Barna elmosolyodott, ismét az emlékek hatása alá került.

- Tudod, nem véletlenül voltam óvatos. Másodéves orvostanhallgató voltam Debrecenben, amikor komoly kapcsolatom volt egy lánnyal. Szerettem őt, együtt tanultunk, együtt éltünk. Aztán egyszer csak távolodni kezdett tőlem. Sokáig nem vettem észre, mi folyik körülöttünk, hogy a lány füvezni kezd, mert nem bírja a nyomást, amit a vizsgák jelentettek számára. Előbb csak dohányzott, aztán füvezett, végül a kokainhoz nyúlt. Arra viszont nem volt pénze, így Júliához fordult. Mire feleszméltem, már prostitúcióból élt a kokainért. Majd belehaltam abba a felfedezésbe. Szívből szerettem őt, de a karjaimban tette tönkre az életét, elutasított engem és nem engedte, hogy megvédjem.

Így ezt követően óvatos voltam. Akkor, ott, a könyvtárban valamit megéreztem Petrán, valami zavart annak a kislánynak a szemében. – Elgondolkozott, majd látva, hogy Brigi figyeli, mesélni kezdett:

- Már az is feltűnő volt, hogy nem láttam az elsős avatón, a közös bulikon. Felfigyeltem volna rá, hiszen annyira szép volt! Aztán, ahogy a kölcsön könyv összehozott minket, figyeltem őt, kerestem, vártam a lehetőséget, hogy összefussak vele. Mindig kedves volt, de a szeme szomorú és zavart. Éreztem, hogy bajban van. Ugyanakkor viszont tanult tisztességesen, futni járt, barátkozó típus volt, szóval egy ideig nem értettem, mi folyik körülötte, és bíztam abban, hogy tévedek, nincs semmi baj. De egyre fáradtabb és karikásabb lett Petra szeme, nyúzott volt az arca. Tudod, egy férfi meglátja a nőn, ha az nemrég szexelt! Borzasztó volt, mert a társaim is észrevették, hogy a lány nincs rendben és hogy én ismét egy ilyen nőbe szerettem bele. Féltettek, hiszen átélték velem az előző csalódásomat, így most meg akartak védeni. Azzal fenyegettek, hogyha szóba állok Petrával, kihagynak a csapatból. Mindent elkövettek, hogy véletlenül se tudjak vele találkozni. Mégis felvállaltam őt, még akkor is, mikor láttam a szemén a drog utójeleit. És hát… igen, amikor az utcán összefutottunk Júlia háza előtt! – Barna szomorúan felsóhajtott az emlékek hatásától. - Borzasztó volt az a pillanat! Úgy éreztem, újra írja a sors az előző kapcsolatomat. Nem tudtam, hogy segítsek neki, csak azt tudtam, hogy nem akarom Petrát is elveszíteni. Egyetlen ötletem az volt, hogy bedobtam neki a pécsi orvosit. Hiszen hogy szólhattam volna bele máshogy az életébe? Nem voltunk semmilyen kapcsolatban, azt sem tudtam, hogy ő miért áll szóba velem, egyáltalán számítok-e neki. Így mást nem tehettem, csak annyit, hogy megemlítettem neki a pécsi lehetőséget. Akkor már tudtam, hogy én átmegyek oda, mert ott találtam meg a nekem legjobban megfelelő rezidens helyet.

Később kerestem őt, hívtam telefonon, de semmi. Eltűnt a szemem elől, megváltozott a száma, a barátaim szinte elráncigáltak tőle. Aztán, ahogy lehetett, átmentünk együtt Pécsre a srácokkal.

XIII. fejezet / 2. rész

- Engem meg nem vettek át nyári gyakorlatra, így azt a négy hetet Szombathelyen töltöttem egy ottani kórházban – folytattam a mesét, visszatérve hozzájuk Angelikával. - Viszont ősztől már Pécsett kezdtem meg a másodévet. Az első hetekben nagyon egyedül voltam. A városban ismét gyermekfelügyeletet vállaltam és helyet kaptam a helyi kórházban, segédápolóként. A két fizetésből megéltem, a költségeket rendezni tudtam. És elhatároztam, ha nem lesz könyvre pénzem, felveszem azt a nyamvadt diákhitelt!

Viszont alig ismertem ki magam, ugye, már akkor másodéves voltam, és a többiek ismerték egymást, én meg ott tévelyegtem. Így el is tévedtem, és az egyik kórházi folyóson egyszer csak szembe jött velem…

Rámosolyogtam Barnára, ő megsimogatta az arcomat.

- Félve léptem felé, emlékszem, ő pedig megpuszilt, mint egy kedves, régi ismerőst. Elhadarta, hogy rezidensként itt több lehetősége van, ezért tanul most itt, de nem értette, én mit keresek ott.

- Rendeztem az életemet! – válaszoltam a fel sem tett kérdésére, bólintott, majd elnézést kért a figyelmetlenségéért és bemutatta nekem a társaságát. Ezt először tette meg, Debrecenben egyszer sem jutott eszébe, talán nem véletlen. - A hölgy a leendő kolléganőnk, belgyógyásznak tanul! – mondta akkor Barna. Sosem felejtem el azt a pillanatot! Olyan büszkeség fogott el, amiért felemelt magukhoz.

- Én meg rád voltam büszke, mert tudtam, ha Pécsett vagy, akkor valóban sikerült továbblépned! – szólt közbe a férjem.

- Megbeszéltétek, mi történt Debrecenben? – kérdezte Brigi.

- Akkor nem - válaszoltam. – Féltem beszélni róla. Mérges voltam magamra, arra, hogy elárultam a valódi énemet, hogy gyenge és buta voltam. Szörnyű lelkiismeret-furdalásom volt, nem bírtam a tükörbe nézni. Egyszerűen nem tudtam megbocsájtani magamnak azért, amit tettem Debrecenben. Azt képzeltem, mindenki látja rajtam, hogy ki vagyok valójában. Az első időszakban ki voltam készülve, nem tudtam aludni, tükörbe nézni, az önvád súlya agyonnyomott! Ez az, ami maradt abból a világból. Az önvád, amivel sokan nem képesek megbirkózni és újra a droghoz nyúlnak! – felsóhajtottam és a kedvesemre mosolyogtam. - Barna azonban úgy tett, mintha semmiről nem tudna. Összejártunk, együtt tanultunk, ragaszkodott hozzám, rengeteget segített nekem, szinte kicibált a depressziómból. Mesélt sokat magáról, a terveiről, a céljairól. Engem is sokat faggatott, tudni akarta, milyen céljaim, vágyaim vannak, de arról, ami Debrecenben történt, sosem kérdezett. Jól éreztem mellette magam, sugározta a biztonságot, a megértést. Semmi nem volt benne külsőleg, ami igazán vonzó lett volna – ránevettem a férjemre: – bocsánat, de a Mekk Elek arcvonásaid ma sem változtak! – majd visszafordultam Brigi felé, úgy folytattam:

- Azonban a lelkét megismerve, rádöbbentem, amit igazán mindig is tudtam, hogy nagyon jó barát, kedves, megértő, kitartó, hűséges és egyébként csodálatos szerető – nevettem el magam, majd Brigi is, miközben Barna groteszk képet vágott.

– Azért csodálatos, mert elfogad – magyaráztam Briginek. – Ő megtanított arra, amit előtte nem tudtam, hiszen nem is volt igazi kapcsolatom, arra, hogy a szex az éremnek csak az egyik oldala. A másik oldala a szeretet, és a kettő együtt jelenti a boldogságot. Ettől gyönyörű szép a szerelem! Ezért nem vágyik minden nő az alfahímre! – mondtam, és láttam, hogy Brigi megérti, amit szeretnék neki elmagyarázni.

- Emlékszem, annak a tanévnek a végén csókolt meg először Barna – folytattam a mesét. - Sok sikert kívánt a vizsgámhoz.

- Akkor mertem elhinni, hogy valóban nekem létezel és engem választasz! – Barna hozzám beszélt, a hallgatóságunkkal nem is foglalkozott. - Az az év borzalmas volt! Annyira féltettelek mindenkitől és mindentől! Legfőképpen magadtól! Ostoroztad, kínoztad magad, nem ettél, nem aludtál, csak tanultál, dolgoztál, megvontál magadtól mindent, ami jó. Büntetted magad, és még engem sem akartál magadhoz engedni! Volt olyan mondatod, hogy nem érdemelsz meg engem, mert te rossz vagy! Borzalmasan szenvedtél az önvádtól és ettől az egésztől én is. Valóban előfordult, hogy magammal ráncigáltalak a könyvek mellől! Hihetetlenül féltem, hogy elveszítelek!

- Pedig akkor, valójában már csak rád vártam, benned éltem! – nevettem el magam. – Te voltál számomra minden! A mérce, a hit, az élet. Emlékszem, akkor, a vizsga alatt alig tudtam figyelni a kérdéssorra, teljesen megzavart az a csók. – Brigi felé fordultam, aki mosolyogva figyelte együttes beszámolónkat. - Persze, éreztem én, hogy egyre közelebb sodródunk egymáshoz, és akartam őt, de hát, tudtam, hat évvel idősebb, érettebb, okosabb, minden, ami én nem voltam! Felnéztem rá, mióta csak ismertem, de sosem gondoltam, hogy foglalkozni fog velem, mint nővel. És ráadásul nekem ott volt a múltam, amit egy pillanatra sem tudtam elfelejteni! Bennem égett a szégyen tudata, szenvedtem attól, amibe képes voltam magamat belekeverni. – Elhallgattam, ismét felsejlett bennem az a kegyetlen emlék, amikor tudatomat ostoroztam mindazért, amit tettem. Barna megsimogatta az arcomat, visszahozva gondolataimat a jelenbe.

- Emlékszem, vizsga után találkoztunk, várt rám az egyetem előtt. Megcsókolt újra, lágyan, kedvesen és azt kérdezte, hogy sikerültek a vizsgáim.

- Dolgoztam Júliának! – mondtam válaszképpen. Könnyes volt a szemem, és nem tudtam, hogy fog reagálni a mondatomra, de azt igen, hogy meg kell neki mondanom.

- Büszke voltam rád, hogy ki merted mondani! - szólt közbe a férjem. - Azt hiszem, akkor, ott, megkértem a kezed!

- Nem! – nevettem és Brigihez fordultam. – Nem kérte meg a kezem, azzal azért várt még egy évet! Akkor magához ölelt, megpuszilt és csak annyit mondott, hogy tudja. Soha többé nem beszéltünk róla, nem említette, nem bántott vele.

Segített túllépni rajta, és ami a legfontosabb, segített abban, hogy megbocsájtsak magamnak! Visszaadta a belső békémet azzal, hogy szeretett és elfogadott. Azt hiszem, ha nincs mellettem, beleőrülök a bűntudatba, és ki tudja, ma már hol lennék. Egyedül, azokat az emlékeket, nem tudtam volna feldolgozni.

A férfihoz bújtam, aki a gyermekünkkel együtt kedvesen átölelt.

- Szóval, most, anya vagyok és feleség.

- De belgyógyász leszel, idővel! – tette hozzá Barna.

- Már nem az a legfőbb célom! Életem legboldogabb időszakát élem most. Megértettem a sok év alatt, hogy fontosak a célok, de nem minden áron. Látod, a többiek hogy élnek most! A célnál is fontosabb lett volna, hogy felismerjem, az odavezető utat helyesen kell megválasztani, és soha nem szabad feladni önmagunkat egy vágy érdekében! Én ezt tanultam meg, és nagyon kemény lecke volt ez számomra!

XIII. fejezet / 3. rész

Brigi maga elé nézve hallgatta az utolsó szavaimat. Rég kihűlt a kávéja, elfogyott az ásványvize. Ahogy elhallgattam, ő is magába mélyedt. Egy idő után felnézett ránk.

- Hálát adok az égnek, hogy találkoztam veletek! Köszönöm, hogy mindezt elmondtátok! – mosolygott és felállt. Nem mondott többet, mi sem kérdeztük. Nem tudtam, hogy fog dönteni. Én megtettem, amit kért, bemutattam neki életemnek ezt a szakaszát. A döntés, hogy ezzel az információval mit kezd, már az ő kezében volt.

- Nekem mikor meséled el, mit műveltél ott valójában? - kérdezte incselkedve Barna. Hozzá bújtam, megcsókoltam. Tudtam, hogy valójában nem érdekli. Ő nem olyan fajta. A jelen érdekelte, az, hogy szeretem, hogy azt az időszakot lezártam, és soha, semmilyen körülmények között nem vágytam oda vissza.

- Soha! Azt hiszem, ez egy olyan mese volt, amit itt felejtünk, ebben a kávézóban! – válaszoltam. Szigorúan emelte fel a fejét, megigazította a szemüvegét az orrán.

- Ez zseniális ötlet, doktornő! Menjünk, valakinek tanulnia kellene, és nem a múlton merengenie! Nemsokára kezdődnek a vizsgáid, és hát egy gyakorló sebészférjre nem hozhat szégyent a felesége, igaz? – kérdezte nevetve, majd intett a pincérnek és rendezte a számlát.

2014. január 12.