Az írás fikció, a történet kitaláció, nem valódi személyek szerepelnek benne és nem tudunk arról, hogy ezek az események valóban megtörténtek volna. Bár, ki tudja …

Kate Pilloy - Tom Anag: Az érem mindkét oldala

VII. fejezet / 1. rész

A szemüveges sráccal pár nap múlva, ismét a futópálya felé vezető utcán találkoztam. A szokásos baráti társaságával volt. Amikor meglátott, utánam kiáltott és a többieket maga mögött hagyva, hozzám lépett.

- Hoztam neked valamit, kicsi lány! – árulta el, és táskájából egy újabb paksamétát húzott elő, de ez sárga szalaggal volt átkötve. – Csak hogy a tanulással foglalkozz! Nem bírom nézni, hogy milyen fáradt vagy! – közölte, mintha minden nap látott volna. Felnéztem rá, szeretem volna valamit mondani, megmagyarázni, azt akartam, hogy értsen meg. Egyszerűen nem akartam, hogy ez a kedves fiú csak egy kurvát lásson bennem. Azonban nem tudtam mit mondani. Találkozott a tekintetünk, néhány másodpercig néztük egymást, aztán meghallottuk, hogy a barátai szólongatják, siettetik, kérik, menjem már.

– Tudod a szabályt ezzel kapcsolatban is, ugye? – kérdezte, miközben átadta a papírokat.

- Köszönöm, sokat segítesz vele!

- Mert én egy rendes srác vagyok! – humorizált, miközben megigazította az orrán a szemüveget. – Légy jó, kicsi lány! – kérte és visszament a társaságához. Továbbsétáltak, hallottam, kérdezték tőle, hogy mit akar ettől a csajtól, de nem válaszolt nekik. Normálisnak tűnt a csapat, olyan nyugodt, baráti társaságnak. Amilyen nekem nem volt. Valahol irigyeltem ezért őket. És nagyon szégyelltem magam.

    - És a Tibi? – kérdezte türelmetlenül a kávézó mélyén a fiatal lány. Látszott rajta, várja a happy end-et. Én is vártam, de az élet nem mindig erről szól.

VII. fejezet / 2. rész

Júlia szólt pár nappal később, hogy kevés a vendég, de küld aznap estére egy olyan férfit, akit nem tudott még teljesen leinformálni. Ismerősön keresztül jutott el Júliához, hiszen ez egy zárt kör volt, azonban keveset tudott róla. Azt mondta, szerinte ügyes lány vagyok, már több hónapos rutinom van, nem félt.

Amikor kinyitottam az ajtót, elállt a lélegzetem. Emlékszem, nem hittem a szememnek. Minden nő álma, Jean-Claude Van Damme magyar megfelelője állt az ajtóban. Az a tipikus, magas, szőke, sportos alkatú, csontos arcú rosszfiú, akiről egy magamfajta egyszerű lány csak álmodozhatott.

- Tudja Júlia, hogy így fogadod a vendégeket? – kérdezte, hisz meg sem szólaltam, csak álltam a küszöbön. Nem várta, hogy beinvitáljam, határozottan lépett be a lakásba, felmérte az egyetlen szobát, majd visszafordult felém és bemutatkozott. Kezet fogtunk, magabiztos, férfias mozdulattal. Ismerte a szokást, de ő volt az első, akit nem zavart igazán, hogy mindazért, amiért jött, pénz fizet, a kezembe adta a húszezrest. Nálam ő volt az első, akinél nem bántam, hogy egy órát marad.

Az első perctől ő irányított. Keveset beszélt, de azt határozottan tette. Természetesen, mély hangja volt, átható tekintete, divatos, sportos ruházata. Mondom: álompasi, egy az egybe! Magával hívott azonnal a zuhany alá, de nem várta, hogy levetkőztessem, ő sem tette. Mire mellé léptem a tus alá, már engedte magára a forró vizet. Aztán rám is. Felrúgva minden szabályt, a zuhany hideg csempéjének szorítva szájon csókolt. Hatalmas erővel esett nekem, és mire felocsúdtam, már magáévá is tett. Nem kívánt nyalakodást, becézést, nem csodált és nem is várt tőlem semmi egyebet, csak hogy vele együtt mozogjak. Nem variálta agyon a dolgot, bár hogy az óvszert mikor húzta a péniszére, azt nem tudtam volna megmondani. Gyors volt, ahogy minden másban is. Aztán elzárta a csapot, magára dobott egy törölközőt és a szobába ment. Mire utol értem, az ágyon ült. Felém nyújtotta a kezét, magához húzott és most időt szánt arra is, hogy megnézzen magának. Nem sokat, épp csak pár percet foglalkozott azzal, milyen a testem, már ismét szexre vágyott. Orális szexet akart, formás pénisze vágyakozva ágaskodott. Hihetetlen hamar regenerálódott, gyorsan kielégült ismét. Aztán elnyúlt az ágyon, ismét magához húzott és nem szólt. Egy idő után megmozdult, és közölte, hogy éhes.

- Van itt valami jó étterem? – kérdezte felém fordulva. Fél karjával átölelt, megsimogatta az arcomat. Minden mozdulata keménységet és mégis, lágyságot sugallt.

El voltam kápráztatva, hogy egy ilyen férfit vetett elém a sors. Ha nem fizet, akkor is ágyba bújtam volna vele, ezt azonnal tudtam. Akkor úgy éreztem, azt szeretném, ha az egy óra sosem telne le. Pedig semmit nem tett, de a kisugárzása elemi volt. Az az igazi alfahim érzés áradt belőle. Tudta magáról, hogy milyen hatással van a nőkre, így rám is, de ezt teljesen természetesnek vette. Nem tűnt beképzeltnek, talán hozzá volt szokva, hogy ezt tudja elérni csupán a megjelenésével. Mivel nem válaszoltam neki, ő beszélt tovább.

- Te sem vagy idevalósi, igaz? Hallatszik a kiejtéseden! Dunántúli vagy?

- Igen, Dunántúlról jöttem! – árultam el neki. - És te, Pestről?

- Okos lány vagy! – mosolyodott el. – És ügyes! – ismerte el. Ismét felém fordult, megcsókolt. Kezem végigsiklott a hátán. Csodálatos teste volt, izmos, de ruganyos, jó volt belemarkolni a fenekébe. Engedte, majd megfordított és hátsó-oldalsó pozícióban ismét belém hatolt. Miközben együtt mozogtunk a nyakamat, fülemet csókolta, mindkét karomat testem elé szorítva fogta le a kezem. Szinte ő mozgott, engem csak sodort magával. Aztán csendesen pihent, nehéz fejét az enyémre szorítva. Pár perc alatt ismét magához tért. Felállt, és elment zuhanyozni. Most nem hívott magával, de mielőtt ellépett az ágyról, rám dobta a földre leesett plédet. Ez volt az egyetlen figyelmes gesztus tőle, azon kívül, hogy szex közben is végig figyelte, hol tartok. Arról gondoskodott, hogy ne maradjak kielégületlen, úgy tűnt, ez számított nála. Pihegtem, nem is mozdultam, csak amikor hallottam, hogy befejezte a zuhanyzást. A plédet magamra csavartam, úgy vártam, de ekkor már magára vette a fürdőben ledobált ruháit. A fekete bőrhátizsákját nem féltette tőlem, végig az asztalon hevert. Most azért nyúlt, magához vette és mellém ült. Sodort cigarettát vett elő, meggyújtotta és felém nyújtotta. Hatalmas keze erőt sugárzott.

- Kérsz? – kérdezte – Tiszta, jó minőségű fű! – magyarázta, de nem fogadtam el. – Nem drogozol? – csodálkozott. Nemet intettem, elhúzta a száját. – Mást akarsz? – kérdezett tovább, de mivel arra is nemet intettem, vállat vont. Még legalább negyed órája volt, de nem használta ki. Felállt, felvette a dzsekijét, rám mosolygott és elment.

Tudtam, ha más nem is nyertem ezzel az egész munkával, de ez a délután, főnyeremény volt. Először kívántam azt, hogy bárcsak visszajönne, többet lehetnék vele, elvinne vacsorázni, vagy bárhová, csak ne hagyjon magamra. Ez volt az a pillanat, amikor nem érdekelt senki véleménye, a hírnevem, talán még a diploma sem. Elbűvölt, és az utána maradt üresség fájó volt.