1964 október 11. Vasárnap.

Háromnegyed négykor benyitott Ibi édesanyja.

-          Jani! Háromnegyed négy. Marad tovább, vagy velünk jön?

-          Nem csak azért aludtam itt, hogy aludjak, hanem, hogy Ibivel lehessek egy kicsit.

Gyorsan fel öltöztem, kimentem a verandára, a tálba vizet tettem és megmosakodtam. Teljesen felfrissültem. Ibi is kijött hozzám.

-          Miért nem jöttél be mosakodni ?

-          Jobban felfrissitett a hideg viz.- Sietnem kellett, mert Ibi már kész volt. Ibi valami olajos kenyeret nyújtott felém, hogy harapjak

-          Most már csak igy reggelizünk, mert nincs idő reggelit késziteni. Azért adon igy, hogy nehogy elkend a ruhádat. – kiment és hozott másik kenyeret és azt is adta, hogy egyek. Megfésült Ő is megfésülködött és megcsókolt.

-          Olyan szép vagy – mondtam Ibinek, aki új szürke szoknyába, sárga silon bluzba és kék szvetterbe volt.

-          Köszönöm a bókot – mondta és megölelt szorosan, aztán megcsókolt és kimentünk a konyhába, és következett a búcsuzkodás az apjától. Én csak

-          Viszont látásra Jóska bácsi, - köszöntem, de  éreztem azt, hogy ez a viszont látás sosem lesz. Még egyszer végig néztem a konyhában, hogy belém vésődjön minden ami emlék, ami szép, ami megmarad örökre.

El indultunk. Én vittem a böröndöt. Miután kiértünk a kapun,

-          Engedd, hogy segitsek vinni a böröndöt – kért Ibi s megfogta a kezemet amelyik a börönd fülét fogta.

-          Legalább erőt öntesz bele.- Mondtam és elvettem tőle a szákost is. Ibi csak a kis fehér táskával maradt. Utánnunk egy öreg asszony cammogott lámpással a kezében, mire én – nem fog elütni az autó, mert stop lámpánk is van.

-          Halkabban, mert még meghallja – intett ovatosságra Ibi nevetve.

-          Jó, hogy fogod a kezem, mert legalább vezetsz, mert nem látok semmit.- Majd kis idő múlva. – Na most már tudom hova kell menni. Oda ahol az a lámpa ég.

-          Nem oda, hanem ahol az a lámpa ég, - mutatott Ibi egy teljesen más irányba

-          Na ne viccelj. Azt gondolod nem jártam ott? Ott van az üzlet, az állomás meg itt. Emlékszel amikor a szénában voltunk itt jöttünk el.

-          Igaz, - mondta Ibi és megbotlott a sötétben, - Az Isten mozgassa meg, még kitöröm a lábam.

-          Gyertek ide középre, mert itt nem olyan köves. – Szólt hátra az anyja.

Lassan megérkeztünk. Rózsika néni felkeltette az állomás főnök feleségét, hogy adjon jegyet, és mivel nem volt aprópénze én vettem meg a jegyeket. Ibinek adtam egyet és kettöt megtartottam magamnak. A váróteremben leűltünk a padra és ott viccelődtünk és beszélgettünk. Kinn fújt a hideg szél, de azért a nép gyülekezni kezdett. Idegenek voltak. Én csak Eszti nénit ismertem. A lámpásról. Aztán dudolni kezdtük az énekeket.

Én – Még mindig megdobban a szivem, ha Te jösz felém...

Ő – Hazugság volt minden szavad...s nevetett hozzá, aztán ugyancsak Ő – Veszem a kalapom s ajánlom magamat...

Megfigyeltem, hogy Ibi az igazi válásról dalolt, legalább is én úgy éreztem.

Kimentünk a peronra, de a vonat nem jött, pedig mi már hallottuk a sipolást is. A peronon állva számolni kezdtük a lámpákat.

-          Te hány lámpát látsz ? – kérdezte Ibi.

-          Kettöt.

-          Én hármat – mondta ujongva Ő, és mellé állva tényleg hármat látott.

-          Ha azt vesszük akkor én ötöt látok

-          Én hatot – mutatott Ibi a váróterem felé.

-          Igen, de azt nem látod.

-          Honnan tudod?- Kérdezte nevetve. A kerités mellé álltunk, mert nagyon fújt a szél, de nem sokáig, mert fütyölt a vonat jelezve érkezését. Öleltük és csókoltuk egymást, aztán felűltünk. Elrendeztem a böröndöt és a szákost felakasztottam.

-          Hová akasztottad a szákost?- kérdezte Ibi nyafogva,- Mind ütöm bele a fejemet.

-          Tegye Jani a csomagtartóra s akkor nem ütődik a fejébe.- És én úgy rendeztem mindent, ahogy ők kérték, aztán viszaűltem a helyemre.

-          Hogy elterpeszkedtél?

-          Nem akarom öszegyürni a nadrágomat.

-          Min gondolkozól? Megmondod?- kérdezte Ibi látva, hogy én az ablakon bámulok ki a sötétbe.

-          Azon, hogy ki a te életedben Árpi- súgtam a fülébe és tényleg azon gondolkoztzam abban a percben. Árpi Pirinek udvarolt, aki testvérként szerette Ibit s Ő férjhez ment. Árpinak amikor haza jött nem maradt csak Ibi, aki fiatal szép és kedves. Ha az egyiktől el esett ott van a másik. Emlékeztem, hogy Ibi azt mondta az Árpival történt első találkozásra, hogy nagyon jól telt. Olyan jópofa ez az Árpi.

-          Nézd havaz!- mondta egyszerre Ibi, mutatott ki az ablakon.- Pont jókor megyek el, legalább nem érted meg a csúnya havazást... Úgy félek a téltől.

-          Nem tudom miért, de én sem szeretem. Nekem is a kedvencem a meleg, a zöldelő fák, a nyári napsütés, a sétáló párok.Én sem vagyok tél párti.

Lehúztuk az ablakot és nem tudtuk eldönteni, hogy hó-e vagy eső ami hull. Nagyon kellemes volt a hüs levegő. A becsapódó szél belekapaszkodott az Ibi sálába és az arcomhoz simitotta. Igy álltunk az ablakban szorosan egymás mellett és bámultunk az éjszakába, a sötétbe...

-          Huzzátok fel az ablakot, mert megteltek szénporral, - figyelmeztetett az anyja, és mi szót is fogadtunk neki, és visszaűltünk a helyünkre. A vonat fel püfögött a tetőre, mire Ibi igy szólt.

-          Még szerencse, hogy este van és nem látod milyen nagy kanyart tett a vonat. Biztos elszédülnél.

-          Nem vagyok szédülős természet.- mondtam és mégjobban belefúródtam az Ibi vállába szunyokálni.

-          Igen te alszol – mondta Ibi nyafogva. – Még van egy félóra és nem tudom, hogy elérjük – e Régenben a nagy vonatot. Olyan lassan megy.

-          Emlékszem egyszer el is hagytam kerékpárral. Elképzelheted, hogy én egy félóra alatt otthon vagyok és a vonat háromnegyed órát tesz meg Görgény és Régen között.

-          Ha akarsz leszállhatsz, mert Libánfalván úgy is addig áll, hogy pontos időbe érjen be Régenbe.

-          Akkor mindegy, hogy az úton megy lassan ha az állomáson várnia kell.

A vonat megállt Libánfalván és Rózsika néni mutatni kezdte hol laktak az erdész lakban.

-          Itt is laktunk és innen költöztünk a mocsárba. – Mi Ibivel az ablakhoz mentünk és néztük a házat. A vonat nem sokat állt, hanem egyet füttyentve elindult tovább. Jött a kalauz és kérte a jegyeket.

-          Képzeld csak innen kérik a jegyet. Ha valaki eddig eljött ingyen, innen mehetne már gyalog is tovább.

-          Ezt jó tudni. Ezután eddig jövök vonattal és innen gyalog megyek haza. Figyeld meg, hogy csak az utolsó percben fogom a jegyeket kivenni a zsebemből.

-          Ne hüjéskedj Jani ! Az Isten mozgasson meg, Szedd ki a jegyeket.

A jegyszedő már hozzánk ért s az Ibi jegyét már lyukasztotta, mire én is oda adtam a jegyeket. Már elhagytuk a 37-est és beértünk a gyárba.

-          Nézzük meg apád irodáját- mondta az anyja.

-          Emlékszel Ibi mi is voltunk itt apádnál?

-          Nézd a padot ahol ültünk.

-          Nem akartak be engedni engem csak Ibit – meséltem az anyjának, - de amikor látta az őr, hogy Ibi nem megy be nélkülem, kénytelen volt be engedni engem is.

-          Engem mindig be engedett. Az őrök mind ismertek engem. Akkor pont az volt szolgálatban amelyik nem ismert engem.

-          Miért nem mentetek be a nagy kapun?- kérdezte az anyja.

-          A nagykapunál kérték a buletint és egy csomó formaság. Itt hamar be engedtek mindig.

-          Emlékszel itt hagytuk a kerékpárokat.

-          Emlékszem.- Válaszolt Ibi. A vonat meg állt. – Na még az hiányzik, hogy itt hagyjon. Lesz amit menjünk az állomásig.

-          Hát mi nem szállunk le. Mi az állomásig vettük a jegyet. Minket vigyen addig, hogy elérhessük a nagyvonatot.- És a vonat megindult.

-          Látod csak egy szavadba került és máris utazunk tovább.- Mondta Ibi.

-          Mindent akarni kell és akkor sikerül.

A vonat ment ment csendesen, már a kicsi állomást is elhagyta már majdnem a nagy állomásnál volt, amikor meg állt.

-          Látod milyen rendes? Mindjárt a nagyállomásnál vagyunk.- örvendezett Ibi.

-          Pedig még vihetett volna.

-          Na ne légy mindig elégedetlen.

-          Legalább a fedél alá vihetett volna, hiszen a sinek még tovább tartanak.

-          Máskor még eddig sem hozott el, mégis jó volt.- Várj forditsam meg a böröndöt, mert nem akarok árulni, - mondta Ibi nevetve, amint átvágtunk a sineken az állomás felé.- Most megyünk nászútra – súgta nekem, hogy az anyja ne hallja meg. Az eső szemerkélt csendesen.

-          Na ez jó ! Mit fogok én csinálni Vásárhelyt, ha esni fog az eső?

-          Adom az esőköpenyemet és haza jösz vele. Nekem úgy sem kell. Nem fogok mászkálni a városban, mert tanulnom kell.- A peron ajtónál egy tócsa volt, mindenki kikerülte, vagy átlépte. – Vigyázz nehogy belelépj Janika.- A váróteremben sokan voltak,de azért mi a csomagokat a székre tettük, hogy ne koszolódjanak el. Inkább álltunk a csomagok mellett.

-          Ibi meg engeded, hogy vegyek cigarettát ?- kérdeztem.

-          Vegyél, - mondta Ibi büszkén a mama előtt, hogy én Tőle kérek engedéjt a cigaretta vásárláshoz.

-          Hiába, most szükségét érzem, de ez lesz az utolsó doboz, igérem.

-          Nem baj, majd meg irod hányat fogsz szivni, naponta. Igaz úgy sem tudom ellenőrizni.

A büfében, ahol a cigarettát vásároltam, az egyik asztalnál az ajtó közelében egy herbusi csavargó banda ivott. Köszöntek, én is viszont köszöntem, aztán megvásárólva a cigarettát visszamentem  Ibihez. Rágyújtottam, pedig Ibi mind kiakarta fújni a tüzet, de nem sikerült neki. Közben bejött a herbusi gárda és szemtelenül végig mustrálták Ibit, aztán elmentek. Az ablakban megjelent egy fiatalember arca, aki ugyancsak Ibit bámulta.

-          Nézd Ibi hogy bámul az a fiatalember az ablakból.- figyelmeztette  a mama Ibit.Én is hirtelen oda néztem, tényleg egy szép fiatalemberrel néztünk össze, aztán elhúzódott az ablaktól.

-          Látod Jani csak rá kell nézz és máris elmegy a kedve a bámulástól.

-          A hátam mögött vannak valami lányok – halkitotta le a hangját a mama, - és ezek a herbusi fiuk mind ezeket külüpölik.

-          Ezek állandóan az állomásnál vannak és kötekednek mindenkivel, – mondta Ibi. Én eldobtam a cigaretta véget és – nézd mi van ki irva: 30 lej büntetés a szemetelőknek.

-          Rám nem vonatkozik. Én a város tisztasági részlegén dolgozom. Én ma kivétel leszek.

-          Persze neked szabad piszkolni. Hányat büntettél meg?

-          Egyet sem. Kezdetben nagyon rámenős voltam, főleg a főtéren féltek tőlem az üzletesek, de mondták is, hogy a hirtelen keletkezett vihar hamar el is múlik.Az is lett a vége. Nem mondom, hogy koszos a város, de lehetne sokkal tisztább is. Miután megismertelek teljesen elhanyagoltam a várost. Csak a parkot ellenőriztem és azt is csak érted. – Aztán egy kis hallgatás után – Ibi, most Te elmész. Elválunk. Új környezetbe kerülsz. Új barátok fognak körülvenni.Szebbek fiatalabbak, hozzád valóbbak. Lehet, hogy bekövetkezik Bereczki Magdi jóslata... Semmi baj. Én szeretlek Téged és a te boldogságod előbbrevaló nekem. Jógod van az élethez. Csak az a kérésem, ha mind ez bekövetkezik, ird meg nekem.

-          Ne beszélj igy. Tudod, hogy csak téged szeretlek.- rágyujtottam egy cigarettára és mohón magamba szivtam a füstöt – megint rágyujtottál? Csak most dobtad el.

-          Ibi ! Minden este 10 órakkor gondolj rám.

-          Nincs órám, de megkérdezem majd valakitől hány óra, - vette viccnek a kérésemet Ibi.

-          Én majd reád gondolok és előszedem a fényképeidet és azoknak mondom el a napi eseményeket.

-          Jó, én is úgy teszek.

Bejöttek a herbusiak, ismét végig mustrálták Ibit és a többi lányokat aztán kötekedni kezdtek a mellettünk lévő lányokkal.

-          Milyen kár ezért a fiuért. Milyen ügyess és milyen szép.- sopánkodott az Ibi anyja.

-          Maksaynak hivják. Ottóékkal dolgozik. Ő is belekerült ebbe a társaságba, kiemelt volt és más társaság nem fogadta be – magya rázta  Ibi az anyjának, és én elgondoltam, hogy engem sem fogadott be  még egykori barátaim sem, akikkel együtt jártunk az iskolába, akik ma már kinötték magukat és féltették az álásukat. Nem mondom beszéltek velem, de csak a hivatalos hangnemben. Kimentünk megvenni a jegyet. Egy százast adott Rózsika néni Ibinek, hogy megvegye a jegyet. Állt mellettem és én átöleltem, s elmentünk jegyet venni.

-          Menjek én is veled ?

-          Gyere, - volt a határozott válasz.

-          Nem ...nem megyek, mert még rosszabb lesz a válás a visszajövéskor. Jobb most elválni és minnél hamarabb találkozni.- Megvettük a jegyet és egy öregaszony megkérdezte

-          Vásárhelyre mennek?

-          Igen. – Válaszolt Ibi.

-          Mennyibe került a jegy?

-          11 lejbe, - mondta Ibi a néninek, - most vissza adom a 7lej 50 banidat, amit adtál a jegyért.

-          Nem fontos. Maradjon neked annál több költő pénzed.

-          Nem kell. Nem fogadhatom el.

-          Add meg Janinak a pénzt a jegyért. – szólt az anyja Ibinek.

-          Már elrendeztük – mondtam, és zsebre tettem a kezemet.

-          Nem rendeztük el, mert Jani nem akarja elvenni a pénzt.Vedd ki a kezedet a zsebedből. Huligán akarsz lenni?- és a zsebembe nyomta a pénzt.

-          Nem baj elteszem emlékbe és egyszer majd  viszont látod...

Észre sem vettük és a vonat berobogott az állomásra. Kapkodtuk a csomagokat és rohantunk ki a peronra. Oh Istenem! Milyen rosz érzés a válás. Az ember szive összeszorul arra a gondolatra, hogy még viszontlátjuk-e egymást valaha, és ha igen, akkor hogyan? Elöször az anyja szállt fel a vonatra, aztán Ibi a leg végén. Felvittem a csomagját és álltunk hárman szótlanul. Megcsókoltam Ibit, aztán az anyját és a vonat már jelezte is, hogy indul.

-          Menj...menj Janikám – mondta Ibi aggódva, hogy le tudjak szállni.

-          Ibikém! Sok sikert kivánok, légy bátor és erős s meglátod minden sikerülni fog... szoritani fogok neked. Aztán, ha akarsz irj...- még egyszer megcsókoltam Ibit és leugrottam a már mozgó vonatról. Ibi az ablakhoz jött és integetett és én is neki. A vonat elment magával ragadva azt a lányt aki eddig a legkedvesebb volt számomra. Ott álltam és addig néztem amig a vonat el nem tünt a kanyarban.

Az eső esett és én lassan haza ballagta nehéz szivvel...

1964 október 13. Kedd.

Kaptam egy képeslapot Ibitől s irtam válaszul egy verset Neki:

                     Gondolj néha rám...

Itt van az ősz, s Te elmentél tőlem,

Felhős lett az ég s a láthatár,

Lehullott egy kis csillag az égről

Szivem Téged mindig visszavár.

Csak még egyszer láthatnálak Téged

Meggyógyitana e pillanat.

Életemet adnám érte Néked,

Mert a szivem úgy érzem megszakad.

Tudnék betelni a gondolattal,

Hogy újra visszajössz és nevetsz

Nem bánkódnék nyugtalan szivemmel,

Ha tudnám boldog vagy és szeretsz.

Ó jöjj vissza álmaimban hozzám,

Simogasd meg csak egyszer fejem,

Álmaimba csak egy kis fényt hozzál,

Szoritsad a szivedre kezem.

Hadd halljam meg, hogy dobban az értem

Csillagtalan sötét éjszakán.

Szivem helyett a szivedet kértem

S most azt kérem gondolj néha rám.

                     Szászrégen 1964 október 13.