1964 junius 3- án történt.

A városba érkezett egy óriás bálna a GÓLIÁT. Mindenki látni akarta, még a környező falvakból is jött a nép a csodájára. A városi  buszunk soföre kért, hogy menjek velük az állomásta, mert nagyon sok az útas és sok a potyázó. Kért segítsek az ellenőrzésnél. Bementünk a gyárhoz és úgy megtelt a busz, hogy nem tudott elindulni. Elromlott. Kértünk egy másik buszt és jött is nemsokára Bereczki. Amig megyjött a busz, az emberek fáradtan lehevertek a fűbe, vagy leűltek a járda szélére. Amint figyeltem az embereket egyszer csak látom, hogy az Akácos utca felől jőn egy ismerős kislány.Fehér bluzba fekete szoknya és könnyü szandálba volt öltözve. Hamar rájöttem honnan ismerem ezt a kislányt. Az akit a kicsengetésen láttam. Istenem lehetséges ez? Itt van előttem. Ha akarom megérinthetem. Láthatom. Egy pillanatig rám nézett, aztán elnézett felettem. Nem akar ez velem ismerkedni. A szívem a torkomba vert és nem tudtam mit tegyek annyira izgultam, mint egy kis iskolás gyerek. Ma megkéne ismerjem. Ha most elszalasztom elveszett minden. Megfogom ezt az alkalmat.Ha most odamennék hozzá mit szólna? Nem volt bátorságom.Szerettem volna megszólítani,de féltem, hogy elriasztom magamtól. Inkább vártam az alkalmat, ami remélem  bekövetkezik egyszer. Most meg elégszem azzal, hogy láthatom és élvezhetem a közelségét. Végre megjött a busz és a nép tolongani kezdett mindenki űlőhelyet szeretett volna találni.A kislány megvárta, amig mindenki fel űl és csak aztán lépett fel a lépcsőre. Egész úton őt figyeltem. Alig vártam, hogy elérjen hozzám. És mellettem volt. Akár meg is érinthettem volna, úgy véletlenül, de nem volt bátórságom. A Sós utcai megállóban leszállott. Egy másodpercet gondolkoztam, hogy én most mit tegyek, de hamar döntöttem és utánna léptem. A park felé ment, és egy kicsit visszapillantott. Mikor látta, hogy én is leszállottam, meglassította lépteit. Tehát Ő is akarja, hogy beérjem. Ez volt az érzésem, de még mindig haboztam.Inkább figyeltem csinos alakját, formás lábát, fiús frizuráját. Azt hiszem az én hajam is volt akkora mint az övé. Már el érte a sarkot és ismét visszanézett. Látva, hogy nem értem be még lassabban ment át az úton. Beértem. A szívem a torkomban vert. Sohasem gondoltam, hogy egy csitri lány eny-nyire megzavarjon. Mély lélekzetet vettem, és

-          Kislány nyugodtan várjon meg. Nem akarok alakoskodni, mivel ön is tudja mit szeretnék és talán mind a ketten ugyan azt akarjuk, megismerkedni.

-           Igen. Én is akarom.

-          Ha ez igy van nincs más hátra, hogy megmondjuk a nevünket és már is ismerni fogjuk egymást. Engem Gráma Jánosnak hívnak, Radnótfáján lakom, 25 éves vagyok és nőtlen.

-           Én  Gergely Ibolya vagyok, Görgényszentimrei, 17 éves, és most éretségizek a 2- es számu középiskolában, de már ötödik elemitől Régenbe járok iskolába.

-           Nagyon tetszik ahogy bemutatkozott. A lányok általában csak a kereszt nevüket szokták megmondani és Ibike, ha szabad igy becéznem mind két nevét megmondta. Van egy piros pontja tőlem. Hol szokott járni, hogy sohasem találkoztunk.

-           Csodálkozom, hogy nem látott, hiszen mindig a busszal szoktam járni és én sokszór láttam őnt a buszon, sőt még a kesszánál is szokott lenni.

-           Igen. Sokszor helyettesítem a hiányzókat. Én csak olyan beugró vagyok a buszon. – Igy beszélgetve felértünk a főtérre, ahol a Góliátot, a bálnát pont akkor takarták ki. Megálltunk megnéztük mi is és,

-           Kérem ne jöjjön tovább, mert nem szeretném ha a tanárok meglátnának az ablakból. Nem szeretnék pont most roszpontot szerezni a vizsgák előtt.

-           Szeretnék még találkozni Ibikével, ha megengedi, hogy így szólítsam.

-           És én hogy szólíthatom ?

-           Otthon Janinak szólítanak, de a városban mindenki Gramesznek hív. Válogathat, de én még valamit kérdeztem, amire nem válaszolt.

-           Nem tudom mit mondhatnék, mivel éretségiznem kell és nagyon sok tanulni valóm van most. Talán a buszon reggel.

-          Rendben,- mondtam és Ő elment s néztem utánna, amig elvegyült a többi diáklány között.

Milyen is az élet. Emberek százai mennek el mellettünk naponta és mi észre sem vesszük őket. Mintha semmi sem történne csak az élet nem áll meg. Meg ismerkedünk valakivel megmondja a nevét és máris kész a kapcsolat. Ismerjük a hangját ,látjuk a mosolyát, és a jobb esetben ha nincs mellettünk hiányzik nekünk. Ez már a jobbik eset. Itt kezdődik a kapcsolat. Ha ragaszkodunk is hozzá akkor már nyiladozik a szerelem virága. Csak egy kis beszélgetés volt köztünk és én már is úgy érzem mintha mindig ismertem volna, mintha mindig is hozzám tartózott volna. Hiába, nekem is barátra és szeretetre volt szükségem, ami hiányzott az életemből. Egy barátra, aki szeret és akit szerethetek. Az iroda felé menet imátkoztam a Jó Istenhez, hogy: Add Istenem, hogy szeressenek és én is szerethessek és én hálás leszek Neked egy életen át. Hallgasd meg imámat, ámen.

Másnap reggel Szabadi volt a buszon és én is vele voltam. Be- mentünk a gyárig és megfordultunk az autóval és vártuk, hogy a gyári munkások kijöjjenek a váltásból. Már éppen indulni akartunk amikor az egyik középiskolás lány kért, hogy várjuk meg amig haza szalad a bogárgyüjteményéért, mert otthon felejtette.Kértem Szabadit, hogy várjon egy kicsit és mikor elment a kislány, akit ismertem, Szabó Manyinak hivják, és láttam, hogy merre megy mondtam Szabadinak, hogy lassan menjünk utánna és aztán felvesszük, ha elvette a bogárgyüjtemé-nyét.A herbusi iskola előtt ismét nagy tömeg várt ott volt Ibi is. Most is megvárta amig a tolakodók felűlnek és csak a végén űlt fel. Nem jött hozzám, hanem én kellett hozzá menjek. Úgy tett mintha nem is ismertük volna egymást, mintha nem is érdekel-ném, mintha nem ohajtaná ezt a találkozást. Nekem ez volt az érzésem. Se baj. Előre mentem a soförhöz és ott beszélgettem Szabó Manyival, aki figyelmeztetett, hogy vigyázzak arra a kislányra, mert annak már komolyan udvarolnak.

-            Nem baj, majd én is feliratkozok a várakozók lajtsromába. Hátha nekem is terem babér,- mondtam Manyinak, és elképzeltem, hogy nem is csodálkozom, hogy udvarolnak neki, mert bizony én is szivesen udvarolnék neki. Egész idő alatt, amig a buszon voltunk egyetlen egyszer nézett rám és akkor is csak hidegen, mintha so-ha nem is láttuk volna egymást és ez egy kicsit fájt nekem. Éreztem, hogy valami történhetett, mert a tegnap még szépen beszélgettünk és ma már... Mi történt?...Ez az élet Gramesz...ezt már megszokhattad. Nem jött előre. Elhatároztam, hogy a Sós utcánál leszállok és bemegyek az irodába. Leszállottam és Ő is leszállott. Tettem magam, hogy nem veszem észre, de megvárt és nem mehettem el mellette.

-          Csókolom. Örvendek, hogy megvárt. Az a kislány akivel beszélgettem a buszon azt állította, hogy ne nagyon udvaroljak magának, mert komoly udvarlója van, akinek nem tetszik.

-          Igen. Bemutatta nekem Mondik Pityut, azt hiszem ismeri és azt szeretné Manyi ha udvaroltatnék Pityuval, de nekem nem tetszik Pityu és ezt meg is mondtam neki. Pityu nem esett kétségbe, de Manyi most is mindenkit lebeszélne ha tehetné, hogy csak Pityu maradjon. Van ideje?

-          Hogyne. Idő milliómos vagyok. Parancsoljon velem.

-          Ma csak kilencre kell menjünk az iskolába, de én megszoktam, hogy korán kelek és igy hamarabb jöttem el otthonról és van időm beszélgetni.- Megnézte az óráját, – most negyed nyolc, jőjön űljünk le a parkban.

Elindultunk a park felé és én elgondoltam, hogy ez a kislány nem csak szép és ügyes, hanem bátor is. Van benne kezdeményezés, és ez nekem tetszik. Nagyon tettszett ez a lány. Ha ez így megy nagy dolgokra leszünk képesek ketten.Átmentünk a park tulsó felébe és ott leűltünk egy padra. Az volt az utolsó pad.Nem tudtam  mivel kezdjem a beszélgetést. Mind a ketten azt vártuk, hogy a másik mondjon valamit.

-            Ibike szereti az irodalmat?

-            Reál szakos vagyok.

-            Ez azt jelenti, hogy nem? Szerintem amiért reál szakos azért még szerethet olvasni regényeket vagy verseket ?

-            Szeretek olvasni és szeretem a verseket is.

-            Tud sok verset ?

-            Nem nagyon.

-            Édesanyám amikor kicsik voltunk nem meséket, hanem verseket mondott nekünk, olyanokat mint :

Az út szélén vad alma fa,

Vándorfiú űl alatta... Gyulai Páltól vagy

Mesebeli  kiskirályhoz

Betévedt egy kis leány... Ő szerettette meg velünk a verseket. Nagyon sok verset tudott. Vajda János Anna verseit kivülről tudta. Ha akarja Ibike elmondom Juhász Gyula Milyen volt szőkesége címü versét.

-            Tessék, szívesen hallgatom.- mondta , és én elmondtam és belejöve a verselésbe,

-            Elmondhatom Faludi György  Haláltánc balladáját, amit Francois Villon stilusában írt ?

-            Jó, - mondta és én szép lassan mondani kezdtem úgy ahogy Kovács Bálindtól hallottam. Érdekesen űlt a padon, fél oldalt felém fordulva és figyelte minden szavamat. Éreztem, hogy magával ragadja a vers mondanivalója. Mikor elértem :

  A vén paraszt már tudta s várta

Alkonytájt kinn az udvaron :

,, Görnyedt testünknek nincsen ára,

S úgy halunk meg, mint a barom.

Kaszás testvér! Sovány a földünk!

Könyörgöm, egyet tégy nekem:

Ha vinned kell, szórd szét a testem

Trágyának kinn a réteken!’’

Ő rábólintott s vitte lassan,

S úgy szórta, szórta, szórta szét,

Mint magvető keze a búzát,

Vagy pipacsot az őszi szél.

A földbe térünk mindahányan,

S az évek szállnak mint a percek,

Véred kiontott harmatával

Irgalmazz nekünk Jézus Herceg!