Amikor James fölébredt, nem találta maga mellett Diánát, a szobában sem volt, így aztán keresni kezdte, kiment a parkba, hátha ott találja őt. Mivel ott sem bukkant rá, Mariamához sietett, de ő sem tudott semmit Diána hollétéről. James egyre idegesebb lett, az egész szállodát átkutatta, de hiába. Kérdezte a barátait is, de mindhiába, nem látták Diánát és nem értették, hogy tűnhetett el így, nyomtalanul.

– Talán, próbáld meg felhívni – Susan ötlete nagyon jónak tűnt, James a telefonjáért nyúlt.

– Igen, már nekem is eszembe jutott, megyek és megpróbálom felhívni – James tárcsázott.

– A hívott szám pillanatnyilag nem kapcsolható, kérjük, ismételje meg a hívását később! – búgta a telefon.

– Ki van kapcsolva.

– Nem szólt, nem mondott valamit? Hátha van valami dolga… – kérdezte Missi.

– Nem… – James összeráncolta a szemöldökét.

– Lehet, hogy egy kis egyedüllétre vágyott és hazament – Steven nyugtatni próbálta Jamest, aki már a kezét tördelte, el sem tudta képzelni, mit történhetett Diánával.

– Miért kapcsolta ki a mobilját?! Ha csak oda ment… miért nem szólt nekem?! Mi lehet vele?! Nem akar látni, vagy… miért tűnt el így, egy szó nélkül?! – James próbált logikusan gondolkodni, de nem nagyon sikerült, a szíve egyre gyorsabban dobogott, mélyeket lélegzett, a szobában járkált, az ablak elé állt.

– Nem tudjuk James, de ne aggódj, biztos, hogy mindjárt itt lesz! – Susan látva, hogy James mennyire aggódik, próbálta őt nyugtatni.
– Mi van, ha valami baja esett? Vagy elrabolták? Ki tudja, lehet, hogy Lili csinált már megint valamit… – James kezdett teljesen irreálisan gondolkodni.

– Elrabolták? James! Mióta nincs meg? Egy órája? – David is segíteni próbált, a szavaitól azonban ő csak még ingerültebb lett, nem értette, hogy David hogy tud ilyen nyugodt maradni.

– Egy órája és huszonhárom perce, ha tudni akarod! – vágott vissza, de ahogy kimondta, érezte, hogy kicsit túlzás, hogy ennyire félti Diánát, az érzésein azonban nem tudott változtatni.

– Nyugodj meg, biztos elő fog kerülni! – mondta lágyabb hangon David.

– Hogy nyugodjak meg? Sehol sem találom őt! A telefonja pedig ki van kapcsolva! Mégis, mit jelent ez? Láttátok a múltkor mi történt, mikor Lilivel találkozott! Mi van akkor, ha valami baja esett? – csak arra tudott gondolni, hogy Diána képességei sokszor sodorhatták volna őt komoly bajba, nagyon félt attól, hogy most is valami hasonló dolog történt.

– Ülj le egy kicsit, és tényleg próbálj megnyugodni. Lehet, hogy itt van valahol, szerintem hamarosan jelentkezni fog! – Susannak igaza volt. A várakozás azonban senkinek sem volt kellemes. – Mi sem tudjuk, hogy hol van, de nem kell egyből rémeket látni.

– Igazad van, de nagyon rossz, hogy nem tudok róla semmit! Legalább fel tudnám hívni, de még a mobilja is ki van kapcsolva!
– Hívogasd, hátha idő közben bekapcsolta a telefonját, én még egyszer szétnézek a szállodában – mondta Steven.

– Veled megyek – ajánlkozott David, és már indultak is az ajtó felé.

James továbbra sem tudta felhívni Diánát. Egész délelőtt próbálta elérni őt, de hiába. Délben aztán elhatározta, hogy bevonja a rendőrséget is, elmondja, hogy eltűnt a barátnője. A rendőrség közölte vele, hogy 72 órának kell eltelnie ahhoz, hogy ők is keresni kezdjék, mivel semmilyen jel nem utal bűncselekményre. James egész délelőtt nem evett semmit, nem tudott megnyugodni addig, míg Diána elő nem kerül. Missi és Susan már arról susogtak, hogy mi van, ha Diána elhagyta Jamest a képességei miatt, nehogy Jamesnek baja essen. Persze mind a ketten nagyon jól tudták, hogy mennyire szeretik egymást, de azért megfordult egy-két érdekes gondolat az ő fejükben is. James tovább próbálkozott a telefonnal délután is, de a sokadik hívás után földhöz vágta a készüléket, az pedig darabokra tört. James a fejét fogta, kifakadt.

– Ez nem lehet igaz! Diána eltűnt és a rendőrség nem tesz semmit! Egyszerűen semmit! –Susan ment oda hozzá és átölelte őt.

– James… próbálj megnyugodni, elő fog kerülni, tud vigyázni magára! Enned kellene, egész nap nem ettél semmit! James, kérlek…

– Nem vagyok éhes! – eltolta magától Susant. – Hogy is tudnék most enni! Mi lesz, ha nem kerül elő estig? És ha bajban van? Ha valahol… valami… történt vele, és senki sem segít neki… – leült a kanapéra, úgy érezte, hogy senki sem veszi komolyan azt, hogy Diána eltűnt, hogy csak ő aggódik érte igazán.
– Nyugi, hamarosan itt lesz, meglátod! – mondta Missi.
– Hozatok valamit enni, már három óra van, és még ma nem ettél James! – Susan intézkedett, majd mikor megérkezett az étel Missivel együtt próbálták rávenni őt, hogy egyen pár falatot. David és Steven beszéltek Mariamával, Marchelloval és mindenkivel a szállodából, hátha valaki tud valamit, de senki sem hallott felőle.

Délután négy óra körül aztán megérkezett Diána.

Mikor visszaértem a szállodába James szaladt elém, átölelt, a táskámat a földre dobtam.

– Diána! – láttam, hogy nagyon ideges, de megkönnyebbült, hogy lát. Missi és Susan is odasiettek hozzám. Tudtam, hogy aggódtak értem. Hulla fáradt voltam, majdnem összeestem már ott, az ajtóban.

Missi és Susan is kíváncsian néztek rám, várták, hogy elmesélem, hogy mi történt velem, merre jártam. Még mielőtt beszélni kezdhettem volna, James eltolt magától majd kérdőre vont.

– Hol voltál? Tudod te, hogy mennyire aggódtam érted?! Már a rendőrséget is felhívtam, hogy eltűntél Diána! Hogy képzelted, hogy csak így, egy szó nélkül elmész?! Legalább ezerszer próbáltalak hívni a mobilodon, de ki volt kapcsolva! Miért csináltad ezt velem? Miért? – James a szobában fel-alá járkált, miközben kérdezett, lesütöttem a szemem, magam elé meredtem, meg akartam várni, míg lehiggad, hogy válaszolni tudjak, de a kérdések záporoztak, nem úgy tűnt, hogy egyhamar meg tud nyugodni. Végül Susan szólt rá.

– James! Kérlek… – Susan felém nézett, miközben próbálta felhívni az ő figyelmét rám.

– Diána! – végül ő is rám nézett, én is rá, könnyes szemekkel álltam előtte, már nagyon megbántam, hogy nem szóltam neki, hogy elmegyek.

– James… én – nem tudtam kinyögni semmit. Hogyan mondjam el neki, hogy mi történt?

– Mi történt? – türelmetlenkedett, de észrevette, hogy nem vagyok jól, odajött hozzám és újra átölelt. Nem tudtam beszélni, csak sírtam, ő pedig simogatni kezdett, éreztem, hogy már nem olyan dühös, csak tudni szerette volna, mi történt.

Eltelt egy kis idő, mire ő is és én is megnyugodtunk annyira, hogy beszélni tudjak.

– Ne haragudj, hogy csak úgy elmentem… mennem kellett. A telefonom lemerült, és nem volt nálam a töltője – összeszedtem a gondolataimat, el kellett mondanom neki, hogy mi történt  –
A nagymamám… meghalt – mondta elcsukló hangon. Kimondani is szörnyű volt, szinte még fel sem fogtam, hogy mi történt. Négy órát autóztam hozzá, hogy lássam még őt, hogy tudjak vele beszélni utoljára, de későn értem oda… – ordítani tudtam volna a fájdalomtól, záporoztak a könnyeim, a lábaim elgyengültek James kapott el, a kanapéra ültetett.

– Diána! – James mellém ült és átölelt, Susan megdöbbenve állt előttünk, Missi pedig a szája elé tette a kezeit, meg sem tudtak szólalni a döbbenettől.

– James, nekem ő volt a családom, csak ő volt, és most itt hagyott. Elment örökre… – nem bírtam tovább tartani magam.

– Részvétem Diána! – mondta csöndesen Susan, majd kérdezgetni kezdett – Hogyhogy négy órát autóztál? Aztán meg vissza is kellett jönnöd… Az rengeteg! Nagyon fáradt lehetsz most, nem vagy éhes? Ettél valamit, Diána? – Susan óvatosan faggatott, mellém ült, megfogta a kezeimet.

– Köszönöm Susan. Nagyon messze lakott, ápolónő vigyázott rá, csak nagyon ritkán tudtam meglátogatni. Hozzám költözni nem akart, szerette a házát, ott akart maradni. Kilencre értem oda, de akkor már nem élt! Perceken múlott, perceken… Négy óra volt az út csak oda, egyszer megálltam az autópályán pihenni egy kicsit, kétszer hazafelé. Ettem délben egy keveset – nagyon nagy trauma volt ez nekem, most, hogy beszélnem kellett róla, még nehezebb volt.

– Fogadd őszinte részvétemet, Diána! – mondta Missi is – Hogyan… honnan tudtad, hogy… haldoklik?

– Álmomban köszönt el tőlem – Jameshez bújtam, teljesen kikészültem, nem akartam többet beszélni.

– James, mi most elmegyünk… – Susan megfogta Missi kezét, aki még mindig nem tudott magához térni, nagy szemeivel nézett, meg se tudott szólalni.

– Jól van, menjetek csak… – halkan, szinte suttogva beszélt James hozzájuk.

Miután Susan és Missi elmentek, James felállt és felemelt, az ölébe vett és az ágyhoz vitt. Gyöngéden letett és mellém feküdt, átölelt és álomba simogatott. Éreztem, ahogy betakar később és elmegy, de annyira fáradt voltam, hogy nem tudtam szólni, kérni, hogy ne menjen el, elaludtam.

Este aztán, mikor felébredtem, James újra mellettem volt, mikor kinyitottam a szemem.

Felültem az ágyon, ő is, és kérdezgetni kezdett.

– Hogy érzed magad? Nem vagy éhes?

– Kábultan, fáj a fejem, de nem vagyok éhes. Ne haragudj rám, hogy egy szó nélkül mentem el… nagyon siettem… a telefonomról teljesen megfeledkeztem, hogy le fog merülni, és vigyek magammal töltőt, ráadásul azt hiszem, a kocsiban is maradt, csak a könyvet hoztam fel, a táskámban.

– Milyen könyvet? – kérdezte James csodálkozva.

– Amit a nagymamámtól kaptam, azt mondta az álmomban, vagy legalábbis azt hiszem, hogy ez az örökségem – az a ronda könyv, amit láttam, hát igen, végülis nálam landolt.

– Az örökséged?

– Igen. Az ápolónő adta oda, a nagymamám ragaszkodott hozzá, hogy amint megérkezem, nyomják a kezembe. Ő is tudta, hogy megyek, mégsem tudott várni, csak pár percet kellett volna még…

– Annyira sajnálom, kedvesem! – átölelt, hozzádőltem, teljesen elhagyott minden erőm, jól esett, hogy mellettem van.

– Egy pár nap múlva újra utaznom kell, akkor lesz a temetés, szerencsére sikerült elintéznem ott pár dolgot.

– Mindenképpen veled megyek, melletted akarok lenni! – James határozottan kijelentette, hogy velem jön, ámulva néztem őt.

– James… nagyon hosszú az út, és én nem akarom, hogy…

– Ne butáskodj… nem akarom, hogy egyedül menj, még segíthetek is, például majd vezetek, ott szeretnék lenni veled, kérlek! – egyre jobban szorított, a szavai nagyon jól estek.

– Jól van, köszönöm! – egy halvány mosoly, ennyit tudtam kicsikarni magamból számára, köszönetem jeléül.

Egy jó forró fürdőre nagy szükségem volt. A könyv a táskámban maradt, úgy tettem el, hogy bele se néztem, nem is akartam, megfogni is elég nehezemre esett. Láttam, hogy kilóg a belőle pár papír, valamit még beletett a nagymamám a könyvbe, de nem néztem meg, hogy mik azok.

Ahogy a Hold egyre dagadt, úgy kezdett visszatérni az erőm, úgy csitult bennem a fájdalom, pár nap múlva készen álltam a temetésre. Nem nagyon volt időm gondolkodni, csak tettem a dolgomat, majd ha lezajlik a temetés, kifújom magam, ez járt a fejemben. James támogatott, vígasztalt, nélküle sokkal nehezebb lett volna minden, talán ki sem bírtam volna ekkora fájdalmat, de mellettem volt, a jelenléte hatalmas segítség, gyógyír volt számomra.

A temetésre Missi és Steven is szerettek volna velünk jönni, először furcsa volt a kérésük, de aztán arra gondoltam, hogy legalább beszélgetünk egy kicsit, elterelik a figyelmemet. Az út hosszú és fárasztó, de velük majd gyorsabban telik az idő.

A temetés napján nagyon korán keltem, még négy óra sem volt, de nem tudtam visszaaludni, pakolásztam, összecsomagoltam pár dolgot. Ekkor találtam meg a táskámban a nagymamám könyvét, benne is hagytam, hogy elviszem magammal azt is.

Hat óra után indultunk el, James vezetett, Missi és Steven pedig hátra ültek. Már rég világos volt, augusztus eleje, nagyon meleg nyári nap várt ránk. Szabolcs megyébe tartottunk, egy pici kis faluba. Ott nőttem fel, ahol a levegő friss és tiszta, éjjel, pedig látni lehet a csillagokat, ahol nyári esténként a többi gyerekkel együtt néztem, ahogy kolompolva vonul végig a tehéncsorda az utcán. Csodás emlékek jutottak eszembe a gyerekkoromból: nagymamám finom kalácsai vasárnaponként, a kedves iskolám, a gyerekkori barátaim, a rét, a föld finom illata… ott az a hely teljesen más világ.

Beszélgetni kezdtünk, majd valahogy a nagymamámra terelődött a szó, mesélni kezdtem a többieknek róla.

– A nagymamám… csodálatos ember volt, sokat mesélt nekem gyerekkoromban, mindenféle mesét tudott a Holdról, a Napról és a csillagokról. A kertben rengeteg gyógynövényt termesztett, úgyhogy már egész kicsi korom óta ismerek párat, amiket mi is használtunk. Sok embernek segített a faluban, sok embert meggyógyított mindenféle betegségből. Nagyon bölcs, okos, kedves asszony volt, sokan szerették. Mindent megtermeltünk magunknak, amire szükségünk volt, ő mindenhez értett. Volt egy nagy szilvafánk, hű, mennyit másztam fára! – nevettem, eszembe jutott, hogy mennyit estem róla, de igazán sose ütöttem meg magam.

– Fára másztál? – James mosolyogva nézett.

– Igen, hihetetlen, mi? – elmosolyodtam, majd folytattam tovább – Nagymamám egy hatalmas üstben főzött a sok-sok szilvából lekvárt. Olyan kemény lett, hogy késsel kellett vágni – a szép emlékek simogatták a lelkemet, jó volt visszagondolni rájuk.

– Milyen üst? Mint a boszorkányoknak? – Missit komolyan érdekelte a nagy üst, kíváncsian nézett.

– Igen, körülbelül olyan volt… egy jó nagy üst, de nincs abban semmi boszorkányság! – mondtam, láttam, hogy lelombozták a szavaim.

– Na és, mi van a szüleiddel? – James komolyan nézett rám, kissé félve, nem tudta, nem értette, miért nem beszélek soha a szüleimről, csak a nagymamámról.

– A szüleim meghaltak. Még kicsi voltam, amikor történt, nem is emlékszem rá. A nagymamám nevelt föl, ő sohasem beszélt arról, hogy mi történt pontosan.

– Nem voltál kíváncsi rá? – Jamesre néztem egy pillanatra, a kérdése teljesen logikus volt.

– De, egy időben… a nagymamám azonban nem akart róluk mesélni, nem tudom, hogy miért. Aztán, valahogy nem is hiányoztak, nem ismertem őket, így nem is tudtak hiányozni. Nekem az volt a természetes, hogy nagymamámmal élek.

Lassan megérkeztünk az én csodálatos kis falumba. A szívem egyre hevesebben dobogott, ahogy a temető felé kanyarodtam, tudtam, hogy már nincs messze, és ez az érzés mélyen belém nyilallt. Mikor megérkeztünk, alig tudtam magamhoz térni, kiszállni a kocsiból. Tudtam, hogy be kell mennem, de a lábaim alig akartak engedelmeskedni. Végül, nagy nehezen sikerült összeszednem magam.

– El kell búcsúznom tőle – mondtam Jamesnek fojtott hangon.
A koporsóhoz mentem, nyitva volt. Sokáig néztem őt, olyan volt, mintha csak aludna. Ott feküdt a koporsóban, el se akartam hinni, megdöbbentő volt ez a látvány. Potyogtak a könnyeim.
A temetés hamar lezajlott, a pap nagyon szépen beszélt, a faluból is sokan eljöttek, főleg nagymamám szomszédjai, barátai, rokonunk nem volt. Sírtam, mikor becsukták a koporsó fedelét, és elindultunk vele a temetőbe. James mellettem volt, jólesett, hogy velem van. Leengedték a koporsót a hideg földbe, és elkezdték betemetni, borzasztó volt, ő, akit annyira szerettem, most már a földben pihen.

Nagyon fájt, hogy többé már nem beszélhetek vele, hiányozni fog, sosem fogom elfelejteni mindazt, amit értem tett!
 A temetés után az emberek lassan haza indultak, én meg sem tudtam mozdulni, mintha a lábaim gyökeret eresztettek volna ott. Mikor már mindenki elment, James próbált kedvesen elvezetni onnan, elindultunk lassan, de többször vissza kellett néznem a sírra.

Sokáig ültünk a kocsiban, csak néztem magam elé, a könnyeim elfogytak, a szemem égett, a fejem zúgott.

– Még el szeretnék menni a nagymamám házához. A szomszéd néni megígérte, hogy vigyáz majd rá, nála voltak a kulcsok is, amiket most meg fogok kapni – mondtam suttogva.
James elindult a kanyargós kis utcákon, hamar odaértünk a házhoz.

Igyekeztem összeszedni magam. Kiszálltunk a kocsiból, a szomszéd néni már várt, megölelt, részvétet nyilvánított és a kezembe nyomta a kulcsokat. Nagymamám három cicája termett ott hirtelen, három gyönyörű, fekete cicája volt, a lábamhoz dörgölődztek. Leguggoltam hozzájuk, megsimogattam mind a hármat, hoztam nekik enni, még utoljára itt esznek, aztán majd remélhetőleg átszoknak a szomszéd nénihez, megígérte, hogy etetni fogja őket. Hallottam, hogy Missi, Steven és James a hátam mögött sugdostak valamit.

– Mi az, mi történt?

– Csak… a cicák, meg az üst… kicsit… – James mosolygott, pedig láttam, hogy próbál komoly lenni, uralkodni magán. Gondolom Missi mondhatott valami olyat, amitől mosolyra fakadtak.

– Ne haragudj Diána, csak Missi… – folytatta Steven – szóval… azt mondta, hogy biztos a nagymamád is boszorkány volt, hiszen üstje is volt, és három fekete macskája is. Tényleg, ne haragudj… ez… most… – Steven komoly maradt, mikor hallottam, miket beszél, én is elmosolyodtam.

– Boszorkány… ez jó – Hármójukra néztem, Missi és James visszafogottan mosolyogtak, Steven próbált nem mosolyogni, érdekes helyzet volt.

– Menjünk, még mielőtt megfőzlek benneteket az üstben! – gondoltam rájuk ijesztek egy kicsit, most olyan jó volt, hogy velem vannak, nem hagynak elsüllyedni a bánat mocsarában.

Mindent bezártam, még egy utolsó pillantást vetettem a házra, és beszálltunk a kocsiba, elindultunk.

Út közben megálltunk valahol ebédelni, aztán Steven és Missi a helyünkre ültek a kocsiban, innentől Steven vezetett, Missi olvasott, én pedig aludtam James ölében.

Már majdnem visszaértünk a szállodába, mikor felébredtem James mellett. Olyan tompa fájdalom volt bennem, gyengének éreztem magam, szinte alig éltem, a fejem is fájt a sok sírástól. Hosszú volt az út és a temetés is megviselt. Elköszöntünk a barátainktól, majd felmentünk James szobájába.