Lefekvés előtt volt egy nagyon rossz érzésem. Máskor is volt már ilyen, hogy tudtam előre, hogy valami rossz dolog fog történni. Rögtön James jutott eszembe, és a migrénje. Ezek az előérzetek nálam valahogy nagyon erősek voltak, tudtam, hogy valami nagy baj fog bekövetkezni hamarosan. Nehezen aludtam el. Jó lett volna tudni, hogy mi vár rám, de persze a megérzés csak megérzés, nem árulja el a jövőt. 
Éjjel nagyon különös álmom volt. A képek, amiket láttam, színesek voltak, és teljesen valóságszerűek. Mintha tényleg megtörtént volna velem az, amit álmodtam. A nagymamámnál voltam, és hosszasan beszélgettünk. Megérintettem a kezét, jéghideg volt. Sejtettem, hogy valami baj van, de nem mondta ki, de ahogy beszélt, egyre határozottabban tudtam, hogy vele fog valami történni. Nem hallottam tisztán, hogy miket mond, minden erőmmel arra koncentráltam, hogy értsem őt, de nem sikerült. Elengedtem a kezét és felálltam, de ő visszahúzott, maga mellett tartott. Újra megfogtam a kezét, kedves mosoly ült az arcára. Visszaemlékeztem a gyerekkoromra, a vele töltött időre, a sok szép emlék pedig könnyeket csalt a szemembe. Mintha újra gyerek lettem volna, éreztem azt, amit akkor, mikor a mezőn szaladtam vele, mikor a finom lekvárt készítettük együtt, mikor virágokat ültettünk, milyen jó volt akkor!
Mintha búcsúzni jött volna, mintha azt akarta volna, hogy még egyszer, utoljára emlékezzek ezekre az időkre. Arca szürkére változott, olyanná vált, mint egy szellem. A háta mögé nyúlt és elővett egy nagy könyvet, magához szorította, majd nyújtotta felém. Meg akartam fogni a bőrkötésű, vastag könyvet, de a borítója megrémisztett. Egy hatalmas, ezüstszínű gömb volt rajta, amin két rézkígyó tekergőzött, az egyiknek fekete volt a szeme, a másiké fehér. A kígyók ide-oda mozogtak, mikor próbáltam megérinteni a könyvet, mindig ott termett valamelyik, nehogy hozzáérjek, csak úgy tudtam volna megfogni, ha megfogom vele együtt a kígyót is. Nem akartam. Fogalmam sem volt, hogy mi ez az egész, és, hogy a nagymamám miért akarja azt, hogy ilyesmit a kezembe vegyek. Hallottam őt magamban, nem szólt egy szót sem, de tudtam, hogy azt mondja nekem:
– Ne félj! Fogd meg bátran és ne ereszd el!
Nem értettem, hogy mire jó ez az egész. Határozottan nyúltam a könyvért és megfogtam azt. Éreztem, hogy az egyik kígyó végigsiklik a tenyeremben, éreztem a könyv súlyát, sokkal nehezebb volt, mint gondoltam. A kígyó feltekeredett a karomra, de egyáltalán nem volt rossz érzés. A szemébe néztem, ennek a kígyónak fehér volt a szeme. Mintha meg akart volna harapni, hatalmasra nyitotta a száját, de nem mart belém. A szeme egyre fényesebbé változott, mintha valamiféle erőt birtokolt volna, aztán a kígyó szájából fehér füst kezdett felém áradni. Nem akartam belélegezni. Visszatartottam a lélegzetemet is, nehogy beszippantsam a kígyó furcsa füstjét, de mikor már nem bírtam tovább levegő nélkül, és kénytelen voltam lélegzetet venni, muszáj volt a füstöt megérezni, belélegezni. A füst eltűnt, beszippantottam, a kígyó visszatekergőzött a könyv borítójára, a nagymamámat nem láttam sehol. Keresni kezdtem, körülnéztem, majd az ágyában fekve láttam meg. A következő pillanatban már ott álltam mellette, nem mozdult, hanyatt feküdt, sápadt volt, teljesen úgy nézett ki, mintha meghalt volna.
Belém nyilallt ez az érzés, hogy már nem él, hogy soha többé nem fogom már látni nevetni, nem fogok vele beszélni, rájöttem, hogy csak búcsúzni jött hozzám. A könyv még mindig a kezemben volt, potyogtak a könnyeim, nem akartam elfogadni a látottakat. Borzalmas volt őt így látni, mi történhetett? Mi lett vele?
Elfordítottam a fejem, valamiért muszáj volt kinéznem az ablakon, láttam a fogyó holdat. Már alig látszott belőle valami, csak egy kis félkarika ragyogott belőle élesen.
Ebben a pillanatban ébredtem föl. Tudtam, hogy a nagymamám haldoklik, vagy már meg is halt. A könyvet keresetem, de nem volt se az ágyon, sem sehol máshol. Igazából nem is érdekelt, a nagymamám annál inkább. Jamesre néztem, ő békésen szunyókált, nem akartam felébreszteni. Mennem kellett, indulni azonnal, megtudni az igazságot. Látni akartam a nagymamámat, tudni, hogy jól van, hogy ez csak egy buta álom volt. A telefonomat kerestem, hogy felhívom, de ki volt kapcsolva az övé, nem tudtam beszélni vele. Nem bírtam tovább ott maradni, gyorsan felöltöztem, és indultam, hogy meglátogatom őt. Nagyon messze lakott, négy óra autóút várt rám, de nem érdekelt. Az érzés, hogy meghalt, tovább erősödött bennem. Nem akartam elfogadni.