Minden visszatért a régi kerékvágásba, amit gondoltam, úgy is lett, a színészeket, legalábbis Jamest, Missit, Stevent, Davidet és Susant alig láttam. Ha láttam őket, akkor nagyon fáradtnak tűntek, sokszor alig ettek, keveset aludtak, sokat dolgoztak. Eltelt egy hét, s úgy gondoltam, nem lesz baj, marad minden a régiben, az életem nem fog felfordulni, marad olyan viszonylag nyugodt, mint amilyen most. Nem akartam változást, nem akartam szerelmes sem lenni, az eszem tiltakozott ellene, de a szívem mégis mást súgott. Sokat gondoltam Jamesre, a látomásomra vele, az ölelésére. Tenni akartam ezek ellen az érzések ellen, ki akartam szorítani őket, el akartam felejteni őt, ám ha az ember valamit nagyon akar, az sokszor nem úgy sül el, ahogy várja. Mint amikor nem szabad a fehér elefántra gondolni, csak azért is arra kell gondolni és kész.
Következő héten történt valami furcsa, mikor lementem a recepcióhoz, épp egy köteg papír volt a kezemben, Marcellohoz igyekeztem velük. Láttam, hogy jó sokan ülnek lent a recepció előtti térben és beszélgetnek. Szinte átsuhantam az aulán, reméltem, hogy észre sem vesznek. Beértem az összekötő folyosóra, ami a nagyteremhez vezetett, és megálltam egy pillanatra, kinéztem az ablakon. Felhők gyülekeztek, nagy vihar készülődött, a szél már elég erősen fújt. Ekkor éreztem meg valamit. Valaki állt a hátam mögött. Nem tudtam, hogy ki az, csak éreztem, hogy ott áll, csendben, egész közel hozzám, ott áll, és néz, ki tudja miért, mire vár… A szívem hevesen dobogni kezdett, félelem és valamilyen furcsa izgatottság lett úrrá rajtam. Nem tudtam, mit csináljak, megforduljak, vagy, ne forduljak meg? Az a valaki a hátam mögött még egy lépéssel közelebb ért hozzám, vártam, hogy történjék valami, de nem történt semmi, csak teltek a másodpercek. Hirtelen ötlettől vezérelve elindultam, lassan, de biztosan lépkedtem, majd szaporáztam a lépteimet, a nagyterem ajtaja már csak pár lépésnyire volt tőlem, kinyitottam az ajtót, beléptem, és mikor megfordultam, láttam, hogy James még mindig ott áll a folyosón. Ő volt az, aki mögöttem állt. Épp kinézett az ablakon, és már fordította is felém az arcát, mikor becsuktam az ajtót.

Marcello szólt rám a hátam mögül.

– Mi az, drágám, csak nem szellemet láttál? – gúnyos kacajjal kérdezett.

– Nem, én csak… - mégis, mit mondjak neki, ránéztem, tágra nyílt szemekkel és a kezébe nyomtam a papírokat.

– Hoztam ezt a sok papírt neked – fordultam is meg, vissza az ajtóhoz, vissza a folyosóra.

– Köszönöm drágám! – kiabált utánam.

– Vigyázok én… azt hiszem – mormoltam az orrom alatt.

James már eltűnt a folyosóról, mire visszaértem. Nem is bántam, csak nem értettem, vajon, miért jött utánam? Miért nem szólított meg, ha már ott volt? Volt egy olyan érzésem, hogy hamarosan megtudom.

James a recepciónál éppen Mariamával beszélgetett, el akartam osonni a háta mögött, de észrevett, és rám köszönt.

– Szia! – ilyen furcsa sziát még nem hallottam, olyan fojtott szia volt, mintha alig bírta volna kimondani.

– Szia – köszöntem vissza neki.

– Szeretnék beszélni veled, ha ráérsz… valamikor – a recepciós pulton tartva egyik kezét, féloldalt felém fordulva, kissé félénken kérdezett, szemöldökét most is ráncolta egy kicsit.

– Jó – félve néztem fel rá.

– Ma este ráérek, benézek hozzád. Valami baj van? Szükséged van valamire? – úgy kérdeztem őt, mint a hotel alkalmazottja, ezt ő is megérezte a hangomon.

– Nem, igazából én csak… - elmosolyodott, teljesen felém fordult és a fejét vakarta.

– Jó, jó, akkor este – vágtam közbe, mielőtt még jobban kínossá fajult volna ez a beszélgetés, majd James el is indult a szobája felé.

Délután meglátogattam Mariamát, érdekelt, hogy vajon mit beszélhettek.

Vajon kérdezett rólam valamit? Vagy miért társalogtak?

– Mariama…  szeretném megkérdezni, hogy miről volt szó… miről beszélgettél James Parkerrel? – félénken faggattam őt.

– Á, igazából… arról kérdezett, hogy, hogy vagy, hogy sok dolgod van-e, és, hogy zongorázol-e valahol – mosolygott.

– Hogy zongorázom-e? Miért? – ezt valahogy nem értettem, miért érdekli ez?

– Ki tudja, talán azért kérdezte… tudod, mert felajánlotta, hogy zongorázhatsz nála. Megkerested ezért?

– Nem, nem, dehogy. Nem is tudom, olyan furcsa ez, én szeretek zongorázni, de az a zongora, az nem olyan… ráadásul zongorázzak nála? A látomás után?
– Hát, te tudod. Legyen szép estétek!  – huncut mosollyal az arcán válaszolt, mikor megszólalt a telefon, felvette, én pedig továbbmentem, végezni a dolgaimmal. Még át kellett adnom a következő heti beosztást a szobalányoknak, igazából még meg se írtam.

Este nyolc óra körül végre mindent sikerült befejeznem, fáradt voltam, de elindultam James szobája felé, hiszen megígértem neki, hogy meglátogatom.
Kopogtam az ajtaján, ő beengedett, hellyel kínált.

– Foglalj helyet, kérlek – gyanús volt, ahogyan rám nézett, most nem ráncolta a szemöldökét, furcsán vidámnak tűnt.

– Köszönöm – leültünk mind a ketten, egymás mellé.

– Hogy vagy? – kérdezte kissé erőltetett mosollyal az arcán.

– Jól vagyok, köszönöm és te? – bólogattam, kicsit kellemetlenül éreztem magam, nem tudtam, hogyan viszonyuljak hozzá.

– Szoktál… zongorázni valahol? – nagy szemekkel, kíváncsian nézett rám.

– Nem. Nem szoktam – mondtam a szemébe nézve.

– Megkérdezhetem, hogy miért? – szemöldökét ismét ráncolni kezdte, a megszokott módon.

– Miért érdekel ennyire?… mármint, nem értem, hogy… – a kérdésem meglepte őt, rázta a fejét, miközben válaszolt.

– Én csak, láttam, hogy mennyire… szeretsz játszani, és arra gondoltam, hogy… ööö, itt is zongorázhatsz, de nem jöttél, és nem is játszol sehol… Ezek szerint nem annyira fontos neked? Nem nagyon értelek.

– Ez nem olyan – jegyeztem meg halkan.

– Tessék? – kérdezte csodálkozva. – Mit mondtál, megmagyaráznád? – felém fordult, és várta, hogy bővebben kifejtsem, hogy hogyan értettem, amit mondtam.

– Jó, elmagyarázom, ha annyira szeretnéd – csak néztük egymást egy pillanatig, majd elkezdtem magyarázni, mit érzek.

– Ez egy másik zongora. Szép, és biztos nagyon jó hangja van, de… nagyon megszerettem azt a másikat. Nagyon fájt, hogy elvitték, hogy láttam összetörve, úgy érzem, hogy… bár szeretek játszani, mégsem tudnék egy másikon… még. Olyan különös érzés ez. Még mindig hallom a régi zongora hangját magamban, ha egy másikon játszom… attól félek, hogy a régiét el fogom felejteni! Még nem szeretném, még nem tudtam elengedni, még mindig bennem van… – bámultam a padlót, miközben magyaráztam, néha rá néztem, nem nagyon tudtam, hogy mondjam el neki azt, amit még magamban sem fogalmaztam meg, nem tudtam pontosan én sem, miért viszolygok annyira attól a zongorától, de úgy éreztem, sikerült jól leírnom, amit érzek.

Csak nézett rám, szemöldökét most felhúzta, csodálkozott a válaszomon, úgy láttam jónak, ha ismét beszélni kezdek.

– Nem tudom, mennyire volt ez érthető, én csak nem szeretnék még… nem tudok még…

– Értem, értem – közbevágott – Ne haragudj, nem akartam erőltetni, csak nem értettem, nem gondoltam arra, hogy neked ennyit jelentett az a hangszer, de teljesen megértem… Ne haragudj, bocsánat. Arra is gondoltam már, hogy talán nem akarsz zavarni, ezért nem jössz, de tévedtem – szomorúan, elgondolkodva figyelte, mit fogok válaszolni.

– Köszönöm, hogy felajánlottad, hogy játszhatok itt, jólesett, igazán – nagyon zavarban voltam – De miért érdekel annyira? Nem értelek, miért akarsz segíteni nekem… nem tudom, hogy… – nem tudtam befejezni a mondatot, meg is bántam, hogy kimondtam, amit kimondtam.

– Csak… láttam, hogy… Tudod, én is szeretek zenélni, és ha tőlem elvennék a hangszerem… Belegondoltam, mit éreznék, és arra gondoltam, hogy megpróbálok segíteni, ha tudok.

– Milyen hangszeren játszol? – kezdtem megérteni, miért akar segíteni.

– Gitáron. Itt van velem most is, mindenhová magammal viszem, ha elutazom valahová – egy kis mosoly jelent meg az arcán, miközben beszélt.

– Még sosem hallottalak játszani, nem hallottam, hogy játszol… – úgy éreztem, már megint túl sokat beszélek.

– Igen, így van – egyre inkább mosolygott. Kezeit széttárva válaszolt. – Hogy miért? Most valahogy nem megy – szomorúan nézett, ismét arra gondoltam, hogy miért nem bírom tartani a számat, miért kell nekem mindent kimondani, amit gondolok.

– Megnézhetem a zongorát? – valahogy ki akartam mászni ebből a különös, kissé kínos beszélgetésből.

– Ha szeretnéd, persze – sikerült mosolyt csalnom az arcára.

A zongora a sarokban állt, az ablak mellett. Hatalmas, fehér zongora volt, arany berakások díszítették, igazán olyan csili vili zongora volt, olyan fényes és olyan… hideg. Kinyújtottam a kezem felé, hogy megérintem, közben James mellém állt, talán arra várt, hogy játszani fogok.

Visszarántottam a kezemet és sóhajtottam egy nagyot. Úgy éreztem, mondanom kell valamit.

– Szép – csak ennyit tudtam kipréselni magamból.

James nem szólt semmit, csak állt ott mellettem, hosszú percekig álltunk így, csöndben, szerintem egyikünk sem tudta, hogy mit mondjon most, vagy mit tegyen.

Kopogás törte meg a csendet, szinte fellélegeztem. James az ajtóhoz ment, és kinyitotta, Missi volt az. Ő bekukucskált, és mikor meglátott, bocsánatot kért a zavarásért Jamestől, közben én is odaértem az ajtóhoz.

– Szia Missi – Missi szélesen mosolygott rám.

– Szia, Diána! – lelkendezett.

– Már megyek is, nem akartam zavarni – mondta, és már indult volna el, de közbeszóltam.

– Maradj csak, már épp menni készültem – örültem neki magamban, így ki tudok jutni könnyedén a szobából.

Missi rám nézett, majd Jamesre, még mindig mosolyogva. James is rám nézett, olyan marasztalóan, mintha még szeretne mondani valamit, láttam rajta ezt, de nem szólt semmit, így kiléptem a folyosóra. Missi szabadkozott.

– Nem akartalak zavarni titeket, ne haragudj, én csak hallottam, illetve nem hallottam semmit bentről, és azt hittem, hogy már… - magyarázkodott mosolyogva.

– Nem, nem, nekem már tényleg mennem kell – Jamesre néztem, szomorúan búcsúzott el.

– Jó éjszakát – zsebre tette a kezét, majd Missire nézett.

– Jó éjszakát, nektek is! – elköszöntem tőlük, és már mentem is, fellélegeztem.

Missi Jamesnél maradt még egy ideig és beszélgettek. James beengedte őt, leültek a kanapéra.

– Mi történt? Mesélj! – kérdezte lelkesen.

– Semmi, beszélgettünk, semmi különös nem történt… hála neked – James kissé csípősen jegyezte meg.

– Jaj, ne haragudj, én nem azért,… én csak azt hittem,… hogy már elment. - Missi arca szomorú lett, mikor látta, hogy megzavart valami fontosat.

– Jól van, jól van – James hátradőlt a kanapén.

– De?! Mesélj már! – Missi faggatni kezdte Jamest, akin látszott, hogy semmi kedve sincs ehhez a beszélgetéshez most, de azért mesélni kezdett.

– Elmondta, hogy nagyon fáj neki, hogy elvesztette azt a zongorát, és, hogy még nem tud, még nem szeretne játszani ezen, és, csak úgy beszélgettünk.

– Ennyi?! – Missi csodálkozva nézett. James szinte mérgesen nézett vissza rá.

– Jó, jó, bocsánat, bocsánat, inkább megyek, lefekszem én is.

– Szép álmokat! – mosolygott Missi ismét, mikor visszanézett az ajtóból, hogy elköszönjön.

– Szép álmokat – válaszolt James.

Újabb hét telt el, és nem találkoztam Jamessel. Persze Mariamának mindent elmeséltem erről az estéről, de azóta nem történt semmi különös, megint úgy éreztem, most már minden rendben van. Néha azért Jamesre gondoltam, meg arra, hogy ha annyira szeret gitározni, akkor miért nem játszik soha? Tőle senki sem akarta elvenni a hangszerét, akkor meg, mi lehet a baj? Sokszor gondoltam erre, nem tudtam, mit gondoljak.

Mr. Mendelsohn végül tényleg betartotta, amit ígért, az összes komolyzenei koncertet lemondta, amiket szerdánként tartottak volna meg, ezen a héten szerdán, már másmilyen, bulis este lesz. Ez még több teher nekünk, viszont a szállodának jobb lesz, Mr. Mendelsohn gazdagodik tőle, ilyenkor több ital fogy, a nagyterem mindig tele van vendégekkel.

Szerda este elkezdődött a szokásos, szombat esti láz, Mariamával ismét jól sikerült összedolgozni, minden a megszokott rendben zajlott. Mosolyogtam, mosolyogtunk, vidámak voltunk. A fönti páholyok hol megteltek, hol teljesen üresek voltak.

Láttam Jamest is fönt egyszer, elgondolkodva nézett, kissé szomorúan, majd egy pillanat múlva el is tűnt.

Csütörtök délután támadt egy nagyon erős megérzésem. Valami rossz dolog következik most, valami történni fog, furcsa, mély fájdalom, nem tudtam, vajon mikor és hogyan, miért és kinek, mi fog fájni, csak végigfutott rajtam ez az érzés, amit próbáltam elhessegetni.

Este nagy sürgés-forgás támadt, amit nem tudtam, mire véljek. A recepció előtti tér megtelt emberekkel. Megkérdeztem hát az egyik szobalányt, hogy mi történik, éppen törölközőkkel a kezében sietett valahová.

– Hová sietsz ennyire? – próbáltam kideríteni, mi folyik itt.

– Diána, de jó, hogy látlak, még az is lehet, hogy segítened kell – mondta a szobalány sietve.

– Mi a baj, mi történt?! – kezdtem ideges lenni.

– Az történt, hogy Mr. James Parkernek iszonyú migrénje van, mindenki próbál segíteni, az orvos már megvizsgálta, de nem történik semmi, csak mindenki idegesen szaladgál, tesszük, amire kérnek. Mindenki nagyon siet, próbálunk mindent megtenni, hogy Mr. Parker jobban legyen. Jó lenne, ha segítenél.

– Persze, azonnal megyek. Miért nem szóltatok előbb?! – kérdeztem mérgesen a szobalányt.

– Az az igazság, hogy valakit már elküldtek, hogy keressen meg téged – a szobalány el is szaladt James szobája felé.

Gyorsan a szobámba mentem, összeszedni pár dolgot, illóolajokat, levendula-, majoránna citromfű-, és muskotályzsálya olajokat vittem, masszázsolajat, gyertyát.

Mikor felértem James szobájához, az ajtó résnyire nyitva volt, páran bent álldogáltak, köztük volt a szálloda orvosa is Vásárhelyi doktor, aki éppen Missivel beszélt. Bementem a szobába, csodálkozva nézett mindenki, mit keresek itt, és, hogy mik vannak a kezemben. Az ablakok zárva voltak, lámpa alig égett, James a szoba végében az ágyon feküdt, tudtam, hogy iszonyú fájdalmai lehetnek.

Odamentem az orvoshoz és Missihez.

– Mi történt, doktor úr? – kérdeztem idegesen az orvost.

– Migrén, épp most magyarázom Miss Missi Down-nak, hogy adhatok egy erős fájdalomcsillapítót, de mást nem nagyon tehetek.

– Kérem ne – Missi megleetten nézett, az orvos már ismert, ő nem döbbent meg a kérésemen annyira.

– Kérem, előbb meg szeretnék próbálni valamit, ne adjon gyógyszert neki.

Az orvos gondolta, hogy mire készülök, máskor is segítettem már gyógynövényekkel, illóolajokkal, pakolásokkal, masszázzsal, most is látta, hogy erre készülök.

– Jól van – a doktor úr bólogatott.

– Micsoda? – Missi hol rám nézett, hol az orvosra, próbált csöndben maradni, de nem nagyon tudta visszafogni magát. – Miért nem akarod, hogy az orvos segítsen Jamesen? – nem értette, mit akarok, és időnk sem volt, hogy magyarázni kezdjek.

– Semmi baj, Miss Down, kérem, bízzon meg Diánában, az lesz a legjobb, ha most mindenki kimegy.

– Miért? Mit fog csinálni? – nagyon aggódott a barátjáért, próbáltam őt megnyugtatni.
– El fogom magyarázni, de most jobb lesz, ha elmész, mindenki menjen ki, 35-40 perc múlva meglátjuk, mi a helyzet.

Missit az orvos a karjánál fogva kivezette a szobából, a többiek is kimentek. Halkan bezártam az ajtót.

Kinyitottam az ablakot, meggyújtottam egy gyertyát, a villanyt lekapcsoltam. James az ágyon feküdt, szinte mozdulni sem tudott a fájdalomtól, még a szemeit sem tudta kinyitni. Az aromalámpába csepegtettem az illóolajokat, amiket hoztam, a szoba hamarosan megtelt a finom illatokkal.

Leültem az ágyra, és masszírozni kezdtem James talpát. Teljesen mozdulatlan maradt, én pedig masszíroztam tovább, előbb az egyik lábát utána a másikat. Pontosan tudtam, hogy a fájdalomcsillapító gyógyszerek csak ideig-óráig hatnak, a masszázzsal a megfelelő pontokat masszírozva meg lehet szűntetni ezt a szörnyű fejfájást. Ez után következett a derék- és hátmasszázs, majd a váll és a nyak következett. Éreztem, hogy csökken a feszültség Jamesnél, hogy egyre jobban van. Végül megmasszíroztam a fejét is, szépen sorban minden pontot, a kezelés teljesen jónak bizonyult, hatott, James sokkal jobban érezte magát. Vizet kért, és ivott, jó sokat, majd visszafeküdt az ágyra. Teljesen el volt fáradva, kimerült volt, látszott rajta, hogy teljesen legyengült, de már nem volt erős fájdalma. Negyven perc telt el, eddig tartott a masszázs, az aromaterápia. Elindultam az ajtó felé, hogy szóljak a többieknek, akik kint várakoztak, hogy James már sokkal jobban van de ő utánam szólt.

– Kérlek, ne menj el! – visszanéztem rá és megnyugtattam.

– Azonnal visszajövök – nyugtattam őt.

A folyosó éles fénye a benti sötétség után elég kellemetlen volt, hunyorogtam.

– Már sokkal jobban van, nincs semmi baj, holnapra kipiheni magát – James barátai a szobája előtt voltak a doktorral együtt még mindig, mindenki örült a híreknek.

– Hogyan? Mi történt? Az orvos mondta, hogy megmasszírozod majd. Az segített? – Missi faggatni próbált, de most hárítottam.

– Holnap elmagyarázom, most vissza kell még mennem hozzá, de feküdj le nyugodtan, tényleg jól van, sokkal jobban van, nem lesz semmi baj!

– Biztos? – kérdezte Missi, - Bemehetek hozzá?

– Inkább ne, kérlek – Missi nagyon aggódott még mindig, a doktor úr odament hozzá, és újra magyarázni kezdte Missinek a dolgokat, én pedig visszamentem Jameshez.

Már majdnem elaludt, mire visszaértem, leültem az ágy szélére.

– Köszönöm! – halkan, fáradt hangon szólt hozzám.

– Jobban érzed magad? – bár láttam, hogy már nincsenek olyan erős fájdalmai, szerettem volna ha elmondja, mit érez.

– Igen, már sokkal jobban vagyok. Itt maradnál velem egy kicsit?

– Ha szeretnéd, itt maradhatok.

– Maradj, kérlek…- James becsukta a szemét.

Néha-néha még kinyitotta, mikor látta, hogy ott vagyok, ismét behunyta, majd el is aludt. Körülbelül fél órája aludt már, amikor összeszedtem a holmimat és kimentem a szobájából.

A folyosó csendes volt, már mindenki lepihenhetett, így én is elindultam lefeküdni.