Három ember.

                                              Három történet.

                                                Három hely.

                                                  Ugyanabban az időben. 

                                                     A Hívatlan Látogatók ideje ez.

Észak-magyarországi kis falucska, Ódon utca 14.

       Kellemes, meleg nyári délután. Olga néni nagy gonddal masszírozza fájós lábát, hátha sikerül ezzel némileg enyhíteni a kínjain.

 - Jaj Béla, halkítsd már le azt az átkozott tévét! - veti oda az öregnek, de az ügyet sem vet rá, vigyorog tovább a fotelban,valami régi Kabos-filmet néz. Szinte teljesen süket már szegény.

   Olga néni megunja, feltápászkodik, közben nagyokat szisszen ahogy ránehezedik lüktető végtagjára. Kisántikál a teraszra, otthagyva idős párját, aki jókat derül a régi nagy mulattatón.

   Letelepszik egy fonott karosszékbe, körbepásztáz tekintetével a hátsó kerten. Minden csupa virág. Kékek, sárgák, pirosak, csak úgy lüktet a sok szín ebben a jó időben. Lehunyja szemét. A csodás növények ontják magukból édes illatukat, felidézve régi nyarakat, fiatalságot, bolondságot.

   Hirtelen sietős léptek zaja üti meg a fülét, s ahogy felpillant, egy férfit lát felszaladni a lépcsőn a teraszra. Nem állt meg, fel-alá járkált, mint akinek mindig mehetnéke van, haladnia kell. Nem lehetett megállapítani hány éves, olyan kortalannak tűnt az arca.

 - Jó napot! - köszönt csodálkozva Olga néni.

 - Jó napot - viszonozta az idegen, majd leszaladt a lépcsőn, aztán vissza fel.

 - Kit keres, segíthetek?

 - Nem, köszönöm, nem állhatok meg.

 - Hát jó...járkáljon akkor. Ki maga?

 - Az IDŐ vagyok.

 - Az IDŐ...nahát.

A férfi továbbra is szaladgált, le a lépcsőn, körbe a kertben a virágok közt, majd ismét vissza a teraszra.

 - Álljon meg mégis egy kicsit, beszélgessünk.

 - Nem lehet. Mindig rohanok.

 - Na, azért néhány perce csak van. Üljön ide mellém.

Az idegen meglepődve bámult az asszonyra. Még soha senki nem kínálta hellyel. Lelassultak a léptei, párszor még ide-oda fordult, majd leült a másik karosszékbe. Jólesett neki megpihenni.

   Nézték a színpompás virágokat, s mintha az egész világ is egyre lassabban élt volna, néhány másodperc múlva szinte megállt. Mindent jól meg lehetett figyelni, a pillangók megtartották a kecses mozdulat pillanatát, ahogyan a növények fölé hajoltak. Szinte látni lehetett minden apró kis mintát a papírvékony szárnyacskákon.

   Olga néninek eszébe jutottak a fiai, Tamás és Péter, mikor még Tomika és Petike voltak és lepkehálóval rohangáltak naphosszat ugyanebben a kertben. Nem is volt olyan rég. Aztán mikor a barátnőiket hozták ide, s éjszakákon keresztül suttogtak nekik a csillagos ég alatt a függőágyban. Mintha tegnap lett volna. Manapság már a kis Luca totyorog a színes kavalkádban, s módszeresen tépkedi le a legszebb virágfejeket, hogy a nagymami tegye vázába. Mintha egy csintalan kis tündér incselkedne Természetanyóval.

   Az idegenre nézett. Az még mindig áhítattal figyelte a megbénult tájat, majd mint aki álomból ébred, pislogni kezdett. Felpattant.

 - Viszlát - mondta vidáman és elfutott.

 - Viszlát - felelte halkan Olga néni és az elszálló pillangókat nézve, szomorúan vette tudomásul, hogy elrohant az IDŐ.

Dél-dunántúl, zsúfolt lakótelep

       Zsuzsa reszkető lábakkal ballagott a lifthez. Már tíz éve nem járt ebben a házban, most sem akart eljönni, de muszáj volt. Az apja meghalt, a lakást el kell adni. Menni kell, nem fordulhat vissza, a vevők hamarosan itt lesznek. 

Gyomra összeszorult, torkában mintha gombóc akadt volna meg, mikor elindult az ötödikre. Próbált mélyeket lélegezni. Amikor a szerkezet kattanva megállt a kívánt emeleten, kicsit összerándult. Nagy levegőt vett és kilépett. Olyanokra gondolt, hogy milyen szép az idő, és milyen jó lesz Krisztikével játszani, miután elhozta őt az oviból.

Előkereste kulcsát és reszkető kézzel illesztette a zárba, aztán belökte az ajtót. A lakás semmit sem változott. Mocskos, sötét és ódon. Vagyis ő mindig ilyennek látta.

Egyszercsak lábdobogást hall, s beront egy koszos, büdös, ápolatlan ember vigyorogva. Bár azt, ami az arcára kiült, inkább vicsorgásnak lehetne nevezni.

 - Milyen érzés megint itt lenni he? - vinnyogja az ocsmányság.

 - Undorító - mondta Zsuzsa, mind a helyre, mind az előtte álló förtelemre célozva.

 - Emlékszel a konyhára? A nagy késre?

 - Igen...

 - Menjünk tovább, itt a nagyszoba. Érzed a piás apád lehelletét? Hallod ahogy ordít?

 - Érzem!!! Hallom!!! Ki az isten maga???

 - A Szörnyű Emlékeid vagyok!

Megfogta a lány kezét és húzni kezdte, de ő nem akart menni, vagy inkább nem tudott. Mintha földbe gyökerezett volna a lába. De a bűzlő idegen csak húzta, s lassan kitárult egy kis helyiség ajtaja. Zsuzsa szíve a torkában dobogott, erős hányingere lett.

 - Itt történt igaz? Ez volt a szobád mi? Az anyád akkor már egy éve nem élt, a buszsofőrnek talán még ma is lelkiismeretfurdalása van, aki elé kivetette magát. Ide jött be az apád azon az éjjelen ugye? Hallod a csoszogását? Érzed a kérges kezét a bőrödön, a nyálas száját a szádon? Érzed a szorítását?? Izzadt testének fojtogató súlyát?! Hallod ahogy nyög??!!

A lány térdre rogyott és zokogni kezdett.

 - Takarodj te rohadék!! Menj a francba!! Soha többé nem akarlak látni!!! - üvöltötte.

A lény nyöszörögni kezdett, vonaglott egyet. Dühösen nézett Zsuzsára:

 -  Most elmegyek, de még találkozunk kedvesem!

Lassan távolodott, majd kihátrált a lakásból, otthagyva a megkeseredett lányt és az orrfacsaró bűzt, mely a nyomában járt.

Budapest, egy óbudai kávézó

 - Egy konyakot és egy feketét kéremszépen - adta le rendelését Lajos bácsi a kedves pincérnőnek. Igazából már kérnie sem kellett volna, régi ismerős volt ebben a kávézóban, huszonöt éve minden áldott nap ide járt. De ő régivágású emberként szerette megadni a módját mindennek, s ezt a személyzet is tudta, ezért nap mint nap így fogadták: - Jó napot uram! Mit hozhatok?

6 hónappal ezelőtt még másképp hangzott a köszönés. Jó napot, hölgyem és uram. Hiszen mindig együtt jöttek Erzsikével, az ő drága feleségével és Erzsike krémest evett és tejeskávét ivott, Lajos bácsi pedig konyakot és feketét rendelt szokás szerint.  A nap fénypontja volt mikor ide jöttek, úgy készültek rá, mintha randevújuk lenne.

   Az asszonyka felvette szürke kiskosztümjét, a hozzá illő kalappal és retiküllel. Az öreg inget vett, fölé mellényt, az ő fejére is kalap került, majd megfogta díszes, kőrisfából faragott sétapálcáját és csak annyit mondott kedvesen: 

- Akkor hát induljunk, Erzsikém. 

   Végigsétáltak a kis utcácskákon lassan, egymásba karolva, a régi szép időkről elmélkedve, mintha valami századelőn készült képeslapról léptek volna le. Felidézték közös életük minden pillanatát, el-elmosolyodva, merengőn. Aztán beültek a kávézóba, s folytatták. Szerették őket ott is, ha kicsit késtek, mert megállította őket valami csodás látvány, a pincérnők már aggódva pillantgattak ki a hatalmas ablakokon, vajon hol maradnak eddig.

   Ma már csak Lajos bácsi jár ide, Erzsikét hat hónappal ezelőtt magához szólította az Úr. Lajos bácsi nem késik, órát lehet igazítani hozzá, pontosan négy órakor érkezik. Egy perccel sem korábban, vagy később. Már nem áll meg nézelődni.

   Most is ott ül, az óráját figyeli, mintha várna valakit. Hamarosan meg is érkezik a Hölgy.

A Hölgy, aki már egy hete minden nap az asztalához ül. Fekete csipkeruhában, kalapban, arca előtt fekete fátyol. Nem rendel, nem szól, csak ül. Ha az öreg kinéz az ablakon, ő is. Ha lehajtja a fejét, ő is. Ha sóhajt, belőle is kiszakad egy.

   Lajos bácsi először nem értette mit akar a Hölgy, de nem merte megszólítani. Annyira hasonlított Erzsikére fiatal korában és neki úgy fájt látnia. De nem küldte el és nem kérdezett. Ám mivel ez a jelenet már egy hete ismétlődött, úgy döntött ma végre veszi a bátorságot és megismerkedik vele.

 - Elnézést hölgyem, bocsásson meg hogy zavarom, látom elgondolkozott, de szeretnék kérdezni valamit ha szabad.

A fátyol felé fordult és úgy tűnt vár.

 - Khm...megmondaná miért ül minden nap az asztalomhoz?

 - Hogy ne legyen egyedül.

 - Értem. Ez nagyon kedves öntől. Én Áts Lajos vagyok tisztelettel. Megkérdezhetem a becses nevét?

 - Hogyne. A Magány vagyok.

Az öreg sóhajt egyet, a Magány szintúgy. Nem szólnak többet.

   Öt órakor Lajos bácsi feláll, fizet, felteszi a kalapját, amit kifelé menet kicsit megemel elköszönésképp és hazaindul, karját nyújtva a fekete fátylas Hölgynek.