Az utcák összemennek

Hazamegyek – határoztam el, s már ez az elhatározás is könnyebbé teszi a lelkemet.

Nem egy napra, ahogy szoktam, hiszen az örökös rohanás. Két egész nappal ajándékozom meg magam, s ebben egy este, egy éjszaka is benne lesz. Egy éjszaka, amit az emlékeimmel töltök majd el (s azzal az érzéssel, hogy a szüleim is ott vannak).

Korán reggel indulok Gödöllőről, és mégis éppen csak elérem a távolsági buszt. Úgy látszik az égiek is azt akarták, hogy sikerüljön az utazás.

A busz tempósan halad. Egy darabig még figyelem a tájat, aztán már nem is tudom merre járunk, a gondolataim csaponganak. Hol nagyon messze járok, hol az elkövetkező két nap motoszkál bennem.

Tas után már egyre izgatottabb vagyok, hiszen innen már látni a szalki templomtornyot, a víztornyot. Mindjárt otthon vagyok.

Ezen elgondolkodom kissé. Itthon és otthon. Hazulról megyek haza. Milyen furcsa is ez a mi szép magyar nyelvünk: leheletnyi különbséget érzek az itthon és otthon szavak között. Ezt egy külföldi nem tudná értelmezni, érezni.

Ha Gödöllőn vagyok otthon –Szalkra megyek haza, ha Szalkról indulok, akkor pedig Gödöllő a haza.

De úgy érzem, mindkét helyen itthon és otthon vagyok egyszerre. Pedig viszonylag kevés időt éltem szülőfalumban, de a nyarak, azok feledhetetlen nyomot hagytak bennem. A Pörnyési tó, a Malom, a Vásártér, a régi Piactér – és még sorolhatnám a hirtelen feltoluló helyszíneket.

A busz megáll, és én leszállok. Nehéz a bőröndöm, de nem érzem a súlyát, könnyed léptekkel indulok a Gyökeres-házhoz. Mintha az ifjúságomba lépkednék vissza. Minden olyan, mint régen. A fák, a virágok, a kutya, a tyúkok. Csak a hátsó virágoskert hiánya jelzi, hogy eljárt az idő a lakók felett, már nem tudják száz számra duggatni a tulipánhagymákat.

A hátuk hajlottabb lett, a lépéseik csoszogósabbak – de a lelkük fiatal. Az öregség bölcsességével maradtak fiatalok. Joli néni ugyanúgy szaladgál a konyha és az ebédlő között, hogy a vendég minden földi jóban részesüljön. Sanyi bácsi (a „Gyöki” – ahogy szüleim mondták) pedig azzal az utánozhatatlan huncutsággal a szemében nézi velem együtt az ebédlőben a falakról visszatekintő képek sokaságát: a szüleim, a dédszüleim, a családom, az unokáim – sorolja. Szeretem nézegetni a képeket, pedig már sokszor láttam. Jó elmerengeni egy hajdan volt világ örömein, bánatain, keservein – hiszen mindezekben volt részük.

Szüleim is szívesen üldögéltek itt a faragott padon (aminek párját nagymarosi nyaralónkban őrizzük, több más szalki relikviával együtt), szívesen hallgatták az anekdotákat, miközben a felülmúlhatatlan ízű birkapörköltet ettük. Mert az itt hagyomány volt.

Azt hiszem most is őket keresem az ismerős ebédlőben, az ő hangjukat vélem hallani – Anyu vidáman csengő nevetését, Apu ugratásait, amikor „Gyökit” froclizza.

Igazából itt érzem először, hogy itthon vagyok.

Aztán elindulok a faluba. És sorra beúsznak az emlékképek.

Hősök ligete – itt gáz - cseretelep volt, sokszor toltam biciklin az üres palackot és vittem helyette a telit. De arra is emlékszem, amikor a fák közötti tisztáson hanyatt fekve bámultam a felhőket – mindegyikbe valami formát képzeltem bele. Azt az időtlen nyugalmat azóta sem éreztem.

Pörnyési tó – amiben most egy hajdani közlekedési park maradványai találhatók. Talán jobb sorsa lenne érdemes. A kezdeti fellángolás - amikor Balla Benjámin segítségével ez megvalósult – mára már lelohadt.

De nekem ez a Tó. Az a félelmetes tó, amin nagyapám a szekérrel keresztül vágtatott, hogy a kerekekről lemossa a sarat, s mi gyerekek sikongattunk a félelemtől és az élménytől.

Aztán a kiskacsák. Városban felnőtt kislány voltam, de a kacsák etetését rám bízta Kenesei nagyanyám. A csalán felvágása, korpával keverése ment is. De egy nap az az ötletem támadt, hogy elviszem őket „úszni”. A Táncsics utca közel volt a tóhoz, szépen kimasíroztunk. A kiskacsák meglátták a vizet – és már faképnél is hagytak. Egy darabig örömmel nézegettem őket, amint le-lebuktak a vízbe és élvezték a hancúrozást. De aztán eluntam. Hívogatni kezdtem őket, de rám se hederítettek. Kétségbe esve rohangáltam a parton: hogyan fogom én megismerni, hogy melyik a miénk, hogyan fogom kihajtani őket? Végül mikor már teljesen kifáradtam – s gondolom a kiskacsák is megunták a fürdőzést – szépen kitotyogtak hozzám a partra. Attól kezdve nem jártunk úszni.

Alig megyek pár lépést, és máris a Kenesei-háznál vagyok. Régen mintha hosszabb lett volna ez az út!

Nézem a megváltozott házat. Kell találnom valamit, amihez gyermekkorom emlékeit hozzáköthetem! Végre! Megvan! A kút, a gémes kút a kútágassal. Ez még a „miénk”. Mennyi vizet húztam fel, mire esténként a kertet belocsoltam.

De már nincs meg a fehéreperfa, aminek olyan hatalmas szemű termése volt, hogy azóta sem láttam hasonlót. S mikor a kacsák tele ették vele magukat, milyen jókat nevettünk részeg dülöngélésükön.

S a góré! A kukorica alatt lapuló egérfészek az édes kis rózsaszín egerekkel! (Na ez csak a mi véleményünk volt!!).Babaágyat készítettünk nekik bogáncsból és jókat játszottunk velük.

Vagy a béka. Kiöntöttük a lyukból, de utána meg is akartuk menteni. Bedobtuk hát az ivóvizes vödörbe, amit a két ajtó közé tettünk. (Aznap nem kaptunk vacsorát!)

Vagy a szarvasbogár, amit egy gyufaskatulyába rakva a szobában a rádió mellé tettünk. Nem értettük, miért van délután a rádió kitéve a gangra. Egér lehet benn – mondta nagyanyám, mert állandóan zörög. Nevetve hoztuk ki a gyufásdobozt. (Hát ezért sem dicséretet kaptunk!)

A gang. Kellemes nyáresti üldögéléseink helyszíne. Ilyet hétköznap nagyon ritkán engedtek meg maguknak annak idején az emberek – de hát a Szabó-család az szent volt és sérthetetlen. (Ma a fiatalok már talán nem is tudják, hogy ez egy rádióműsor volt, s az egész ország hallgatta.)

Szétnézek: itt laktak a Nagy néniék, ott a Bakék, ott egy asszony, aki mindig sok állami gondozottat nevelt, majd a Naszvadiék. Ki tudja, merre kerültek ezek a családok?

Fél évet idejártam iskolába, és mindig a Naszvadiék kertjén mentem keresztül, mert arra rövidebb volt. (A kis öreg iskolának már nyoma sincs…).

Ha balra fordulok, a Kisbolthoz jutok, előtte még látom lelki szemeimmel az Artézi kutat a Tejcsarnok előtt, melynek jellegzetes ízű vizét nem felejtem el. Ha itt balra megyek, a Csikós-portához jutok. Legendáknak tűntek nekem gyermekkoromban azok a történetek, amit Anyutól és Gyökeres Joli nénitől hallottam a Csikósékról, a hatalmas pincéjükről, a vasárnap délutáni kakaózásokról.

A bolttól jobbra egy kovácsműhely képe dereng fel előttem, majd hamarosan a Czebei-házhoz jutok (illetve már csak az átépített változatához). Sokszor voltam náluk, a „Czebei sógor” asztalosműhelyében nagyon szerettem a friss forgács illatát.

Vallásosságom első jelei is hozzájuk kötődnek. Akkoriban sokat jártam Hatolkay Árpád református paphoz bibliaórákra, mert érdekes „meséket” hallottam tőle. De igazán legjobban azt vártam mindig, amikor megmutatta azokat a kincseket, amelyeket művészettörténethez értőként gyűjtögetett, s amiről olyan átéléssel, átszellemülten tudott beszélni.

Kaptam tőle egy képet, mely az Utolsó vacsorát ábrázolta. Hogy a festmény maga, vagy a vallásos téma ragadott-e meg, nem tudom. Gondolom inkább az első. Tény, hogy gondoltam egy nagyot, és elvittem Czebei sógorhoz, keretezze be. Aztán vittem haza titokban (de nagyon büszkén) a kincsemet, és nem értettem a nagy pofont, ami otthon már a küszöbön fogadott. „Hát nem tudod, hogy ez Apádnak mit jelent?” – veszekedett velem Nagyanyám.

(Hát mit gondoltam én azt akkor, hogy egy katonatisztnek ez tilos!) Nem kellett tehát telefon, sem internet, Nagyanyám hamarabb tudta, hogy mit csinálok, minthogy hazaértem volna. (A „falurádiók” azért jól működtek!) Mint amikor „randevúzgattam”: otthon már tudták, hogy a Mihók Pista kísérgetett.

A Czebei-ház után jobbra fordulva a katolikus templom irányába tartok és hamarosan a Kántorék háza előtt állok. A mindig vidám Pista bácsi viccelődése, ugratásai, Pepi néni halk sopánkodása – ma már csak a fényképek őrzik ezt. A sok élmény közül főleg a lakatosműhely, a ház szép régi bútorai és a „pulyka-ének” ugranak be. De sokat csúfoltuk a pulykát, mire az mérgesen rikácsolt vissza ránk!

Ha már erre jöttem, elmegyek a Katolikus Templomig. Érdekes, ebben sosem voltam bent. Mögötte régen Posta volt, előtte a Piactér.

A Posta utcája is milyen rövid! Az utca végén bal oldalon emlékeim szerint egy tanító néni lakott, akinek gyönyörű fa volt az udvarában: hatalmas bársonyos levelű, de mégis érdes felülettel. Sokat megcsodáltam, ha Kamrás nagyanyámhoz mentem a Marx utcába.

Újabb kanyar és már látom a Sirkóék házát. Voltam itt néhányszor, akkor is szép, takaros porta volt. De most a fiatalok hatalmas kőfaragó műhelye uralja a telket. Velük szemben valaha egy nagyon érdekes ház állt. Dülöngélő, talán nem is nagyon lakták, de volt hangulata.

Kijutok a Petőfi térre: a borbély üzlet, aztán a „Jóska-bolt”, s előtte ott áll a „világnak vándora”, Petőfi szobra. Itt voltam az avatáson is, őrzöm róla a fényképeket.

Az artézi kút finom vizével már nem olthatom a szomjamat, de a beleültetett virágok legalább a szemet gyönyörködtetik.

Szemben a Múzeum. A falu büszkesége, hiszen Petrovics István mészárszéke és kocsmája itt várta haza a vándorló költőt, Petőfi Sándort, és ő sok szép verssel tette halhatatlanná a falu nevét. A téren nagy üresség van, amit először nem értek. Hát persze! A Kultúr! Az hiányzik innen. Pedig milyen fontos volt valaha! Idejártunk eleinte tévét nézni is, mert az akkor még ritkaságnak számított. Bálba is eljutottam egyszer-kétszer.

A Református templom előtt a Hősök szobrán dédnagyapám neve is szerepel: Kenesei Sándor. Szememmel végigsimítom a nevét és a régi fényképekre gondolok. Én őt csak onnan ismerem. Szemben a Paplak, mellette volt a KISZ-klub is egy ideig.

A szép nagy ház Kamrás Feri bátyáméké volt, lefutott a Tóig, ahonnan láthattam a malmot. Ott dolgozott valaha Feri bátyám testvérével, Kamrás Pista bátyával együtt. Régen volt nagyapámnak saját szárazmalma, s a Dunán is vízimalma. Sőt még cséplőgépe is, a régi fényképek megőriztek mindent.

Felesége, Emma néni édesanyja nem messze lakott tőlük. Híres asszony volt: a falu bábája. Az elmondások szerint 999 gyermek született a segítségével. Ha belegondolok egy kisebb település kijönne belőlük. Nagyon szerettem Huszárik mamánál lenni (így hívtuk őt). Párjával kis gangos házban laktak, ahol sokat játszottunk az azóta már ügyvéddé lett Kerekes Jóskával. S aminek élménye legjobban megmaradt bennem, az a Biblia. Nem ám akármilyen! Hatalmas, ezüst díszítésű borítója már önmagában áhítatott keltett és tiszteletet parancsolt az embernek. Mindig ott volt a tisztaszobában az asztalon. Esténként abból olvasgattak.

Szép lett a faluközpont, rendezett. De nekem hiányzik a Községháza melletti girbe-gurba kis utca a gyönyörű, égszínkék hajnalkáival, és a „Gyuri-bolt”is. A Szökőkút egy emléket idéz fel bennem: a húgommal ünneplőbe felöltözve szaladgáltunk a peremén. Persze hogy beleesett. Még sokáig emlegettük, hogy a Daca Juci húzta ki őt csipke kesztyűs kézzel. S hogy én se maradjak aznapi élmény nélkül, miközben otthon nagy nevetve meséltem a sztorit – beleültem a varrótűbe. Hát, mondhatom, nagyszerű volt, amikor szedték ki belőlem.

A Mozi. Ez sincs már meg. Minek? Televízió, internet hozza közel a világot, szolgáltatja az élményt. De nincs bukéja az egésznek. Hiszen a mozi varázsa, az izgatottan fészkelődő, csillogó szemű közönség, a szerencsések, akik be tudtak lógni a korhatáros filmre- mindez akkor különleges élmény volt.

Egyszer egy kismacskát vittem magammal, mert otthon már megtiltották, hogy újabb kóbor cicát befogadjak. A filmből nem sokat láttunk, mert mindenki a macskát simogatta (a kis bestia ugyanis meglógott az ölemből és a lábak alatt sétafikált).

Lassan körbefordulok, mielőtt elindulnék. Arkai péksége– sok kenyeret hoztam ide veknis kosárban, talicskán tolva, és a kisült finom, ropogós kenyér gyirkáját megtörtük, megeszegettük, mire hazaértünk vele.

A Szikvízüzem. Ez is már a múlté. De én legalább még láttam! Azt is láttam, hogyan töltik meg az üveget. Mi nem ásványvizet vettünk a boltban, hanem vagy az artézi kút jellegzetes vizét ittuk, vagy a szódát.

Elindulok apai Nagyanyám portája felé. A Kamrás-porta. Valaha híres volt, hiszen egy molnár mindig megbecsült tagja volt a faluban. A régi fényképeken látom őt kackiás bajuszával, büszkén tekint a fényképész masinájába, mint módos iparos ember.

Szép gangos házuk volt, fehérre meszelt kör alakú oszlopokkal. Az udvarban nagyon régen a szárazmalom,a Dunán kint a vízimalom. Ez utóbbit én már nem láthattam, mert elvitte a jeges ár.

A szárazmalom helyére épült Kamrás Pista nagybátyám háza. Itt vár rám most izgatottan a felesége, Esztike néni. Egyedül él, az ura a temetőben, a fia félig bénán Kunszentmiklóson, a Szociális Otthonban. Még jó, hogy sok a rokon, a jó szomszéd. Nélkülük nem is tudna boldogulni.

Megölelget, s csak úgy ömlik belőle a szó. Mi történt az ismerősökkel, amióta nem találkoztunk, ki volt itthon.

A nevekkel vagyok bajban. Kopnak. S most már bánom, hogy sokszor elengedtem a fülem mellett a „rokonság pókhálóját”, nem tulajdonítottam akkora jelentőséget neki, és nem is nagyon értettem az összefüggéseket. Pedig most de jó lenne tudni! Már csak a lábam visz a temetőben az ismerős sírokhoz: ide is szoktunk Anyuval virágot tenni. Talán az Ángyika sírja? Nem tudom. Nincs meg a fejfa, valaki ennek a tüzénél melegedett.

De konokul járom a temetőt, s próbálom felidézni a sírokat: Kamrás, Gyökeres, Csikós, Czebei, Kántor, Kenesei és sajnos új is van: Majsai Karcsi bácsi, a nagy tiszteletnek örvendő helytörténész.

Somogyi Gyuri sírjánál is megállok: megállásra késztetne maga a szobor is, amit t a veje faragot, Orsi férje. De az emlékek is. Egy pillanatra látom őt a pult mögött, a „Gyuri-boltban”, látom a mindig mosolygós arcát, a huncut nevetés is a fülembe cseng.

Elmélázva ballagok kifelé, közben a Tóth Gábor-féle házat nézem. De sokat jöttünk ide Zsófi nénihez, félve csodáltuk a hatalmas bikákat (és a törékeny, de szívós asszonyt, aki egyedül is megbirkózott velük. Kenesei fajta: szikár, erős, mint a nagyapám volt.

Mennyi érzelem is belefért régen emberek életébe: a munka kényszerítő tempója, a hajnali borzongás, majd a Nap heve elől a fa alá húzódtunk és olyan jót aludtunk a földön –deleltünk.

De belefért a disznóvágás, a lakodalom vidámsága, a templomi ájtatosság és a vasárnap délutáni tere-fere is.

És mi, mai nemzedék? Ilyen harmonikusan össze tudjuk rendezni magunkban az eseményeket? El tudjuk ereszteni a bánatot, meg tudjuk élni az örömet? Nem nagyon. Vajon miért? Mert ehhez nagy család kell. Sok öreggel és még öregebbekkel, több generációval. Meghitt történetek, anekdoták kellenek. Még akkor is, ha már ezerszer hallottuk: „Tudod fiam, amikor itt voltak az oroszok!” Hallgassuk meg ezeket türelmesen, kérdezzünk életük apró eseményeiről is. Ha vannak régi fényképek, nézegessük közösen, ami nagyon fontos, kérdezzünk, mert később már nem lesz kitől. Most nem gondolunk még erre, de én már tudom: a kérdések, amiket nem tettünk fel, örökké belénk kövülnek. S nincs, nem lesz válasz.