Hamar elszáguldott a karácsony, csak úgy futólagosan beköszönt Újév napja, és nemsokára – tényleg nem sok időnek tűnt – tovalépett a mogorva, kegyetlen tél. Március-áprilisban néha megcsillantotta aranyló fogait a tavasz. Volt olyan nap, amikor akár egy szál pólóban is ki lehetett lépni a szabadba.

   Május közepe táján aztán már a harminc fokot is megkörnyékezte a hőmérő higanyszála. Néha ugyan eső tarkította a hétköznapokat, de a borús napokat rendre ragyogóak, felhőtlenek követték.

   Pisti ebben az időszakban igencsak jól érezte magát. Bár még mindig nem illeszkedett be a többi gyerek közé, lelkében egyfajta harmónia uralkodott el, ami boldoggá tette. Örült a napsütésnek, a madarak énekének, az eső jótékony, frissítő hatásának, és úgy egyáltalán, a dolgok jelenlegi állásának. De legfőképpen annak, hogy Edit ott van mellette, lelki támaszként, a legjobb barátként, akit csak elképzelhet az ember magának.

   Azokban a május végi napokban Pisti kinyílt. Sokat beszélt arról, miképpen éltek az anyjával, szegényes körülmények között, mégis szeretetben. Edit pedig élvezettel hallgatta a fiú élményteli beszámolóját. Nem szakította félbe, még csak félre sem nézett. Megértőn, kedvesen mosolygott, ahogy Pisti is szívélyesen hallgatta végig a lány mondandóját. Megtudott róla sok mindent. Edit ötéves korában elvesztette az édesanyját. Nem is emlékezett rá, milyen volt. Apja sokáig nevelte egyedül, többé-kevésbé megbirkózva a nyakába szakadt feladatokkal. Ám egy nap kirúgták a munkahelyéről, de úgy, hogy több havi bérét még csak ki sem fizették. Erre az apa lelkileg összetört. Hiába keresett új állást, sehol nem volt szükség a munkaerejére. Egy napon úgy határozott, beadja lányát az intézetbe. Edit nem vetette meg ezért. Bár eleinte rosszallotta a dolgot, elég hamar belátta, nem történhetett másként.

-          Nem tehetett róla – magyarázta egyszer Pistinek. – Ilyen az élet.

    Szemében különös bölcsesség ült, melyet talán csak a hasonlót megélt gyermekek képesek arcukra ölteni.

   Pisti igazat adott neki. Persze, hogy nem tehet róla. Történnek rossz dolgok, melyeket elősegítenek bizonyos gonosz emberek. Mint az olyanok, akik annak idején elhurcolták az ő holmijukat is a háztól. Pisti tudta ezt, de már nem érzett haragot, sem csalódottságot, ha visszaidézte azokat a szörnyűséges időket. Hiszen most itt volt, az árvaház lakójaként, és egy igaz, hű barátra tett szert. Ez minden mást kivert a fejéből, pozitív fényben tüntette fel az egész világot.

   Egyetlen gond volt csupán: Viola néni. Klári néni még mindig nem tért vissza. Itt volt ugyan Szilvi néni, de ő nem sok vizet zavart. Viola néni lett a fő irányító. Az igazgatónő pedig ráhagyta a dolgokat. Márpedig egyre keményebben lépett fel, egyáltalán nem törődve a gyerekek érzelmeivel. A gyerekek pedig szigorú, már-már katonai fegyelemben voltak kénytelenek élni. És aki csak egy kicsit is úgy viselkedett, hogy az Viola néninek nem nyerte el a tetszését… Nos, az igencsak megjárta.

*****************

   Edit és Pisti boldogan sétáltak az udvaron, a fák között. Kora nyári, sem túl meleg, sem túl hideg időjárás uralkodott. Ezen a verőfényes, csodaszép napon nem volt semmi, de semmi olyan dolog a világon, ami beárnyékolhatta volna a két gyermek jókedvét.

   Ám, míg ők felhőtlenül élvezték az élet nyújtotta csodálat, az intézet többi gyerekéről ezt nem lehetett elmondani.

   A négyes klikk tagjait egytől egyig mintha leforrázták volna. Zsolti, aki máskor vállán vitte csapatát, sőt, a többi fiú között is vezetőnek számított, most kezét tördelve, idegesen a földet pásztázva járt fel-alá. A másik három pedig valami hihetetlen csodára várt, mely majd szépen visszazökkenti a dolgokat a rendes kerékvágásba.

   Így volt ez a többi gyereknél is. A fogócskában és a bújócskában most alig vett részt valaki. Egyedül a lányok tartották meg régi szokásukat: anyukásat játszottak. Igaz, sokkal kevesebb beleéléssel, mint régebben. Ezt kívánta meg az íratlan törvény, mely törvénynek gyakorlatba ültetője, Viola néni éber, szoborszerű őrként állt a bejárattól mindössze néhány méterre. Tekintete azonban most nem csupán azt a kegyetlen szigorúságot takarta, melytől mindenki rettegett; ott bujkált mögötte az elégedett öröm kifejezése is.

   És ott volt Brigitta néni is, közvetlenül mellette. Próbált beszélgetést kezdeményezni, de, mint azt megtapasztalta, Viola nem volt valami beszédes típus. Mindig csak a munka, meg a munka. Esetenként ugyan beszélt magáról, hogy otthon, nála mi a helyzet, hányszor vásárol egy héten, és mit, de ezen alkalmak csak nagy ritkán fordultak elő.

-          Tudod, mire gondoltam? – tette fel váratlanul a kérdést Brigitta. Viola nem tudta, ezért folytatta: - Hétvégén lesz Mari születésnapja. Arra gondoltam, ebből az alkalomból rendezhetnénk egy kis ünnepséget.

   Szép zöld szeme csillogott, miközben ezt mondta. Ám Viola néni tekintete továbbra is távoli maradt és üres. Ennek ellenére válaszolt, bár úgy jött ki, mintha nem tette volna.

-          Felőlem rendezhetünk – mondta, és tovább fürkészte a messzeséget.

   Szeme csak akkor rebbent meg, amikor az egyik rosszcsont fiú sebesen elfutott, közvetlenül az orra előtt. Akkor azonban nagyon megrebbent. Arca dühödten eltorzult, száját még szorosabbra zárta, mint általában.

-          Láttad? – sziszegte Brigitta felé. – Ez a gyerek majdnem fellökött.

   Brigitta elmosolyodott, és így szólt:

   De hiszen ez csak egy gyerek. Viola, nem haragudhatsz rá azért, mert elfutott előtte   Viola ekkor hihetetlen gyorsasággal kolléganője felé fordult. Szeme szikrákat szórt, szája meg-megremegett. A szavak, melyek aztán elhagyták ajkát, szinte perzseltek az indulattól.

-          Akkor is ezt mondanád, ha szívinfarktust kapok itt? Én már nem vagyok olyan fiatal, mint te, bármikor elkaphat egy roham. Nem szeretném, ha egy ilyen kis taknyos okozná a halálomat.

   Brigitta erre nem tudott mit felelni, hát inkább hallgatott. csak remélni tudta, hogy nem ismétlődik meg mindaz, ami legutóbb történt.

   De megismétlődött.

***************

   Délután hatkor Brigitta vacsorához gyülekeztette a gyerekeket. Azok, akár valami gyorsasági versenyen, egymás elé furakodva, szinte futva közelítették meg a kiszolgáló pultot. Ez volt az egyetlen alkalom a nap folyamán, amikor nem számított a fegyelmezettség, mivel Viola nem szokott vacsorázni, ahhoz pedig egyáltalán nem érzett késztetést, hogy a gyerekekre csak úgy ügyeljen, miközben azok esznek. Ilyenkor tehát kiélhették egész nap visszafojtott vágyaikat, levezethették a felgyülemlett feszültséget.

   Edig és Pisti persze utolsóként vették el az ételt. Ők nem siettek. Mivel számukra amúgy sem volt létszükséglet a rosszalkodás, most sem volt mit kielégíteniük, az éhségen kívül. Az meg minél később történik meg, annál jobban esik.

   A két gyerek nem messze Brigitta nénitől foglalt helyet. A nevelőnő szelid pillantásokat vetett rájuk, melyet ők halvány mosollyal viszonoztak.

-          Nahát! – lelkendezett csendesen Brigitta néni. – Hogy ti milyen jó kisgyerekek vagytok! Szerencsés lesz majd az a család, amelyik örökbe fogad titeket.

   Edit és Pisti összerezzentek. Ez a lehetőség eddig eszükbe sem jutott. Azt sem tudták, hogy van ilyen. Valahogy úgy képzelték, ha valaki árvaházba kerül, az egészen addig ott is marad, míg nagykorúvá válik.

   Brigitta néni látta rajtuk, mennyire megrázta őket, amit mondott, ezért tovább beszélt, igyekezve elterelni a gondolataikat: - Olyan jó látni, hogy ennyire szeretitek egymást, ragaszkodtok egymáshoz. Ritka az ilyen, és nagyon értékes.

   A két gyerek elmosolyodott, majd némán folytatták az evést.

   Vacsora után mindenki a szobájába vonult. A folyosón Edit és Pisti búcsú puszit váltottak, majd ki-ki a saját helyére indult.

   Pisti boldogan elterült az ágyon, két kezét összekulcsolva feje lá tette, szemét a plafonra szegezte, és gondolkodott. Tizenhárom évesen már elég nagy volt ahhoz, hogy tudja, amit Edit iránt érez, az különleges dolog. Olyan, amit meg kell becsülni. A többi fiú egyre inkább az sulykolta belé, hogy szerelmes, de Pisti ezt mindannyiszor tagadta. Bár valójában maga sem volt biztos benne, mit érez pontosan.

   Bizonyára sokáig feküdt volna, így gondtalanul, ám ezután olyan dolog történt, ami kissé felzaklatta.

   A fiúk, egymás közt épp az aznap történtekről beszélgettek, ki-ki a saját ágyában fekve, átkiabálva akár a szoba túlsó végébe, amikor hirtelen bevágódott az ajtó, és nyomában megjelent a nagydarab nevelőnő, dúlva-fúlva, mint egy hurrikán. A szobára egykettőre néma csend telepedett.

   Viola néni, miután becsukta maga mögött az ajtót, pillanatok alatt a helyiség közepén termett, vadul körbepislogva kereste áldozatát. Mivel nem találta, segítséget kért, persze, a maga durva módján.

-          Azonnal mondjátok meg, ki volt az a pimasz, aki az udvaron ma délután rám ijesztett!

   Nem érkezett válasz. Ehelyett még tapinthatóbbá vált a feszültség, ami bizonyára fokozta Viola néni kegyetlenségét.

-          Nos? – sürgette türelmetlenül őket a nevelőnő. Úgy tűnt, most sem kap választ, ám mielőtt még újra feltehette volna a kérdést, egy sápadt szőke kisfiú felugrott, és bőszen az ágyszomszédjára mutatott.

-          Ő volt az. Láttam.

   A vádlott hevesen reagált.

-          De hiszen ez nem igaz! Most mért hazudsz? Félsz, hogy lebuksz?

   De Viola néni nem várta meg, míg a vita tovább fajul. Megragadta mindkettő grabancát, és a kijárat felé taszigálta őket.

-          Most aztán megtudjátok, kivel szórakozzatok! – sziszegte a nevelőnő távoztában. Nyomában kétségbeesett, halk gyereknyöszörgést hagyott.

   Miután becsukódott mögötte az ajtó, a szobában pusmogás támadt.

-          Gondoljátok, hogy… - kezdte az egyik, de nem fejezhette be, mert már jött is a válasz a fel nem tett kérdésre.

-          A padlásra viszi őket, egészen biztos. Megint oda zárja be szegényeket.

   Medve őszinte elégedetlenséggel felkiáltott:

-          Ez nem igazság! Miért bünteti őket? Hiszen semmi rosszat nem tettek!

   Persze, valójában nagyon is jól tudta az okot, mely inkább Viola néni személyében volt keresendő, mint bárminemű kézzelfogható magyarázat formájában.

   Pisti jókedve is valamelyest alábbhagyott. Nem érezte ugyan magát egészen a közösség tagjának, de ez a kegyetlen bánásmód az ő idegrendszerét is ellenkezésre buzdította. Szerencséjére ő eddig megúszta a padlást, csak hallomásból ismerte annak nyirkos, dohos illatát. Az egyik fiú, akit Viola néni bezárt oda, váltig állította, hogy egerek szaladgáltak a lába alatt. És a sötétség, a mindent beterítő feketeség reggelre egészen kikészítette azt, aki éjjel oda kényszerült. Márpedig lassan kevesebb volt azoknak a száma, akik ezt nem mondhatták el magukról. Nem csoda hát, hogy a gyerekek hallgatagokká, mélabúsakká váltak.