Miközben Várady a múltat idézte fel, egyre inkább hatalmába kerítette egy rég nem érzett vágy. Ült a fotelban, Mona Lisával szemezett, majd egyszercsak felugrott, és átrohant a kisszobába, mint akit űznek. Elővett egy darab papírt az íróasztal fiókjából, majd ceruzát is kerített, és nekiállt rajzolni. Alig telt el fél óra, és a lapon az angyalarcú lány élethű képmása bontakozott ki. Többször felemelte, kissé távolabb tartotta magától, aztán folytatta, végül elégedetten bólintott, és letette a ceruzát. Ekkor visszatért a szobába, a szekrényhez futott, mely mögül kisvártatva előhúzta az ott porosodó festőállványát. A fiókból előszedte az ecsetet és a festéket. Ezt követően megtette a további szükséges, rég nem végzett előkészületeket. Még aznap délután elkészült az emlékezetből festett portré, melyet elnézve, Várady szinte hátborzongatónak tartotta a hasonlóságot. Mintha ki akarna lépni a lány a képből. Ennyi idő távlatából, úgy tűnt, ez a természetellenesen szabályos arc megragadt a fejében.

   Bár büszke volt művére, ugyanakkor szinte annak befejezésével egy időben erős kétségei támadtak. Elkészült, ez tény. Szép lett – szintén tény. Hűen tükrözi mindazt a bájt, mely az angyalarcú lány szeméből áradt – ez is nyilvánvaló. Ám ez csak egy festmény volt, és Váradyt teljesen lelombozta a tudat. Valami többet várt, bár maga sem értette, mit képzelt. Sokáig merengett a kérdés felett, mígnem rátalált a hiányzó összetevőre, mely mindvégig kézenfekvő mivoltában lebegett az orra előtt. Közönség – ez hiányzott egyedül. Hogy csodálják, dicsérjék a művét. Ugyan, kinek is festhetne, amikor egykori rajongói ma már azt sem tudják, kicsoda? Rég elfeledték a festőt, még a barátok is…

   Ekkor azonban eszébe jutott, ez talán mégsincs egészen így. Bizonyára sokan vannak, akik számára örökre megszűnt létezni, de Várady egy valakiről biztosan tudta, hogy ha akarná, akkor sem lenne képes kiverni őt a fejéből.

   Legjobb barátja, Lánczos Antal, szintén a XIII. kerülteben lakott. Otthona a város egyik legzajosabb részén terült el, ahol rendszeresek voltak a kiabálások, veszekedések, zenebömböltetések és társaik. Amikor Várady a lépcsőház főbejáratához érkezett, fülét egy ismeretlen rockszám fülsértő hangja ütötte meg. Szíve szerint azonnal megkereste volna a zsivaj forrását, hogy örökre elhallgattassa azt. Talán meg is teszi, ha ekkor figyelmét nem tereli el valami más. Annyi történt mindössze, hogy egy fiatal, talán még általános iskolába járó fiú épp akkor lökte ki teljes erejéből az ajtót, amikor Várady a kilincsért nyúlt. Az ütés szerencsére csak a kezét érte, de nem okozott maradandó sérülést. Az jobban bosszantotta, hogy a gyerek kifelé menet csaknek fel is borította őt. Erre már elszállt minden türelme. Megragadta a fiú vállát, és erősen megszorította, mire az kapálózni kezdett. Nyilván támadási helyzetet igyekezett felvenni. Váradynak több se kellett. Maga felé fordította a lázadót, szigorúan a szemébe nézett, majd ráripakodott.

-          Mit képzelsz, öcskös? Nézz már a szemed elé! Nem csak te egyedül vagy ám a városban, szeretnének mások is közlekedni!

   A fiú szemmel láthatóan kerülte a tekintetét. Várady tudta, ez nem a megbánás jele, sokkal inkább a jólneveltség hiányáé volt.

   De mit volt mit tenni: hiszen mégsem az ő gyereke. Ott vannak a szülei, neveljék meg azok! Vagy ha nem képesek rá, bízzák olyanra, aki igen.

   Bosszankodva, fejét csóválva eleresztette végül a gyereket, de már késő volt. Odafentről, a harmadik ablakból, iszonyatosan rikácsoló női hangok záporoztak Várady felé, akárha ő lett volna a közvélemény által nemrét halálraítélt személy.

-          Na hordja el magát, maga piszok fráter, különben hívom a rendőrséget! Elképesztő, hogy az ember már az utcára sem engedheti ki a gyerekét az ilyen alakok miatt!

   Várady feladta. Csüggedten behúzódott a kapualjba, csak remélve, hogy az asszony nem jön le és folytatja kiselőadását az erkölcsről, legalábbis amit ő annak képzel. Szerencséje volt. Az asszony nem jött le. Gyorsan megkereste Lánczos barátja nevét a kaputelefonon, majd felcsöngetett. Kisvártatva álmos férfihangot hallott. (Kaputelefonon keresztül minden hang ilyen álmoskásnak cseng.)

-          Igen?

-          Én vagyok az, Várady. Emlékszel még rám?

-          Sanyi?

-          Igen, az.

-          És fel is akarsz jönni?

-          Nem, gondoltam, elleszek még itt egy darabig. Úgyis olyan szép az idő.

   Egyszerre nevették el magukat. Aztán kattant a zár, és Várady belépett.

   Kis macskaköves udvarra ért, ahol éppen idős néni sepregetett. A férfi jöttére abbahagyta a munkát, és köszönt. Miután Várady ezt viszonozta, az öregasszony folytatta munkáját. A férfi még egyszer visszapillantott rá, már amikor a második emeleten, barátja ajtaja előtt állt. A néni meredten őt nézte, egészen addig, míg tekintetük nem találkozott. Akkor aztán olyan vehemensen látott a dolgához, mint akinek időre be kell fejeznie azt. Váradynak meg volt a véleménye a ház lakóiról. Rögtön meg is jegyezte, mihelyt Lánczos végre kinyitotta az ajtót:

-          Na, ide sem jövök többet. Elég furcsa egy népség ezek a te szomszédaid.

   Lánczos felnevetett.

-          Nekem mondod? Még a felső szomszédommal nem is találkoztál. Ő egy bérgyilkos.

-          Na menj már! – legyintett tréfásan Várady, majd bementek a lakásba.

   Várady emlékezett még barátja különös hóbortjára. Ha az ember belépett otthonába, azt hihette, az egyik matematikakönyvről mintázta. A bútorok, berendezési tárgyak abszolút szimmetrikusan helyezkedtek el; ráadásul minden – még az ágy is – szabályos alakzat volt. Kocka, téglatest, négyzetes hasáb egyaránt megtalálhatók voltak. A nagyobbik szoba közepén – Lánczos egyszer megmérte Várady szeme láttára: valóban a közepén – kör alakú dohányzóasztal foglalt helyet. Körülötte négy bőrfotel – természetesen, szabályosan elrendezve. Ennek a fegyelemnek már-már kínos betartása mellett Lánczosnak komoly tisztaságmániája is volt. Sehol egy porszemet nem tűrt meg, ezért keze ügyében mindig ott tartotta a portörlőt, ahol éppen tartózkodott. Most is, amint beléptek a szobába, Lánczos odabentről még visszanyúlt, és az előszobai cipőszekrény mellől felkapta a bizonyára sebtében odatámasztott takarító eszközt.

-          Azt hittem, már kinőtted a kórságot – jegyezte meg Várady.

   Lánczos zavarában elpirult, és a portörlőt szinte azonnal félrerakta, cseppet sem ügyelve rá, hogy az arra rárakódott por szerteszállt a szobában. Úgy viselkedett, akár a csintalanságon ért kisgyermek, aki előzőleg már többször megígérte, többé nem lesz rossz.

   Várady egy darabig értetlenül nézett rá. Azt hitte, barátja valóban megkergült, és mintegy elvonószerű programban részesíti saját magát. Hamar kiderült azonban, hogy effajta komoly dolgokról szó sincs. Hogy is lehetne egy olyan, velejéig romlott fiatalember esetében, mint Lánczos Antal? Nyilván megrögzött szokásává vált a rendrakás, de ha éppen úgy akarta, képes volt mellőzni a témát.

-          Foglalj helyet! – mutatott a köralakú dohányzóasztal körül csoportosuló fotelokra. – Bőven akad választék. Nem is akármilyen. Addig én hozok valamit harapni.

   Ezt meg is tette. Nagy tálban ropogtatni való perecet hozott, egy másikban burgonyaszirmot.

-          Nem házibuliba jöttem – jelentette ki Várady, mely kijelentésével sikeresen kivívta barátja jókedvű, bohókás hangulatát.

-          Pedig nemsokára jön két bombajó csaj – rikkantotta Lánczos, és tréfásan forgatta a szemeit. – Remélem, azért őket nem akarod elzavarni.

   Váradynak ez pont kapóra jött, hogy előhozakodjon jövetelének valódi céljával. Kabátjának belső zsebéből összehajtogatott papírlapot húzott elő, amit aztán fellengzősen, kérkedve vágott ki az asztallapra. Kísérőszövegként hozzátette: - Ez, azt hiszem, a te könnyű kis nőcskéidet a világbóln is kikergetné.

-          Na, mutasd csak! – kapott a papírlap után Lánczos. Amint széthajtotta, lélegzete pár pillanatra elakadt. Nyomasztó csend telepedett a szobára, mely szép lassan kínossá fokozódott. Végül Várady törte azt meg:

-          Ugye, milyen jó lett? És igazán élethű.

-          Hát… - vitte fel a hangsúlyt a letaglózott házigazda. – Ami azt illeti, lélegzetelállító. Ilyen valósághű ábrázolást még nem láttam. Ez nem is egyszerű portré, ez…

-          Mintha előtted állna, és beszélne hozzád? – segített neki Várady.

   Lánczos összerezzent, mint akit álmából ébresztenek. Gyorsan visszadobta a ceruzavázlatot az asztalra, mintha hirtelen égetni kezdte volna az ujjait.

-          Te – folytatta, és megnyalta a szája szélét - , mióta is nem festettél egy képet sem?

   Várady elgondolkozott, majd válaszolt:

-          Amióta ennek a lánynak a társai megfosztottak a kincseimtől.

   Ujjával semmitmondón a portéra bökött. Ő sem tudta eldönteni, valójában mit gondoljon a lányról Hiszen ő igyekezett jóvátenni a fiúk ballépését, és látszott rajta, valóban megbánta, amit közösen tettek. Arról meg már nem tehetett, hogy mégis szerencsétlenül végződött a dolog. Hiszen várható volt, hogy nem fogják rögtön egy állami hivatalban alkalmazni, csak mert valaha festett néhány képet.