-          Mi a neved, kislány? – kérdezett rá a borostás képű férfi, miközben bőszen elállta a vörös, rövidre nyírt hajú kislány útját.

   A gyermek habozott cseppet, majd halkan, megtörten válaszolt:

-          Eszter. Szabó Eszter.

-          Oké – reagált a férfi. – Eszter, hol laksz?

-          Egy utcával arrébb.

-          Hm… Remek! Akkor most szépen odavezetsz, és megbeszélem anyáddal a történteket.

   Eszter ellenkezni akart, de hamar belátta, nem sok értelme lenne. Így hát hagyta, hogy a férfi akarata érvényesüljön.

   Kimentek a főkapun, ki a késő őszi, bágyatag napsütésbe. A félhomály után most mindkettejüknek hunyorognia kellett.

   Eszter némán kullogott a férfi előtt, hátán érezte annak szúrós, szigorú tekintetét. Tudta, ezúttal rossz lóra tett. Ez az alak nem fogja hagyni, hogy csak úgy megússza. Mindent elkövet majd, hogy elégtételt kapjon az őt ért sérelemért. Bizonyára az sem hatja meg, ha elmondja, miért emelte el farzsebéből a pénztárcát. Nyilván hidegen hagyná az is, ha elmesélné, mire szánta el magát Mari; hová tűnik el szó nélkül minden este, hogy aztán reggel ugyanolyan észrevétlenül visszaosonjon a lakásba, odacsúsztassa anyja elé a sok pénzt, majd elvonuljon a fürdőszobába, ahol pár órán keresztül csak sír és sír. Nem, az idegen férfit ez cseppet sem érdekelné. Ő akkor is büntetést követel a számára, szigorút, igazságosat. Olyat, amit a rendőr bácsik is igazságosnak tartanak. Az pedig számára minden bizonnyal a javító intézet lenne.

   A gondolattól még a hideg is kirázta. Hallott már egyet-mást arról a helyről; nem túl kedves dolgokat. Egyik volt osztálytársa szerint a nevelőnők egytől egyig hárpiák, rút boszorkányok, akik csak arra várnak, mikor csaphatnak le védtelen áldozataikra, a gyerekekre. Akkor aztán nem ismernek kegyelmet: bármely apróság miatt (mint például a fogmosás elmaradása) képesek megverni őket a botjukkal vagy szíjjal, melyekkel olyan erővel csapnak le, sok gyereknek egy életre elmegy a kedve a mozgástól.

   A tanító néni persze tiltakozott, mondván: „Kisfiam, ne rémiszgesd az osztálytársaidat ilyen ostobaságokkal! Túl sokat engedtek a szüleid tévét nézni.”

   De Eszter inkább az osztálytársának hitt. Pokoli félelemmel töltötte el már az intézmény puszta gondolata is. Most pedig, hogy először meglegyintette az odakerülés veszélyének szele, szomorú lett, és rettegett. Fejét lehajtva, automatikusan bekanyarodott a lépcsőházukba, felvezette a férfit a harmadik emeletre, és várta a jól megérdemelt szidást. Az azonban valami csoda folytán elmaradt. A sötét előszobát néma csend borította el, akár a légy pisszenését is meg lehetett volna hallani.

   Eszter kíváncsian felkapta a fejét, és meglepetten konstatálta, hogy a férfi tátott szájjal, elkerekedett szemmel néz körül a lakásban. Miután felmérte a terepet, Eszterre vetette kérdő pillantását, mely a következő kérdéseket továbbította a gyermek felé: „Te itt laksz? Ez az otthonod? Hát ezért akartál meglopni?”

   Most az anyja lépett elő a szoba félhomályából. A nyitott ajtón át beszűrődő világosság láttatni engedte ráncos, hófehér, beesett arcát. Amint rávetődött a fény, az asszony erősen megdörzsölte mindkét szemét, majd jobban szemügyre vette az idegen férfit.

-          Ki maga? – kérdezte álmatag hangon.

   A férfi egy darabig habozott, majd lassan, nehézkesen válaszolt:

-          Várady Sándor vagyok. Itt lakom a közelben, és azért jöttem, hogy…

   Ekkor ismét Eszterre nézett. A kislány lehajtott fejjel állt az ajtórésben, várva az esküdtszék ítéletét. Az azonban továbbra is váratott magára.

   Várady habozott. Nem tudta eldönteni, ebben a helyzetben helyes döntés-e megbüntetni ezt a kislányt. Hiszen családjának bizonyára roppant nehéz anyagi körülményein szeretett volna kicsit enyhíteni. Megesett rajtuk a szíve.

-          Sajnálom, hogy lopott magától – jelentette ki váratlanul az anya, majd sarkon fordult, és visszament a szobába.

   Várady meg csak állt az előtérben, csodálkozón tekintett utána, mintha valami ámulatra méltó esemény történt volna. Újra végignézett a lakáson. A falakról több helyen levált a tapéta, néhol ismeretlen eredetű foltok tarkították. A padlón szétszórt szemét hevert, ragadós mocsok volt rákenve. Az ajtók úgyszintén koszbundába öltöztek. Nem beszélve arról, hogy a sarkokban és a plafonon méretes pókhálók telepedtek meg. Várady a takarítás teljes hiányát látta maga előtt.

   A lakás egyre jobban taszította. Menekülni akart. Minél messzebb kerülni innen, és soha többé vissza nem fordulni. De valamit még mindenképpen szeretett volna véghezvinni előtte.

   Benyúlt a zsebébe, elővette a tárcáját, és belenyúlt. Két darab ezrest húzott elő. Egy darabig a kezében tartotta, nézegette, majd kihalászott még egy százas bankót is. Ezután lehajolt, Eszter vállára tette a jobb kezét, a ballal pedig átnyújtotta neki a pénzt. A kislány hálásan ránézett, szeméből óriási megkönnyebbülést olvasott ki Várady. Majd hirtelen megváltozott: mohón kikapta a férfi kezéből a bankjegyeket, és berohant a nagyobbik szobába.

   Várady pár percig dermedten nézett utána az alőszobából, majd távozott.

************

   Gyorsan hazarohant, és az ital jótékony hatása alá vetette magát. A whiskys üveg kifogyott, ezúttal be kellett érnie az egyszerű sörrel. Abból azonban három üveggel is lehúzott, rögtön egymás után. El akarta felejteni mindazt, amit az imént látott. Kiverni a fejéből; úgy tenni, mintha soha nem is járt volna abban az átkozott lakásban. Ez azonban nem ment ilyen könnyen. A kosz, a szegénység egyértelmű jelei szakadatlanul ott motoszkáltak agyában. Hiába volt az alkohol is: most az sem segített. Hányingere lett, agya folyamatosan lüktetett. A hűtőhöz ment, hogy igyon még egy üveggel, de amikor kezébe vette az italt, hirtelen meggondolta magát. Meglendítette a karját, és egy határozott mozdulattal elhajította az üveget, mely, a konyhaszekrény oldalának ütközve, azonnal darabokra tört, elárasztva a padlót a habzó itallal. Váradyt nem érdekelte. Kisétált a konyhából, és a nagyszobába lépett. A Mona Lisa előtt megállt, komolyan szemügyre vette, majd leült a festménnyel szemközti fotelba. Ott sem tartózkodott sokáig. Alig két perc múlva felugrott, mintha tű szúrkálná a fenekét, majd fogta a kabátját, és kiment a lakásból.