Másnap reggeli után kisétáltam a temetőbe. Megálltam az ismerős halmocska előtt, szemem a kőtáblára szegeztem, s ismét sírnom kellett. Már hosszú idő telt el a tragédia óta, ha a négy hónap annak számít, de még mindig a szívembe markolt a hiánya. Soha nem lesz könnyebb. Legalábbis akkor és ott még elképzelni sem tudtam. Beletettem az anyám kertjében szedett kis csokrot a vázába, s leguggoltam, hogy közelebb legyek hozzá.

- Ismét itt vagyok, Josh. – suttogtam, hogy mások ne hallják. Nem akartam, hogy őrültnek tartsanak. – Eljöttem és mindent megteszek, hogy képes legyek elengedni téged, csak ez cseppet sem könnyű. Olyan hosszú ideig voltál velem, hogy a részemmé váltál. De tudom, hogy mi már fizikálisan soha nem lehetünk együtt, soha többé nem foghatom meg a kezed, nem simogathatom meg az arcod, nem adhatok csókot… - itt rövid szünetet tartottam és összeszedtem minden erőmet, hogy folytatni tudjam. – Arra viszont szükségem van, hogy tudjam, lélekben velem vagy.  Kérlek, segíts nekem. Segíts abban, hogy el tudjalak engedni.

Rövidesen felálltam és bizonytalan léptekkel a templom felé indultam. Nem tudtam helyes-e, amit teszek, van-e értelme, de egyszerűen úgy éreztem, hogy be kell mennem. Lenyomtam az ismerős kilincset, melynek zörrenését visszhangozta az üres templom. A szenteltvíztartóba nyúltam és keresztet vetettem. Lassan elindultam a padsorok között, miközben az oltárképet bámultam. Jézust ábrázolta a kereszten, alatta Máriával. Az anya arcára volt írva a mélységes fájdalom, amiben most én is osztozni tudtam. Elveszíteni azt, akit mindenkinél jobban szeretünk, leírhatatlan. Először a gyertyatartókhoz mentem és mécsest gyújtottam, majd beültem az első padba.

Nem tudom megmagyarázni az érzést, ami kezdett eltölteni, ahogy ott ültem, de leginkább a békére hasonlított. Úgy éreztem, biztonságban vagyok, nem érhet baj. Végiggondoltam a balesetet újra és újra és, hogy ezzel mit vett el tőlem Isten és továbbra is biztos voltam benne, hogy ezt sosem tudom megbocsátani Neki. Nem értettem mit vétettem? Mivel érdemeltem ki ezt a büntetést?

- Leülhetek melléd? – hallottam meg egy hangot és összerándultam az ijedtségtől. Azt hittem, nincs itt rajtam kívül senki.

- Johnson atya – suttogtam és beljebb csúsztam.

- Hazajöttél. – nem tudtam ezt Hope-ra vagy a templomra értette.

- Meglátogattam a szüleimet és Josh-t. – feleltem.

- Hogy érzed magad? – kérdezte s éreztem, hogy a beszélgetés kissé vontatottan indul, ami érthető is volt a legutóbbi találkozásunk után.

- Élek, atyám. – majd folytattam és úgy döntöttem, őszinte leszek hozzá. – Nem értem továbbra sem, hogy mivel érdemeltem ezt ki. Egész életemben Istennel a szívemben tettem mindent. Hittem benne, eljártam a templomba, betartottam a törvényeit. S mikor legjobban kértem, elfordult tőlem. Miért? – néztem egyenesen a szemébe, mialatt az enyémből ismét folytak a könnyek.

- Bár tudnék erre válaszolni, Grace. – sóhajtottam. – A halál az élet természetes velejárója, és gyakran nem köthető korhoz. Néha gyermekek halnak meg, néha édesanyák, fiatal férjek, máskor öregek. Nincs válaszunk mindenre.

- Én azt hittem, Isten a válasz mindenre. Ahogy tanította hittan órán. – nem értettem, miért akartam bántani.

- Így is van, Grace. Isten hatalmas, megbocsátó és jóságos. De nem ő befolyásolja a dolgokat, az élet apró mozzanatait. Az emberek kezében az irányítás és sajnos történnek balesetek. Nem tudjuk őket megakadályozni.

- Talán egy nap megértem ezt és képes leszek megbocsátani neki, de most még nem megy. – töröltem le az arcomat. – Ne haragudjon emiatt! – mutattam a könnyekre.

- Egy nagyon bölcs ember írta valahol: „Néha a könnyek a legmegfelelőbb szavak, amiket a szív szólni képes”. Nem kell érte elnézést kérned, Grace. Ez a világ legtermészetesebb dolga. „A könny a fájdalom néma nyelve” - mondja Voltaire. Sírj, ha neked úgy könnyebb.

Egy darabig csendben ültünk egymás mellett, majd úgy éreztem, el kell mondanom neki.

- Kisbabát várok, Johnson atya. – suttogtam.

- Azt hiszem, akkor nem is kell tovább keresnünk az okokat, és miérteket, kislányom. – a szemében különös fény villant. – Isten jóságos és hatalmas. Ennél nagyobb csodát nem tehetett volna, ennél jobban nem mutathatná ki a szeretetét. Elvesz, de ad is helyette.

- Elveszi a férjem és kapok helyette egy babát? – kérdeztem nem tetszéssel a hangomban. – Nem úgy kellene ennek lennie, hogy megajándékozza a házasságunkat egy gyerekkel? Neki apára is szüksége volna.

- De igen, Grace. Úgy volna a normális. Viszont mindig a lehetőségeket kell nézni. Josh balesete megtörtént, megváltoztathatatlan. Viszont kaptál egy felbecsülhetetlen ajándékot, aki Josh része és a tied. Ti ketten egyesültök ebben a kis lényben. A szerelemetek ölt testet benne. Örülnöd kell neki, mert Ő egy csoda.

- Örülök is. Neki igen, miközben a szívem meghasad Josh miatt. Hogy lehet a lelkem képes ennyi ellentétes érzés feldolgozására?

- Isten erőt ad neked. Bár most úgy érzed elfordult tőled, cserbenhagyott, de idővel rájössz, ez nem így van. Ő sosem feledkezett meg rólad. Mikor ezt megérted, akkor gyógyulsz meg. Akkor tudsz újra Josh-ra gondolni könnyek és fájdalom nélkül.

- És az mikor lesz? – reménykedtem, hogy ő választ tud adni.

- Fogalmam sincs, gyermekem. – ingatta meg ősz fejét. – De biztos, hogy a kisbabád erőt fog adni neked és szebbé tesz mindent.

Felállt és menni készült, mikor ismét megszólaltam:

- Johnson atya, mit tud az angyalokról? – mutattam a fejünk felett elterülő hatalmas képre, ami egy jóságos arcú, szárnyait kiterjesztő lényt ábrázolt.

- Az angyalok Isten küldöttei a keresztény hagyomány szerint. – kezdte, mialatt visszaült mellém. – Az embereknél magasabb szinten álló szellemi lények. Általában láthatatlanok, de képesek magukat felfedni és kapcsolatot teremteni az emberrel. Gondolj például Gábriel angyal köszöntésére. – utalt a hittanórákról jól ismert történetre, mikor az angyal közölte Máriával, hogy gyermeket vár.

- Hogyan lesz valakiből angyal? – kérdeztem.

- Erről többféle elmélet létezik. Lehetséges, hogy az angyalokat Isten teremtette saját szolgálatára, hogy segítői legyenek. Másik magyarázat, hogy azok a lelkek, aki Istennek tetsző életet éltek a földön, tisztán haltak meg halálos bűn nélkül, elnyerik a kegyelmet és Isten angyalai közé emeli őket. Ez az emberközelibb megközelítés véleményem szerint, hiszen így könnyebb felfogni és értelmezni a mennyország fogalmát. Ez a vallásunk lényege. Ha olyan életét élünk a földön, ami Istennek tetsző, akkor elnyerjük a jutalmunkat.

- Mi az angyalok feladata? – folytattam kérdéseim sorát.

- Az angyalok elsősorban Isten szolgálói, az ő üzenetének közvetítése a fő feladatuk. De vannak helyzetek, mikor az embereket segítik, vigyáznak rájuk, védelmezik őket. Ők az úgynevezett őrangyalok.

- Igen, rájuk emlékszem. – mosolyodtam el, s eszembe jutottak a kedves történetek az őrangyalokról. -  Ők azok, akik mindig mellettünk állnak és vigyáznak ránk. Minden embernek van saját őrzője.

- Igen, ezt mondják. – helyeselt Johnson atya. – De nem minden angyal jóságos. Vannak köztük gonoszak is, akik Luciferrel az élükön fellázadtak Isten ellen.

- Ön hisz a csodákban, atyám? – és nem voltam benne biztos, hogy elmondhatom neki, amit tapasztaltam.

- Igen, Grace, hiszek. Hiszek abban, hogy a világban történnek megmagyarázhatatlan dolgok, amiket az emberek csodának hívnak. Szerintem helyesebb őket Istennek nevezni. Minden az Ő keze munkája, minden csoda Isten műve. Az ő szeretetének kifejeződése felék. Mint a kisbabád is.

- Valóban…- suttogtam, s lehajtottam a fejem.

- Egy dolgot jegyezz meg Grace: Isten soha nem mér ránk nehezebb terhet, mint amit el tudunk viselni. Bármit is küld, el kell fogadnunk, mert mindannyiunkkal van terve, csak hit kell hozzá.