A hatos számot közelíti meg a konyhai óra kismutatója, mikor ügyes közreműködésemnek köszönhetően a konyhából szálló illatok körültekerik Vagány nyakát, aki úgy jön, mintha húzná az illatsál.

– Éhes vagyok! – nyögi. Felnézek a könyvemből, rámosolygok és elárulom nagy titkomat.

– Egy óra múlva vacsora. Addig vágd be Keats életét elölről, hátulról, akár még srégen is, mert Olga felelést jósolt!

– Most szólsz? – kérdezi és berohan a szobájába. Az illatok követik, de már nincsenek rá hatással.

Ekkor csengetnek. Mivel az egyetlen ember vagyok a házban, aki meg is hallja, sőt reagál is rá, én nyitok ajtót.

Fekete hajú, délceg herceg áll a küszöbön. Mosolyog, mi több az anyámat keresi.

– Hívom! – mondom teljesen megbabonázva. Anyámnak vannak ismerősei, jók, rosszak, de főleg csúnyák. Ez isten hozzájuk képest.

– Dana, téged keresnek! – mondom az emeleten sejtelmesen.

– Ó, csak nem Steve megint? Koptasd le, mondj valami nagyon csúnyát... – tanácsolja, de én vigyorgok, mintha az angyalomat láttam volna. Talán azt, ki tudja?

– Nem Steve az, számomra ismeretlen, de csodálatos isten vár rád odalenn!

– Nem szoktak az istenek errefelé kopogtatni! – morogja, de megy már lefelé, elvégre ki ne lenne kíváncsi egy kopogtató istenre! A szupermen azóta magától betért a lakásba, nézegeti a családi fényképeket.

– Elnézést asszonyom a késői zavarásért, Martin Turner vagyok a rendőrségtől! – mondja és felvillantja az igazolványát.

– Nincs isten! – jelentem ki és leülök. Anyám csak áll, zavartabb, mint gondolnám, bár azt hiszem, nem a férfiúi szépség fogta meg. A zsaru is észreveszi Dana zavarát, gyorsan hozzáteszi:

– A csontváz miatt jöttem! – hadarja, de nem is mondhatna rosszabbat, anyám kezd rosszul lenni, arca hófehér. Gyorsan közbevágok a társalgásba:

– A biológiai szertárból loptak el egy csontvázat! – magyarázom, majd hozzáteszem, hogy mindenki értse, miről van szó: – a Samut.

– Kérem, foglaljon helyet – kap végre levegőt Dana, arca kezd újra felvenni valamilyen színt, de ez még messze van a normális arcszíntől.

– Elnézést, hogy zavarom, tulajdonképpen a lányával akartam beszélni, de gondoltam...

– Mit csináltál te egy csontvázzal? – szól közbe anyám, szeme dobálja felém a szikrákat.

– Semmit, őszintén semmit! – védekezem azonnal. – Rajzóra után én vittem vissza. Ennyi, semmi más!

– Csak azt akarom megtudni, hogy akkor látott-e valaki téged? – fordul felém a fekete hajú zsaru, szemét rám mereszti, az is fekete.

– Csak százan, körülbelül. Tele volt a folyosó, még szünet volt – mondom nyíltan és bátran. Tetszik a pali, a szája, ahogy a szavakat formázza. Szuper papa lenne belőle!

– Akkor úgy kérdezem, te láttál-e valami gyanúsat?

– Semmit! – mondom és gondolkozni kezdek. Aztán újra összegzem: – Semmit.

– És azóta? Másnap? Idegenekre gondolok, olyanokra, akik nem oda járnak, esetleg már ki is nőttek az iskolapadból? – próbál segíteni, de nem tud, semmi okos nem jut eszembe.

– Sajnálom! – mondom, mert azt hiszem, így illik. Elvégre nagylány vagyok, majdnem hogy felnőtt. A férfiúk istene felállni készül, menni akar. Nem tudom elengedni, még nem!

– Várjon!

– Igen? Mégis tudsz talán valamit? – fordul vissza hozzám, arcszesze megcsapja az orromat, megtelíti, hatással van rám. Anyámra lesek, vajon rá is? De ő még mindig a fallal viaskodik a színekért.

– Csak azt szeretném megkérdezni, hogy hol találom meg, ha eszembe jut valami?

– Ez jó kérdés! – bólint a férfi, majd gondolkozni kezd. – Mondjuk a 35. utcai őrsön, ott néha több ideig tartózkodok. De legjobb lesz, ha szólsz az iskolaigazgatónak, ha valami eszedbe jut! – tanácsolja végül, majd elköszön anyámtól is, de alig néz rá. Elmegy, én meg csak állok, mint akit elhagytak, mint akiben most tört ki a világfájdalom, a teljes összeomlás. Istenem, ez a férfi kell nekem! Apának kell, tehát anyámnak is kell. Meg Vagánynak! Mert ha ilyen férfi lenne az apánk, a csajok irigykednének, a srácok buknának rám...

– Ha még egyszer idejön egy zsaru, frászt kapok! – jelenti ki Dana. Nem tudom, miért hívja a frászt, mi baja a zsernyákokkal, főleg egy ilyen csúcsférfival.

– Helyes fickó volt, istenemre! – mondom. Dana rám néz, hirtelen anyává válik, szemében megjelenik az anyai féltés.

– A legjobb lesz, ha elbeszélgetünk – javasolja és megy a konyhába, visz engem is. Leülünk és megbeszéljük a dolgokat. Ilyenkor imádom anyámat. Kérdez, beszéltet, meghallgat. Eszébe sem jut, hogy kioktasson, hogy kiabálni kezdjen, hogy azt mondja: „Bezzeg az én időmben...” . Meghallgat, megérti a gondjaimat, ha kérem, tanácsot ad, ha nem kérem, megkímél tőle. Most meghallgatja, mi történt tulajdonképpen Samuval, aztán rátérünk a férfiügyre.

– Tudom, hogy nincs apád, és hogy bármikor rád törhet az apa szindróma, bejelentheted, hogy egy hatvanéves aggastyán lesz az életed párja, vagy előállsz egy vénséggel, miszerint ő és csak ő kell neked....

– Anya, ő kell nekem! – szakítom meg a monológját. Dana rám néz, megborzad.

– Ez egy zsaru! – mondja, mintha ez lenne a legfőbb baja, nem is a kora. Pedig biztos van vagy negyven.

– Anya, apának kell nekem! Menj hozzá feleségül! – tanácsolom derűsen. Dana szörnyülködve néz rám, aztán már csak néz, nem teljesen érti, hogy mi a bajom.

– Valahol elhibáztam a nevelésedet! – állapítja végül meg. - Úgy látszik, te nem a gólyamesét kevered, már a házassággal sem vagy tisztában!

– De hát szuper fej, látszik rajta!

– Zsaru! – ismétli anyám a bűvös szót, aztán visszatér a lényegre: – Egyetlen egy rendőrt sem akarok többé látni! Úgyhogy ne sétálgass csontvázakkal, halottakkal, senkivel! – mondja még, majd teríteni kezd a vacsorához.