Az irodába, ahova bevezetnek, az igazgató, a biológia tanár és még ketten, idegenek várnak. A szoba felnőttes, unalmas: fotel, íróasztal, néhány szék. Nem értem, mi van a tanárokkal, merre ejtették el az ízlésüket, ha arról van szó, hogy az irodájukat kell berendezni. Pedig a legtöbbnek jó ízlése van, hiszen hajuk, ruhájuk, körmük és cipőjük ízléses, divatos (leszámítva néhány múmiát), gondolom a lakásuk is hiper-szuper, de a munkahelyük! Beljebb hívnak, kérik, válaszoljak pár kérdésükre. Annyira ideges vagyok, hogy a nevemet sem tudom megmondani. Ég az arcom, gyomrom begörcsöl. Igen, persze, hogy nálam volt Samu, hiszen én vittem vissza a rajzóráról. Miért? Mert nekem kellett maradnom legtovább, mivel nem tudtam rendesen lerajzolni azt a vacak, csontos kezét.

– Bevittem a szertárba, de senki nem volt ott, hát otthagytam. „Gondoltam, úgysem szökik el” – teszem hozzá magamban, de most nem viccelődök, nem merem mondani, pedig így történt. Még szóltam is neki, hogy „vigyázz magadra” csak úgy, hülyeségből. Hát, láthatóan nem fogadott szót.

– Ez tegnapelőtt történt – állapítja meg az igazgató. Éleselméjűségére vall, előtte az osztálynapló, benne feljegyezve, hogy mikor volt rajzóránk. – Láttad azóta a csontvázat?

Elgondolkozva nézek rá. Miért láttam volna, ismét egy ütődött kérdés!

– Nem, nem is volt rajz vagy biológia óránk, sőt, még a negyediken sem voltam fenn – mondom és biztos vagyok benne, hogy ezzel kimagyarázom magam. Hiszen tegnap csak feltűnt volna valakinek, ha nincs meg!

– Nem tudsz semmi mást az esetről? – kérdezi ekkor az egyik idegen. Megint egy kérdés, amilyet csak egy felnőtt tehet fel. Ha tudnék valamit, már rég kiböktem volna, hiszen itt állok előttük, halálra rémülve...

– Semmit! – mondom megadóan. Rábólintanak, elengednek. Odakinn a friss levegőt úgy szívom magamba, mintha a majomházból léptem volna ki. A felnőttek néha olyan furcsák: bezárva élnek, szívják a cigarettájukat és hülye kérdésekkel ostromolják a szegény gyermekeket.

– Velem jössz Jennifer? – kérdezi a parkolóban Olga. Nála a paksaméta, biztos vagyok benne, hogy a nyomdába készül az újság anyagával. Nem szeret oda menni egyedül és ezért meg is tudom érteni. Az újságunkat egy olyan nyomda állítja elő, amely beteg, sérült embereket foglalkoztat. Kedvesek, de kellemetlen dolog ott köztük járni. Úgy megbámulnak minket, némelyik vigyorog minden ok nélkül, van amelyik maga elé néz és beszél.

– Ha holnap nem felelek, megyek! – zsarolom meg Olgát.

– De felelsz, és a testvéred is! – vágja rá azonnal a tanárrá vált Olga és beül az autójába.

- Ezt elintéztem magamnak! – morgolódok, majd hazafelé indulok.