A helyi rendőrőrs főnöki irodájában vágni lehetne a füstöt. Martin Turner azonnal meg is állapítja, hogy itt az igazi bűnös élet: harapható, fullasztó. Mégis kénytelen belépni, elviseli a szemét csípő füstöt, hősiesen továbbmegy. Egészen az ablakig jut, kitárja, bár kinn még nincs nagy meleg, mégsem bánja.

– Fázok, zárd be! – szól ki Robertson a füstből. Ő a főnök, de Turner jobban félti a tüdejét, mint a főnökét.

– Én meg fulladok! – vágja rá és nem engedelmeskedik. Már lát valamit, kezd oszlani a füst, megtalálja a széket az íróasztallal szemben. Leül és várja az eligazítást.

– A Nortswan gimnáziumból eltűnt egy csontváz! – mondja Robertson és köhögni kezd. Neki a friss levegő árt meg.

– Na és? – kérdezi csodálkozva Turner. Nem igazán érdekli a dolog. Bár most épp egy rendőrőrsön ül, semmi köze az itteni nyomozói munkához. A nemzetközi terrorelhárítás egyik oszlopos tagja, csak most megrepedt az oszlop, szanálásra ítélték. Így ékszertolvajt keres, ha már itt lábadozik az őrsön.

– Tudod, hol van a Nortswan gimnázium? – játszik vele Robertson, de közben feláll, becsukja az ablakot. Megáll a szobában a levegő, az eddig betódult hűvös a lábukra fagy, míg a füst újra a torkukat marja.

– Az ékszerbolt mellett! – feleli meg a találós kérdést Turner. – De nem hiszem, hogy két napja egy csontváz tört volna oda be. Sőt, azt sem hiszem, hogy valamelyik diák. Hacsak … – mondja és elgondolkozik – lehet, hogy valamelyik végzős jegygyűrűt akart csenni éjnek évadján az ékszerboltból? De akkor is, hogy került a mesébe a csontváz?

– Örülök, hogy ennyire komolyan veszed a problémát! De itt vannak a gyermekvédelmisek, szerintük gyanús egy–két dolog!

– Mint például?

– Beszéld meg velük, nem vagyok én tolmács!

– Főnök, ékszertolvajt keresek! Ez is pitiáner dolog, de azért ne alacsonyodjunk már tovább!

– Rendőrségi ügy ez is, az is! – jelenti ki Robertson és visszafordul az előtte fekvő újsághoz. Közben, szinte automatikusan rágyújt, pedig még a másik szál is ott füstölög a hamutartó szélén. Turner kimenekül az irodából.

.................

Otthon ugyanaz vár, mint ami napok óta. Vagány a DVD-lejátszó előtt ül, okosodik szexből. Nem tudom, mit eszik a filmeken, nekem hányingert okoz a látvány, neki egész mást. Izgatottan hajol előre ültében, gondolom, mit akar takargatni. Elvégre tizenöt évesek vagyunk, jogunk van hozzá, ki hogy akarja a szexet. Én nem így, ezért otthagyom, beljebb megyek anyámhoz. Dana a felső szinten van, a dolgozó szobájába. Ír, regényt ír, bár ő maga csak azt mondja: szórakozik, de ez régóta tart, több mint húsz éve. Jó szórakozás és anyámat fiatallá, vidámmá teszi.

– Hello, kicsim! – fordul most felém és leveszi szemét a számítógép monitorjáról. – Adam is hazajött?

– Már legalább egy órája!

– Jaj, istenem, megint eltelt az idő! – ugrik fel Dana és szalad le a nappaliba. Őt nem érdekli a tizenöt évesek problémája, kikapcsolja a videót, Vagányhoz vágja a kazettát.

– Éjszaka, érted, éjszaka! – mondja és az öcsi gatyájára mutat: – Ezt éjszaka kell csinálni és gondolni! És ne ebből tanulj, ez szex és nem szerelem! Le kell üljünk beszélgetni! – sóhajt, tudom, magát szidja, amiért elhanyagoltnak lát minket. – Fel sem jöttél, hogy köszönj! – teszi hozzá és ez az, ami talán jobban izgatja. Vagány mostanában nagyon önálló, elfelejti, hogy mi is itt vagyunk vele.

– Szia, Dana! – mondja engedelmesen. Anya rávigyorog, megpuszilja, aztán a konyhába siet. Omlettet eszünk, a szokásosat, amit mindig akkor kapunk, ha anyánk belefeledkezik az írásba.

– Meséljetek, mi van? – kérdezi azonnal, ahogy körülüljük a felvert tojásokat. Én kezdem, megelőzöm Vagányt, nehogy Samut szóba hozza.

– Nem feleltünk, viszont Olgát meggyőztük a változtatásról. Mától fogva a Nortswan gimnázium diákújságjának a neve: „Szamárságok”!

– Ez jó, rátok vall! – bólint Dana, bár azt hiszem, nem is figyel ránk. Tudom, hogy most nagyon benne van az írásba, pár nap és befejezi az új könyvét. Ilyenkor az is szép tőle, hogy belekukkant az életünkbe, megnézi, mi bugyog a fejünkben. Ha nem túl zavaros, nem törődik vele – most sem – egész máshol jár, de erről sosem beszél, legfeljebb, ha tanácsot kér tőlünk. Jelenleg úgy tűnik, nincs rá szüksége, hisz nemsokára kész a nagy mű! Öcsém hozzám fordul, de érzi, hogy titkolni akarom a dolgot, ezért megértő, halkan kérdezi:

– És Samu?

– Csitt! – mondom, és Danára mosolygok. Angyali ártatlan arcom megnyugtatja anyánkat.

– Tanuljatok, estére összeütök valami laktatóbbat! – ígéri, és már megy is. Imádom azért mert így nevel, mert szabadon enged minket, mi pedig megtanulunk élni. Itt vagyok én élő példának! Még alig töltöttem be a tizenötöt, és már tudok főzni, mosni, és azt is tudom miért zúg a porszívó. Sőt azt is, milyen az, ha az ember felelősséggel tartozik valakiért. Én például az anyámért. Na meg az öcsémért, aki elálló füleivel, a szemében csodálkozó tekintettel mered rám, amiért nem mondtam semmit Samuról anyánknak.

– Samut ne keverd bele, anya most a végkifejletnél tart! – figyelmeztetem az öcsköst. Vagány fontoskodó képet vágva vigyorog rám:

– Kivágtak?

– Bolond vagy? – kérdezem ingerülten. Annyi butaságot tud összehordani, néha az agyamra megy.

– Igazgatói? – próbálkozik tovább.

– Ártatlan vagyok, úgy nézz rám! Rajzóra után én vittem vissza Samut, beraktam a szertárba, illemtudóan pá-páztam neki, a többi nem az én dolgom.

– De ezt nem vették be, igaz? Figyelj, ha elárulom nekik, hogy a múltkori óra előtt lejtettél vele pár kört, azonnal becsukatnak! – jósolja, majd közli a diagnózisát is: – Nimfomániás vagy, tudom, csontvázakra buksz.

– Nem tudod, mit beszélsz! Agyadra mentek a szexfilmek, esetleg a nőhiány. Olvastam valahol, hogyha csomót kötnél rá, nem izgatna annyira! – támadok én is, elvesztve türelmemet.

– Hülye! – összegzi a tanácsomat, majd kivonul a konyhából. Enyém a mosatlan és a vacsorakészítés lehetősége is, de bosszúból nem beszélek neki Olga jóslatáról.