I. fejezet: Eltűnt Samu

1. rész

Az iskolában futótűzként terjed a hír. A folyosókon, a termekben, majd eléri az alsóbb szinteket is. Rám a büfé előtt talál, de azonnal le is pereg rólam, elvégre most a reggelimért harcolok. Ez nem olyan egyszerű dolog, mint ahogy egy felnőtt gondolná. Az iskolában ennek külön szabályai vannak. Először is a büfé helyzete: egy kis és egy valamivel nagyobb helyiség. A büfés hölgy alig fér el odabenn a lyukban, mi, diákok pedig idekinn a pici előtérben. Nyomjuk, tuszkoljuk egymást, azért, hogy az első szünetben hozzájuthassunk a reggelinkhez. Ebben – szerénység nélkül mondhatom – nagy vagyok. Imádom a lökdösődést, a tolakodást, a kiabálást. Nekem való dolog, és meg is kapom érte minden nap a jutalmamat: végre a kis ablakhoz érek, elérem a kissé pufók, babaarcú büfés nőnél, hogy rám figyeljen. Két kisebb csokis fánkkal kerülök ki a tömegből. A folyosón már várnak a barátaim, akik számára ez tortúra lenne, inkább az otthonról hozott szendvicsüket rágcsálják.

– Hallottad, Jennifer? Ellopták Samut! – újságolják ők is azonnal.

– Hülyeség, kinek kellene egy csontváz, ami ráadásul műanyagból van! – kérdezem és beleharapok az egyik fánkba. Élvezem az ízét egészen addig, amíg Vagány, az öcsém, le nem nyúlja a másikat, persze az engedélyem nélkül. Azzal együtt viszi a papírzacskót is, amibe beleragadtak a fánkról lepergő csokoládé darabkák, amit pedig annyira szeretek. Közben körülöttünk suttogják, mondják, kiabálják:

– Ellopták Samut! – Mindenkit izgat a dolog, társaimat is.

– Szerintem ez jó sztori, írni kellene róla a lapban! – véli Kyra az újságunkra gondolva. Pontosabban az iskola újságjára, amely arra volt hívatva, hogy az iskola életét bemutassa nekünk, az itt tanulóknak. Persze ez ördöngös feladat, hiszen a lap egy tanév alatt háromszor jelenhet meg az igazgató engedélye és ellenőrzése mellett. A magam részéről utálom az egész újságügyet, már ezerszer megbántam, hogy annak idején jelentkeztem szerkesztőnek. És nem érdekel az sem, hogy eltűnt Samu, majd meglesz!

– Fogadok, hogy csak a biosztanár tette el valahová, amilyen gógyis, tőle kitelik! – mondom, és ezzel befejezettnek tekintem a témát. A többiek azonban tovább beszélnek róla, fél füllel hallgatnom kell, hisz követnek egész a termünkig. Én a padomba ülök, ők körém. Tudom, hogy valójában mit akarnak: rá szeretnének venni, hogy végre tegyek valamit az újság érdekében. Tudniillik az az eszeveszett ötletük támadt, hogy én vagyok a magyar tanár kedvence, és pont ezért, csak én beszélhetek vele erről. A magam részéről egyáltalán nem értek velük egyet, ugyanúgy szoktam kapni karót, mint ők, ugyanúgy zavart már ki a teremből, ha nem tetszett egy beszólásom neki, tehát nem vagyok kedvenc. Viszont azt el kell ismernem, hogy az újsággal kezdenünk kell valamit, hiszen nagyon silány. A gimnáziumunk nem a város leghíresebb középiskolája, de nekünk mégis fontos, hogy ha már dolgozunk a sulilapon, az úgy nézzen ki, ahogy szeretnénk. Daniel és Kyra már át is tervezték az új számot, csakhogy nem merik előadni Olgának. Pedig délután muszáj lesz, mert ma le kell adnunk a nyomdának a nyersanyagot.

– Jennifer, említsd már meg a témát! – kéri Pamela, rám kacsint, mintha ezzel el is lenne intézve a dolog. Csengetés jelzi, hogy vége a szünetnek, barátaim szétszaladnak. Aztán hirtelen eszükbe jut, hogy nincs kész a házijuk, azt sem tudják, mit adtak fel, így lassan visszaszivárognak, eltűnik a füzetem, Kyrának elhadarom, hogy mit tanultunk az elmúlt órán.

Mire bejön a tanár már minden rendben van, a négy haveromnak van némi fogalma a múlt órai anyagról. A tanárnő, Olga, fiatal, talán tíz évvel, ha idősebb nálunk. Nem ijesztő alkat, bár most jött ki az egyetemről, és minden diák tudja, hogy a frissen diplomázott tanárok igencsak meg akarják mutatni, hogy mennyire jók. Olga azonban nem játssza nekünk a nagyokost, értelmesen áll a helyzet elé: minket nem érdekelnek a versek, ő nem erőlteti, csak a kötelező anyagot. Meg vagyunk elégedve egymással, szeretjük is, hisz jó fej. Mikor belép, tiszteletünk jeléül elcsendesedünk.

– Tanárnő hallotta, hogy eltűnt Samu? – kérdezi azonnal az egyik társam. Olga azonban nem hülye, tudja, mit akarunk, pontosabban mit nem: tanulni azt nem, felelni meg végkép nem.

- Kihívták a rendőrséget, majd ők megtalálják! – közli a tanár és kinyitja a naplót. – A mi feladatunk viszont Keats életének bemutatása a múlt órán tanult vers alapján! – jelenti be mosolyogva és már hívja is ki az első szerencsétlent. Nem én vagyok, így ülök a fenekemen és hallgatok.