Túléljük az órát, meg a következő hármat is, de nem sietünk haza, mivel ma tárgyaljuk meg a következő féléves újság anyagát. Ha nem ez lenne a dolgunk, akkor sem rohannánk, mi öten mindig összeülünk, traccsolunk suli után. Most Olgát várjuk, elvégre ő az újság főfelügyelője, bár inkább ránk szokott felügyelni, az unalmas írásoknak erre nincs szükségük.

– Itt vannak a zsaruk, és még mindig nincs meg Samu! – meséli Kyra, aki a büfé előtt tudakozódott.

– Készítsünk riportot a zsernyákokkal, jót tenne a lapunknak! – ajánlja Pamela.

– Annak semmi nem tenne jót! – jegyzem meg, aztán elhallgatok, mert gondolkozni kezdek. Beszéd közben nem jár az agyam, ezt tudják rólam a többiek is, így ők is hallgatnak. Az előző szám van előttem. Már a főcím is ronda: "Arcadia". Kit érdekel egy ilyen című újság? – kérdezem magamtól, de ahogy belelapozok arra is rájövök, hogy nem csak a címmel van baj. Igazuk van a többieknek, beszélnem kell Olgával. Mire felnézek, már jön is a tanárnő, aki közben átvedlett újságíróvá, vigyorog és hozza magával a következő lap előkészített anyagát.

– Gyerekek, ez ritka rossz! – jelenti ki, ledobja az egészet a padra. Mindenki egyetért vele, állunk, rám várnak.

– Újítani kellene! – mondom halkan, nézem a cipőm orrát. De hiába várok, a cipőm nem tisztul meg a tekintetemtől, a srácok sem állnak mellém. Olga rám vár. – Szóval és tettel! – folytatom, előveszem a Daniel és Kyra által gyártott tervezetet és a tanár elé fordítom. – Arra gondoltunk, hogy változtassuk meg az újság címét, dobjuk ki a gyenge kis verseket és a még gyengébb, érdektelen riportocskákat. Összegyűjtöttünk néhány viccesebb szöveget, páran csináltak karikatúrákat! – hadarom, hogy abba ne tudjam hagyni, bele ne szóljon valaki. Nem vagyok én olyan bátor, mint amilyennek a többiek gondolnak, de már belekezdem, hát mondom. – Gyűjtöttünk néhány tanári elszólást, készítettünk egy beszámolót a suli kosárlabdacsapatáról, a legutóbbi focimeccsről, és arról még fényképünk is van!

– Ez mind ma jutott az eszetekbe? – kérdezi Olga. – Ugyanis ma össze kell állítani az újságot, délutánra a nyomdába kell lennie, különben nem nyomtatják ki ingyen! – mondja, pont úgy mintha mi nem tudnánk. De hát van időnk, az aztán dögivel. Neki talán nincs, de mégis félreteszi az eddigi anyagot és leül.

– Na, mutassátok!

A többiek fellélegeznek, megélénkülnek, előkerülnek a további tervezetek. Mindent legépeltünk, kitaláltunk előre. Daniel és én rajzokat is készítettünk, a főcímlap is úgy néz ki, ahogy mi elképzeltük, így közösen, öten.

Olgának azonban idő kell, mégiscsak felnőtt. Két óránkba sem kerül, meggyőzzük, de annyit engedünk, hogy a gyenge kis versekből néhány belekerüljön a lap "kulturális" rovatába. Készen áll a nagy mű, Olga összepakol, indulnánk, mikor megállít minket a portás.

– Gyere csak Jennifer! – szólít meg, és mikor felé lépek, utat mutat a tanári irodák felé. Hallom, hogy mögöttünk Vagány utánunk kiabál:

– Mi van, mikor jössz?

– Mondd meg neki, hogy soká! – tanácsolja a kísérőm és kíváncsi tekintetemre tovább magyaráz: – Ugyanis nálad volt utoljára Samu!

A vér is meghűl bennem, úgy megijedek. Rábámulok a portásra, majd az öcskösre. Vagány várja, hogy válaszoljak, hát odaszólok, remélem hangom nyugtatóan cseng:

– Menj haza, sietek én is!

Vagány vállat von, és eltűnik a többiekkel.