FARKASNAK SZÜLETETT

Sajgó lábamat spiccbe nyomorítom, majd a közönség felé pillantok és tökéletesen behúzott hassal veszem fel a végpózt. Ekkor a zene hirtelen elhallgat, mintha csak elvágták volna, majd felváltja az emberek ütemre össze-összecsapódó tenyerének hangja. Pár percig még kitartom ezt a pózt, majd a vastaps közepette leomlik a súlyos függöny. Ekkor a többi táncos is visszarohan a színpadra, gyorsan egy sorba állunk, majd ismét felemelkedik a sötét anyag előttünk. Meghajolunk, majd rajongóink felé intünk bájosan. A színházigazgató drámaian vonul el előttünk, mikor megáll középen, maga mellé kéret engem. Hatalmas liliomcsokrot nyom kezembe, aztán arcon csókol. Elegáns mozdulattal hajol meg ő is, később pedig lekísér a színtérről. 

Az öltözőmbe érve nagyot sóhajtva zárom magamra az ajtót. Órák óta ezt a pillanatot vártam, hiszen végre letéphetem lábaimról a kényelmetlen balettcipőt. Mikor lenézek jobbik lábamra, azonnal be is bizonyosodik, amit eddig csak sejtettem: ismét beszakadt a körmöm, ráadásul alaposan össze is vérzett mindent maga körül. A piciri csap fölé emelem lábam, majd lemosogatom a piros lötyit magamról. Egy félig törött vázába lököm a csokrot, az se baj, ha meghal, úgyis ronda egy csokor. Váratlan kopogás szakítja meg további ruhadarabjaim lehámozását. 

- Tessék? – kérdem nem éppen kicsattanó örömmel. 

- Én vagyok az, édesem. – szólal meg az ajtó másik oldaláról „kedvenc” igazgatóm. – Beengednél minket? 

- Kiket? 

- Csak nyisd ki, kérlek… - könyörög. 

 

Néhány pillanatot igénybe vesz, hogy izzadt testemre visszaküzdjem az igen szűk, kövekkel kirakott ruhát, de azért végül kinyitom az ajtót. Drága főnököm műbájos mosolyával találom először szembe magam, utána pedig a mellette álló férfiakra siklik szemem. Az egyik férfi egy idősebb fazon, elegáns öltönyéből ítélve a pénze segítette el egészen az öltözőmig. A másik már egy fiatalabb, sokkal morcosabb egyén. Míg az idősebb szerelmetes pillantások közepette csókol kezet, a fiatalabbik még csak felém se pislant. 

 

- Bemutatom neked az urat – mondja nyájasan az igazgató. – Ő itt Mr. Alexander Phelan. Már évek óta nagylelkű adományokkal segíti a munkánkat. Családjával minden egyes előadásunkon részt vesznek, illetve számos más eseményen is találkoznak táncosainkkal.

- Nem szívesen vágok közbe – szólal meg a rejtélyes támogató. – De a családnevünk Phelan. A helyes kiejtése így hangzik: faylen. 

- Elnézését kérem… - hebegi az igazgató, mégis minden arcvonásából az utálat sugárzik a szánakozás helyett. – Nem egyszerű név… 

- Valóban nem. – bólint Alexander. – Semmi probléma, időben tisztáztuk. 

- Örvendek – mondom halkan, majd lopva a fiatalabbik felé sandítok. – Elisa Hay vagyok.

- Ó igen – kap észhez az igazgató. – Ő pedig itt az úr fia, Clayton Phelan. 

 

Mr. Phelan fia egy pillanatra felém néz, világító kék szemeitől azonnal elakad a lélegzetem. A férfi látványától olyan hevesen kezd dübörögni a mellkasom, hogy majd kiesek a testemtől. Az érzés azonban nem bizonyul kölcsönösnek, ő ugyanis azonnal a padlót kezdi szemlélni helyettem. Ha ez még nem lenne elég kellemetlen önmagában is, az idősebb férfi elém lép, majd megmarkolja kezeimet. 

 

- Hadd gratuláljak a ma esti előadáshoz! – szólal meg. – Kegyed egyszerűen mesés volt! Maga előtt igazán nagy jövő áll, nem is értem hol bujkált eddig egy ilyen született tehetség! 

- Köszönöm, nagyon kedves Öntől. – mondom szendén, majd kihúzom markából a kezem, nehogy megérezze, hogy az idegesség miatt izzad a tenyerem. 

- Alig várom már, hogy szerda este ismét táncolni lássam! – mondja lelkesen. 

- Szerda este? – kérdem. – Aznap nincs előadás, Mr. Phelan.

- Ön még új a társulatnál, majd Robert tájékoztatja a szokásokról – mondja mosolyogva, majd az igazgató felé mutat. - Legyen szép estéje! 

 

Mikor a két Phelan eltávozik, összehúzott szemekkel nézek Robert felé. Valahogy mindig kellemetlenül érint, ha huzamosabb ideig kettesben kell maradnom ezzel az emberrel. Nem tudom megmagyarázni az okát, egyszerűen csak tenyérbe mászóan irritáló személyisége van. 

 

- Tudod Elisa, nálunk már évek óta szokás, hogy a pénzüket nekünk ajánló gazdag ficsúroknak próbáljuk meghálálni a támogatásukat… hiszen nyilván sejted, hogy ezekből a pénzekből tudjuk fenntartani magunkat. Tehát… amikor eljön a hálálkodás ideje, néhány táncos egy bemutató estet tart ficsúrék pompás házában… majd mindenki elégedetten éli tovább az életét. Nekik jó, hiszen meghívhatják a többi fontoskodó gazdagot, nekem pedig a pénz miatt jó. A táncosoknak pedig… a gyakorlás miatt. Érted már? 

- Azt hiszem… 

- Nos, Mr. Phelan felfigyelt rád, külön kérte, hogy szerdán te is jelenj meg nála. Nem okoz gondot, igaz?

- Úgy sejtem, nem mondhatok nemet – mondom beletörődően. 

- Okos kislány! – rikkantja, majd fenekemre csap.

 

Morogva nézek a férfi után, azzal nyugtatom magam, hogy nem marad örökké igazgató még ő sem. Végre eljön az idő, hogy végleg kibontsam magam ebből a szörnyű ruhából. Azt hiszem, nem viseltem valami jól az estét. Főleg ha azt nézem, hogy ez még csak az első főszerepem volt. Nem is a tánccal van a gond, hanem ezzel a sok mellékessel. Gondolok itt a több tonna sminkre, a fodrászkodásra és persze a gazdag támogatók huncut mosolyára… olyan képmutató ez a világ! Pont azért szeretem ennyire a táncot, a színpadot, mert ott egyedül lehetek, azt csinálhatom, amit szeretek. Megszólal a zene és minden gondom azonnal elillan. Az ütem a bőröm alá bújik és kimossa ereimből a sok gondot, ami addig bennem keringett. Soha életemben nem éreztem még olyan boldogságot sehol, mint ami táncolás közben kerít hatalmába. Olyankor csak én vagyok, a valódi én és az az ember lehetek, aki mindig is lenni akartam. Egy erős nő, akire mindenki csodálattal tekint, akit mindenki tökéletesnek lát. Hiszen ki ne szeretne tökéletes lenni?