Már csak néhány perc volt hátra a repülőgép landolásáig. Hodge bekapcsolta a biztonsági övet, ahogy az utaskísérő mondta. A mellette lévő ülésre tette a laptopját, amit nemrég kapcsolt ki. Hátradőlt, és becsukta a szemét.

Csak lennék már túl az egészen!

Egész úton a küldetése járt az eszében. Néhány perce még azt sem tudta mi lesz a feladata, csak annyit közöltek vele, hogy legyen kapcsolatban a Peraklang Hálózattal, azon keresztül kapja az utasításokat és a szükséges információkat. Már belátta, hogy várnia kellett volna, amíg a szállodába ér, de a kíváncsisága nem hagyta nyugodni. A laptopján megnézte az e-maileket. Azóta azon aggódott, meglátszik-e rajta, hogy mire készül. Ha igen, akkor be sem engedik a nyugati kontinensre.

Jaj, Pat! Miért csináltál ekkora hülyeséget?

Az elmúlt napokban gyakran gondolt a félresikerült szökési kísérletre. Patrick nélkül már rég felakasztották volna, de a család többi tagja legalább biztonságban lenne. Most viszont minden bizonytalan. Mi lesz, ha nem sikerül a küldetés? És mi lesz akkor, ha sikerül? Patrick újra szabad lesz, ahogy ígérték, vagy végeznek mindkettőjükkel?

Kinyitotta a szemét és óvatosan körülnézett. A legtöbb utas egyszerű átlagembernek tűnt, de Hodge azon sem csodálkozott volna, ha valamelyik egy keleti ügynök lenne, akit azért küldtek utána, hogy a küldetés sikeres végrehajtása után eltüntesse a nyomokat.

Melyik lehet az?

Volt ott egy hosszú hajú lány, aki egész úton olvasott. Valószínűleg diák lehet, Hodge túl fiatalnak találta az ügynökösködéshez. Utaztak még a gépen családok is, többnyire négytagúak. Férj, feleség és két gyerek, de egyikük sem látszott veszélyesnek. Inkább valamelyik magányos utazó lehet, de melyik? Az üzletember, a kalapos öregúr, esetleg az a fiatalabb fiú, akinek fülhallgató van a fülében? De őt is túl fiatalnak találta.

A gép közben enyhén megrázkódott, ahogy a kerekek a földet érintették.

Megrázó élmény! – Hodge erőltetett párhuzamot vont a landolás és az információk között, amiket Calendine tábornoktól hallott. Mindkettő elég megrázó. Minthogy meggyőződéses idealista volt, eddig vakon hitt abban, hogy a világot a politikusok irányítják. Azok a politikusok, akiket a nép választ. Nyugaton demokratikus választásokat tartanak. Keleten más a helyzet, ott is választják a vezetőket, de ők csak tanácsadók lehetnek. A végső szó mindig a királynőé. Az uralkodók öröklik a hatalmat, de csak addig, amíg a nép hagyja. Volt már király, aki méltatlannak bizonyult, és egy forradalom elkergette az egész családjával együtt.

Eddig elutasított mindenféle összeesküvés elméletet, amiket a tanult, de sikertelen emberek agymenésének tartott. Ők voltak, akik nem tudtak élni a tehetségük adta lehetőségekkel, de ezért mindig másokat hibáztattak: a rendszert, a nagyvállalatokat, a másik kontinenst, vagy akárki mást.

Calendine tábornok mégis egy Hodge számára eddig elképzelhetetlen dologról beszélt. Sokat nem árultak el neki, de a hallottak alapján jól körvonalazódott az egyik ilyen elmélet. Úgy tűnt, a tábornok egyetlen emberben látja az egész problémát, akitől meg kell szabadulni, és akkor a dolgok nem fordulnak rosszabbra. Igaz jobbak sem lesznek, de már ez is eredmény. E-mailben kapta az utasítás, hogy embert kell ölnie. Megnevezték a célszemélyt is, és egyelőre ennyi. A későbbiekben újabb e-maileket kap majd, amikben megtudja, hogy pontosan mit kell tennie. Semmilyen önálló gondolatra nincs szükség, lépésről lépésre kidolgozták helyette, csak kellett egy „önkéntes”, aki végrehajtja.

A családért mindent… még ezt is.

Az üzenetek a Peraklang Hálózaton jönnek, így biztos, hogy nyugati illetéktelenek nem férnek hozzá. Hodge ezért is hozta magával a laptopját, így a szállodai szobájában, zárt ajtó mögött tudja elolvasni a feladatát.

Azt nem hitte, hogy ezzel a küldetéssel bármi megoldódna. Calendine tábornok szerint most a világ legveszélyesebb emberére vadásznak, aki milliók életére lehet káros befolyással, ha nem állítják meg. Túl egyszerűen hangzik. Egy ember sem tehető egy személyben felelőssé világméretű dolgokért. A tábornok valószínűleg csak időt akar nyerni, elodázni a probléma megoldását.

A gép közben megállt, a többiekkel együtt Hodge is leszállt. Az utasokat a legközelebbi ellenőrző ponthoz irányították. Az egyenruhások először az útlevelet nézték meg. A nyugati lakók ezután többnyire továbbmehettek, bár volt néhány kivétel. A keletieket alaposabb vizsgálatnak vetették alá. Egy másik ponthoz irányították őket, ahol először mindenféle kérdésekre kellett válaszolniuk, majd a csomagjaikat is átvilágították.

– Üdvözöljük Nyugaton! – köszöntötte kedves mosollyal az egyenruhás hölgy. – Néhány gyors kérdést teszek fel. Ígérem, hamar végzünk.

Hodge visszamosolygott, de érezte, hogy ez a mosoly nem lett őszinte. Ha most nem jut át, és visszafordítják, akkor lőttek ez egész tervnek. Abba már bele sem mert gondolni, hogy mi lesz az otthoniakkal.

– Mi az utazásának a célja?

– Üzleti ügyben jöttem? – felelte, közben figyelt arra, hogy végig a nő szemébe nézzen, és ne tegyen a kezével felesleges mozdulatot, ami elárulná, hogy nem mond igazat.

– Meddig marad nálunk?

– Csak két hétig.

– Melyik céghez jött most? – a kérdések tényleg gyorsan váltották egymást, erre viszont nem volt felkészülve.

– A SilverSkyhoz – mondta ki rövid gondolkodás után annak az egyetlen cégnek a nevét, amit Nyugaton ismert.

– Mint a legtöbb üzletember – felelte mosolyogva a nő. – Tegye ide a csomagját, legyen szíves!

A csomagok az asztalra kerültek, a hölgy egy kézi scanner segítségével átvilágította.

– A számítógépet – mutatott a laptopra – legyen szíves, kapcsolja be!

Hodge úgy érezte megfordul vele a világ.

– Elnézését kérjük – szólt a nő –, de a terrortámadások elkerülése miatt ellenőriznünk kell minden számítógépet, amit behoznak. Nem tart sokáig, néhány másodperc az egész.

Az e-mail!

Nem ellenkezett, nehogy gyanússá váljon. Bekapcsolta a gépet, amit egy kábel segítségével csatlakoztattak a terminálhoz. Beütötte a bejelentkezéshez szükséges azonosítót és jelszót. A terminálhoz nem tartozott monitor, így nem tudhatta, mit vizsgálnak éppen. Fél perc sem telt el és visszakapta a laptopját.

– Kellemes itt tartózkodást! – köszönt el a hölgy. Hodge egy köszönöm félét motyogott, és sietve távozott. Akkor vette csak észre, hogy folyik róla a víz, amikor már kiért az épületből. Az e-mail, amit még repülés közben olvasott, elkerülte az ellenőrök figyelmét.

A reptér előtt sorakozó taxik felé vette az irányt. Újra átgondolta a tennivalókat. Először egy szállodát kell keresnie, aztán felveszi a kapcsolatot a tábornokkal, és tájékoztatja a megérkezéséről. Utána pedig várja az utasításokat.

A legközelebbi taxihoz lépett, már nyitotta volna az ajtót, amikor valami a földre rántotta. Talpra ugrott, és akkor vette észre, hogy mi történt. Valaki kitépte a kezéből a táskát, amiben a laptop volt. A tolvaj után nézett, és felismerte benne azt a fiút, aki a gépen zenét hallgatott fülhallgatójával. Ott nézhette ki magának a számítógépet. Futva indult utána, de hiába, a fiú eltűnt a tömegben.

A francba! Az e-mail… Most mi lesz?

Kétségbeesetten körbenézett, segítség után kutatva. Talált is egy rendőrt, aki éppen a büféből jött kifelé.

– Szóval úgy hiszi, felismerte az elkövetőt? – kérdezte unottan, miután Hodge röviden felvázolta a helyzetet.

– Igen, igen! Egy gépen utaztunk, azt is tudom, hol ült. Meg lehetne nézni az utas listát.

– Az utas listát nem adhatják ki a légitársaságok – adta a lesújtó választ a rendőr. – Maga sem örülne, ha akárki megnézhetné, hogy mikor merre járt.

Ez meg milyen hozzáállás?!

– Kíván feljelentést tenni?

– Igen, szeretnék! – felelte Hodge ingerülten. – Egy nagyon drága laptopot vitt el, amin fontos adatok voltak.

– Csak azért kérdezem, mert nem sok esély van arra, hogy megtalálják ebben a tömegben – folytatta a rendőr, még az előbbinél is unottabb hangon. – Már jó néhány utcával odébb járhat, lehet, hogy már nem is nála van a zsákmány. Jobban kellett volna vigyáznia a holmijára. Higgye el, nem sok esély van rá, hogy előkerül.

Hodge nem akart hinni a fülének. Szó nélkül otthagyta a rendőrt. Közben belátta, hogy egy feljelentéssel csak felhívná magára a figyelmet, ami éppen most nem lenne túl jó. Az ügyhöz való hozzáállás viszont továbbra sem tetszett neki.

Ha minden bejelentéssel így foglalkoznak, akkor a közbiztonság itt nem értelmezhető fogalom.

Szállodába most már nem akart menni. A szobákban nincs számítógép, nyilvános helyen meg kockázatos lenne rákapcsolódni a Peraklang Hálózatra. Végiggondolta, kiket ismerhet itt Nyugaton, akik segíthetnek megfelelő helyet találni. Végül eszébe jutott valaki. Az apja itt Nyugaton járt egyetemre, Mr. Humason az évfolyamtársa volt. Sokáig tartották is a kapcsolatot. Ő már nem él, de talán a lánya, Leslie tudna segíteni. A címét viszont nem tudta, és azt sem, hogy melyik városban lakik. Zsebéből elővette a mobilját.

Ha haladnék a korral, akkor az okos telefonom tudna emaileket fogadni. De ez…

Amikor kiengedték a börtönből, és visszakapta a holmiját, az igazgató még gúnyolódott is a mobilján. Vicces telefonnak nevezte. Akkor nem volt vevő a poénra, mostanra belátta, hogy Mr. Raithnek igaza volt.

Az egyik járókelőtől megtudta a tudakozó számát. Felhívta, majd lejegyzetelte egy kis darab papírra az összes telefonszámot, ami Leslie Humason néven volt, összesen tizenkettőt. Sorra hívta őket. Valamelyik csak jó lesz.

– Ki az! – kiabált a vonal túlsó feléről egy idősebb női hang. – Elnézést kérek a zavarásért, én Hodge Mostafavi vagyok és…

– Kicsoda? Én nem ismerem magát! – ezzel megszakadt a vonal. Hodge úgy gondolta, hogy Leslie valószínűleg fiatalabb, ezért nem is hívta újra.

Közben egészen megfeledkezett arról, hogy miért is van itt. Miközben a második számot hívta eszébe jutott. Likvidálnia kell valakit.

A világ legveszélyesebb embere: Eleanor Bater.