Hatodik rész

Florent számára idegtépő lassúsággal múltak a percek, ahogy régi bajtársának – és immár frissen kinevezett felettesének – előszobájában várakozott a kihallgatására.

„Nem sok időt hagytak nekem” – gondolta elszoruló szívvel, ahogy ismét átfutotta a kezében szorongatott pergamenre rótt sorokat. A levelet előző este hozta egy kimerült futár, akiről éppúgy szakadt a verejték, mint meghajszolt lováról. Ha csak rájuk nézett az ember, országos veszedelmet kellett sejtenie…

Vagyis kellett volna, ha nem ismeri Michael erős hajlamát a végletekig vitt fontoskodásra. Florent ugyan ismerte, de a levél hangvétele még az ő türelmét is próbára tette.

„Sieur Mondaron! Ahogy már bizonyára neked is hírül adták, engem neveztek ki megboldogult fivéred helyére. Legalábbis egy időre. Tudom, hogy alig pár nap telt el az ispotálybeli rajtaütés óta, és ha csak rajtam múlna, talán hagynék még neked egy kevés békességet; tudja az Ég, megérdemelnéd. De amit mondanom kell, az nem tűr halasztást. A Szolgálat jövőjéről van szó… meglehet, a tiédről is. Michael Cheleaux”

„Tudom én, hogy a jó öreg Michael rajong a titokzatosságért, de azért ez már mégiscsak sok!” – füstölgött magában Florent – „Legalább egy árva post scriptumban odabiggyeszthette volna a végére, hogy a nyakamat kell-e féltenem.”

Legyőzte késztetését, hogy teátrálisan apró darabokra szaggassa a pergament, lehetőleg a megírójával együtt, és inkább a termet díszítő oszlop cirádáit kezdte nézegetni. Részletesen, hajlatról hajlatra végigkísérve minden egyes ívet és kanyarulatot.

Mielőtt a márványoszlopon körbefutó erezet számba vételébe is belekezdett volna, szerencséjére Cheleaux szolgája őt szólította és végre beléphetett a fogadóterembe.

Michael szikár, alacsony férfi volt, nála úgy öt-hat évvel lehetett idősebb. Nem sokat változott, mióta nem látták egymást, állapította meg Florent; talán csak markáns, keskeny arcára mélyedt néhány ránc az elmúlt idők során. A tekintete azonban éppolyan élénken fürkészte a világot – s most éppen őt magát –, mint egykor.

- Isten hozott – üdvözölte, talán kissé túlzott lelkesedéssel – Még hamarabb érkeztél, mint ahogy vártam, pedig az már nagy szó! Nohát, rég’ találkoztunk, jobb nem is számolni, mikor volt utoljára; de örülök, hogy most látlak, Florent. Őszintén.

- Hasonlóképpen – hajtott fejet kurtán – Jó, hogy hívattál, mert én is beszélni kívántam veled.

- Nocsak – szaladt a magasba Michael szemöldöke – És ugyan mit kívánsz?

- Igazságot.

Amint kimondta, már meg is bánta; s valóban: Carlos utódjának ajka finom, gunyoros mosolyra rándult.

- Igazság – ismételte, míg gondosan összeillesztett ujjaira támasztott állal fürkészte vendégét – Nem gondolod, hogy az egyik legfurcsább jószág a világon? Szinte mindenki azt keresi és senki nem találja… és aki mégis megleli, az jó eséllyel sikítva rohan messzire tőle. Igen… gondoltam én is rá, hogy talán akad az elmúlt napokkal kapcsolatban jó néhány kétség. De végtére is… tavalyi hó, nemdebár? Minek bolygassuk.

- Akad valami, amit én mégis – vágott közbe Florent, mit sem törődve az alig rejtett fenyegetéssel, a kém azonban egy kurta legyintéssel elhallgattatta.

- Majd. Esetleg. Elébb térjünk arra, ami miatt én hívattalak. Bár a megboldogult fivéred sok mindenben… kételkedett veled kapcsolatban, nem sokan osztoztunk az aggályaiban. Mi sem és az udvarnál sem. Három évvel ezelőtti távozásod felettébb sajnálatos volt… de talán...

Florent rezzenéstelen arccal hallgatta. Eszében sem volt megkönnyíteni a dolgát. Sejtette ugyan, hogy merre tart ez a beszélgetés, de a másik céljait még mindig nem látta tisztán.

- Egyszóval úgy döntöttek felőled, hogy szívesen látnának ismét sorainkban. Bármilyen feltétellel. Sőt – a következő szavak mintha megakadtak volna a torkán –, sokan úgy vélik, hogy te méltóbb utódja lennél a fivérednek. Méltóbb, mint én. Amennyiben elfogadod.

„Végre” – gondolta Florent – „Megvagy. De sokáig tartott.”

- Fivérem halála sok mindent megváltoztatott, ez igaz – fonta karba a kezét és hanyagnak szánt mozdulattal a hatalmas ablakot kettéosztó oszlopnak vetette a hátát – És boldogan lennék az utódja.

Michael erőltetett mosolya alig leplezte csalódottságát, és Florent elégedetten nyugtázta, hogy jól ítélte meg a helyzetet.

- Lennék… ha, mint ahogy azt mindannyian tudjuk, nem kínozna a kórságom. De így… leginkább csak békességre vágyom.

Michael megkönnyebbült sóhajtása tisztán hallható volt.

- Ez esetben – mosolyodott el szélesen – felhatalmazásom van kifejezni hálámat. Mindannyiunk háláját. Hatalmas diadalt arattunk a coquille-n, nemcsak az ispotálynál, de az elfogott kagylósok kihallgatása révén is. Mindebben persze fivéredé a legnagyobb érdem… de mivel ő már nem él, a köszönet azt illeti, aki őutána tette a legtöbbet.

Florentet váratlanul undor fogta el az egész alkudozástól. A várába vágyott, a lantja és a pergamenjei közé, Léon társaságára, olykor nyers, de legalább őszinte hűségére… Bár igaz, hogy ez a kém itt még az emberségesebbek közé tartozott.

- Aki a legtöbbet tette? Az nem én vagyok. De sajnos nem is olyanok, akik igényt tarthatnának az udvar figyelmére. Nélkülük azonban az ispotályból mostanra valószínűleg csak romok maradtak volna. Megérdemlik a jutalmat. Miattuk jöttem.

- A coquillard fiai?

Megadóan bólintott. Elfeledkezett Michael párját ritkító emlékezetéről… és persze a számtalan besúgóról, aki ugrásra készen lesi a kémhálózat vezetőinek minden parancsát. Gerard, legalábbis Léon így mondta, egy fogadót szeretne nyitni, valahol messze, ahol senki nem ismeri. Ehhez csak pénz kell, azt pedig ő örömmel ad… már ha a fiú elfogadja. Talán, hiszen annyit változtak mindannyian az elmúlt napokban. Azonban amire Léon vágyik, azt ő nem képes megadni. Legalábbis nem olyan egyszerűen és gyorsan, mint ahogy Michael tenné.

- Amíg élek, nem tehetem jóvá, ami akkor történt. De van valami, amit mégis megtehetek. Pontosabban: amit te könnyedén megtehetsz.

A kém felhördült.

- Ha most azt kívánod, hogy valamelyiknek adjam át a helyem…

- Ellenkezőleg. Léon nem akar többé kém lenni, sőt sosem akarta, csak nem volt más választása, mert rettegett Carlostól.

- Ki akar lépni? Semmiség, mehet. Vannak elegen, akik boldogan állnak közénk.

- Pontosan – erősítette meg Florent hideg mosollyal – Semmiség. Éppen ezért nem szabadulsz ilyen könnyedén. Mondhatom, szép kis „hála” lenne, ha egyszerűen kitenném az utcára, remény és kenyérkereset nélkül. Nem. Léon jegyzőségre vágyik vagy valami hasonlóra, majd elválik, az már rajta áll. Egyszóval tanulni szeretne, és én jól tudom, hogy a Collage Navarre vezetőségével te tudnál szót ejteni. Egy ingyenes hely egy fiú számára. Nem túl nagy ár – Carlos tisztségéért cserébe.

Michael egy darabig kutatón méregette, inkább hitetlenkedve, mintsem rosszindulattal. Majd váratlanul kurtán felnevetett.

- Hihetetlen egy alak vagy! És elárulnád, hogy neked ugyan mi a jó mindebben? Mert igen, megteszem, de hogy több kérésed nem lehet, az egyszer bizonyos!

„Kár, pedig még egyetlen lenne. Az, hogy mihelyt elrendeztétek Léon dolgát, felejtsétek el, hogy élek!” – mondta volna a legszívesebben, de aztán nem tette mégsem. Részint nem akarta felingerelni régi bajtársát, akivel minden véleménykülönbségük ellenére is alapvetően tisztelték egymást, részint pedig… ki ismerheti a jövőt? Végtére is, erről az utolsó küldetésről sem gondolta volna az elején, hogy milyen véget ér. Isten útjai.

- Nyugodj meg, nem lesz több követelésem. Nekem megvan minden, ami kell. De mondd… tudom én, hogy szükség van a kémszolgálatra, de mégis: téged soha nem fognak el kétségek?

- Dehogynem – vont vállat a másik –, de szerencsére eddig az ilyen alkalmakkor még mindig elég bor volt kéznél.

- Hát gondold azt, hogy nekem most ez a kérés a kétségeket feledtető bor.

- Meglesz, amit kértél. Még csak nem is lesz nehéz; mire a falevelek sárgulni kezdenek, a fiú is beállhat a diákok közé. És fenntartom, hogy furcsa egy ember vagy, de mégis: ha nem én volnék a kémszolgálat egyik legfontosabb vezetője, úgy boldogan szolgálnék a te vezetésed alatt.

Persze, most már könnyedén mondhatta, hiszen elvégeztetett, hogy övé a tisztség. Mégis… ezúttal őszintének tűnt, mintha – talán a búcsú tiszteletére – egy pillanatra levetette volna a magára kényszerített, örökösen változó álarcot.

- És én boldogan fogadnám el; lehetne több olyan is a soraitokban, mint te. Más korban, más helyen… és persze, „ha Alexandrosz nem volnék”.

Michael felnevetett.

- Melyikőnk a híres makedón és melyikőnk Diogenes?

- Csak nézőpont kérdése – mosolyodott el Florent és meghajolt – Köszönet mindenért. És ha nem találkoznák egy… egy jó darabig, úgy áldjon az Ég.

***

Öt évvel később

A frissen avatott magisterek nyüzsgő csoportja betöltötte a Collage Navarre előtti teret; élénk zsivajuk összevegyült az esti imára konduló harangok szavával.

- Csakhogy megtaláltalak! – csapott vígan öccse vállára Gerard, amikor végre felfedezte testvérét a sok egyforma gúnyás fiatalember között – Már órák óta várok rád, nehogy elszalasszalak! Hadd nézzelek – tartotta el magától, büszkén végigmérve – Micsoda úr lett belőled, hittük-e volna csak pár évvel korábban? No de ezt már megünnepeljük! Gyere a fogadómba, ezen a napon minden csak a te és a cimboráink kénye-kedvét szolgálja! A legjobb burgund borokat hozattam és mit sem bánom, ha mind megisszátok.

Léon vele nevetett, nem is tehetett mást, olyan ragadós volt fivére jókedve. Persze boldog volt ő is, olyan régen várt erre a napra… de ahogy kiértek a vígan hangoskodó forgatagból, végül mégiscsak elkomolyodott. Eszébe jutottak mindazok, akiket szeretett volna most maga mellett látni: apja, anyja… és Florent. Az utolsó Mondaron két évvel korábban halt meg és bár az akkori bánat tompa, csak ritkán felbukkanó sajgássá enyhült, most mégis fájt, hogy nem oszthatja meg vele is a nap örömét.

A trubadúr híresebb volt, mint hitte s halálhíre gyorsan végigszáguldott a francia vidéken. Ő, Léon, nem sokkal azután tudta meg, hogy Florent utolsó levelét megkapta. Azóta sokszor eszébe jutott, vajon a választ még olvashatta-e egykori ura. Mert sűrűn leveleztek az elmúlt évek alatt. Hogy mekkora látványosság is volt a címeres zekében feszítő küldönc, amikor először megjelent Gerard fogadójában, emlékezett vissza szomorkás mosollyal.

Fivére megérezte hangulatváltozását, mert ő is elhagyta a derűs hangoskodást.

- Ez a te napod, testvérem. Az öröm napja – mondta csendesen – Egyikőjük sem akarna most szomorúnak látni.

Természetesen nem, de hát az ilyesmi nem megy parancsszóra, vágott volna vissza a legszívesebben. Bár… épp jókor jutott eszébe Florent utolsó levelének pár sora. A trubadúr akkor már érezhette, hogy valóban nincs sok hátra, mert erősen búcsúzó hangulata volt annak a levélnek. Persze még ezt is a rá jellemző derűvel tette. „Lehet, már említettem párszor, de talán mégsem. Megesik, hogy túl sokat gondolok valamire és közben elfelejtem elmondani. Tehát: örülök, hogy megismerhettelek, Léon. Remélem, hogy te sem bánod, és ha valaha a jövőben esetleg még hiányoznék is, el ne kezdj búslakodni! Sosem kedveltem magam körül a keserű embereket. Egyszerűen csak olvasd újra a madrigáljaimat és balladáimat; tégy valami fenségeset vagy őrültet, hadd pukkadozzon, akinek nem tetszik; ha valaha a birtokom környékén járnál, köszönj be az ispotály szerzeteseihez, a legközelebbi examinusodat pedig ünnepeld meg úgy, hogy három napig se gyógyulj ki belőle. Keresd meg a bátyád pincéjében a legtestesebb burgundi vöröset, amelyet én is a legjobban szeretek, és hajts fel belőle egy jó öblös kupával. Vagy akárhánnyal. Válassz tetszés szerint, ez mind én vagyok.”

Igaz is, az ispotály… Florent a testamentumában kevesekre hagyakozott név szerint, köztük egyébként a testvérpárra is; a legnagyobb részt azonban az ispotályra hagyta. „Kár, hogy nem láthatta a jó Mathieu testvér arcát, amikor az megtudta a hírt” – futott át Léon fején – „Bár ki tudja. Életében legalábbis nem ismert lehetetlent.”

- Léon…!

Összerezzent; fivére már jó rég’ szólongathatta, de ő túl messzi járt, hogy meghallja.

- Léon, jól vagy?

- Jól vagyok – bólintott, milyen különös, gondolta, nem is olyan nehéz mosolyogni, szinte magától húzódik mosolyra az ajka – És tudod mit? Igazad van. A mai nap az örömé, ne homályosítsa el semmi. Hogy is szólt az ígéreted azzal a burgundival?