Második rész

Florentet sajgó bűntudat fogta el, ahogy az előtte álló Léonra nézett.

A merev, hűvös arcú fiút alig ismerte fel. Szinte semmi nem maradt benne a könnyeitől fuldokló gyerekből, aki tizenkét éve és vad gyásza minden keserűségével üvöltözött a fegyveres katonákkal és magas rangú kémekkel, mit sem törődve vele, hogy bármikor megölhetik. És senki ember még csak nem is kérte volna számon rajtuk a halálát.

Bosszúsan kapta magát rajta, hogy reszket a keze. „Igaza van Carlosnak, talán valóban kezdek elpuhulni, sosem engedtem meg magamnak akkoriban, hogy bárki hasonló gyengeségen kapjon” – szidalmazta magát, s ingerülten felkapta az asztalon heverő bőrkesztyűit. Míg azokat gyötörte, legalább kevésbé szembetűnő volt ujjai remegése.

„Milyennek láthat, Istenem?” – gondolta – „Ha a szemembe néz, vajon ugyanazt a keménységet látja, mint amit én a fivérem tekintetében? Mit mondani… teremtő Isten, mit mondani egy árva fiúnak, aki minden bizonnyal a mai napig engem is vádol a gyászáért. És félig igaza is van. Mennyit tudhat vajon?”

- Szolgálatára, uram – törte meg Léon a hosszúra nyúló csendet. Megkönnyebbülés is lehetett volna, de a hűvös, csaknem lélektelen hang csak alig volt jobb a nyomasztó némaságnál – Mi a parancsa?

- Azt én is nagyon szeretném tudni – szaladt ki Florent ajkán szokott gunyorosságával, mielőtt még meggondolhatta volna – Fivérem a pontos parancsot elfeledte velem közölni. Állítólag te tudod.

A fiú arca jobban őrizte titkait, mint a karneváli maszkok.

- Két nap múlva találkoznom kell a testvéremmel és a parancs szerint uramnak is jönnie kell. Több utasítás nincs; ezek után a fivéremtől kapott hírek szerint kell cselekednie. Belátása szerint.

„Igazán? És ha belátásom szerint az első szembejövő coquillardot felbérelem, hogy egy éjjel döfje át a szívedet, Carlos, mon fére, ahhoz mit szólnál?”

- Legyen. Remélem, az utolsó pillanatban nem írja felül ismét a „belátásomat”.

Léon pillái erre az „ismét”-re megrezzentek, de szemvillanás alatt ismét magára öltötte a szenvtelen mázat.

„Nem én tettem! Gyenge voltam, ügyetlen voltam, naiv voltam, de próbáltam védeni az apádat! Ha szeretett anyám állt volna a helyén, érte sem tehettem volna többet!” – a kimondatlan szavak már azóta égették a torkát, hogy meglátta a fiút.

De képtelen volt megvallani őket.

Úgysem hinné el. Ő maga sem hinné a helyében.

- Mivel úgy tűnik, hosszabb ideig kell élvezned a vendéglátásomat, Jehan majd keres neked egy szobát – mondta inkább.

Az öreg szolgának vagy nagyon éles volt a hallása és ritka gyors a lába, vagy mindvégig az ajtó melletti falfülkében hallgatózott, mert ura első kiáltására besietett, s feltűnően szolgálatkészen vitte magával Léont. A folyosókon hallgatásba burkolózva vezette át a fiút, amikor azonban kinyitotta előtte az apró, de otthonos toronyszoba ajtaját, már nem állhatta tovább.

- Ne aggódj, te gyerek; nem rossz ember a seigneur. Jó sorod lesz mellette.

- Nincs énnekem semmi bajom És ez egyébként sem az én választásom volt – vont vállat az ablakon kirévedve.

Jehan melléje lépett, de minthogy a fiú a világért sem mondott volna többet, végül ismét csak ő törte meg a csendet.

- Nem ő tette, Léon. Nem Florent úr felelős apád haláláért.

A fiú ajka megremegett, de más nem árulkodott felindulásáról.

- Kit érdekel.

Még mindig a kertet lesve egyenesen a virágzó gyümölcsfák ágai közt kergetőző cinkepárra meredt, de a szolga esküdni mert volna rá, hogy észre sem vette őket.

- Az apám coquillard volt. Megérdemelte a sorsát. Én pedig hálás vagyok az én sorsomnak, amiért kiemelt abból a mocsokból.

Jehan közel járt hozzá, hogy minden megfontolást félrehajítva felképelje – de még időben észrevette, milyen gyanúsan is fénylik a fiú szeme. Csendesen kiment hát, éppen úgy, emlékezett vissza, amikor még ura volt siheder… ő sem akarta soha, hogy lássák a fájdalmát.

Léon jóformán még az ajtócsukódás tompa dobaját sem várta ki. Mihelyst nem érezte magán az öreg tekintetét, erejevesztetten rogyott le az ablakfülkében, s kezébe temette az arcát. Akkor már sűrűn csorogtak a könnyek az ujjai között.

Tudta ő jól, hogy nem Florent volt apja gyilkosa. Korábban is sejtette… de pár napja végleg bizonyosságot szerzett, amikor titkon kihallgatta Carlos és egyik bizalmas szolgája beszélgetését.

- Megbocsásson, uram, de pont ő?

- Nincs sok idő, nem tudok mást találni. Mellesleg valamikor a legjobb kémünk volt, olyan sokat nem változhatott azóta… bár olykor éktelenül meggondolatlan tudott lenni, az igaz. Legutóbb is, még jó, hogy későn érkeztek a katonák, mert Florent képes lett volna rávenni őket, hogy hagyják futni azt a mocskos coquillardot! De azért, az isten verje meg őket, igazán késhettek volna még vagy egy-két percet. Akkor talán magával drága öcsémmel is végezhettem volna… nem jártam messze tőle. De ami késik, ugyebár… Máig nem értem, hogy’ lehetett olyan bolond, hogy velem szemben rántson fegyvert… egy coquillard védelmében!

- Sose értettem a gondolkodását, uram, és, ha megengedi… mi a biztosíték rá, hogy nem ismétlődik meg? Hogy nem fogják túlságosan is jól megérteni egymást Léonnal?

- A fiú máig szentül hiszi, hogy Florent elárulta az apját és én mindent megtettem azért, hogy ez a hite meg is maradjon. Ki tudja, talán egyenesen őt véli apja gyilkosának énhelyettem…

- Bocsásson meg… és ha rájön?

- Nem fog. Túl régóta él ebben a meggyőződésben, hogysem mást higgyen… és egyébként is: ő is és Florent is túl büszkék egy nyílt vallomáshoz. Léon sose ismerné be, hogy még mindig gyászolja a coquillard apját, az öcsém pedig meghalna inkább, de sosem magyarázkodna a saját védelmében.

***

A múló órák éjszakába nyúltak, majd a másnap is megvirradt, de Léon még mindig a toronyszobában gubbasztott. Carlosnak igaza volt, ismerte be magában. Bármit igyekezett is mutatni a világnak, igenis gyászolta apját és a pokol minden átkát kívánta a gyilkosaira. Még most, három év után is. És hiába tudta immár ártatlannak új urát – oly hosszú gyűlölség után még mindig nem tudott egészen jó szívvel gondolni rá. A küldetésre pedig, amelybe belekényszerítették, még annyira sem.

Florent egy darabig nyugtot hagyott neki, de miután délutánba hajlott a nap, már ő is megelégelte a várakozást. A toronyszoba ajtaja félig tárva volt, s a széles nyíláson át látta, amint a fiú az írópadka előtt áll, s elmélyülten rója a sorokat.

Halkan beóvakodott a szobába s nesztelen léptekkel – a spionévek öröksége – a kémtanonc mögé lopódzott. Ott megállva tisztán olvashatta a sebesen kirajzolódó sorokat.

„Drága fivérem! Nem tudom, valóban a mi hűségünkön vagy-e; most nagyon sajnálom, hogy nem bíztál jobban bennem. De akárhogy is, mindenképpen menekülj! Rajtaütés közeleg, és én nem akarlak téged is elveszíteni. Ha coquillard vagy, ha nem: a testvérem vagy. Menekülj, és ha biztosabb földre értél, adj hírt magadról. Segítsen Isten utadon! Léon”

Alighogy a fiú leírta az utolsó sorokat, Florent a válla felett átnyúlva rátenyerelt a pergamenre.

- Mivel magyarázod ezt?

A kémtanonc megrettenve perdült meg s szembetalálta magát ura hűvös tekintetével. Csak pár sornyi levél… de nem sok kérdést hagyott.

Florent első gondolata nem a felháborodás volt, nem is a kudarctól való félelem. Hanem a keserű irigység, amiért neki merőben másfajta testvér jutott.

- Az Isten verje meg a fivéremet a pokol minden kínjával, a kilenc kör minden bugyrának szenvedésével, de egyszerre!

A fiú sápadtan, de elszánt arckifejezéssel hallgatta kifakadását.

- Összetépheti ezt a levelet, de én újat írok. Mindig. Valahogy, valakivel, valamikor, de el fogom juttatni Gerardhoz.

- Ezt nem. Ennek olvastán, ha van egy csöppnyi esze is, Franciahon túlfeléig meg sem áll.

- Az a célom – szegte fel az állát a fiú.

„Megindító a vakmerősége s még inkább az, hogy Carlos mellett is megmaradt ilyennek” – gondolta Florent elismerően, s egy pillanatra nem is állt ellen a meghatódásnak. Rossz döntés volt: a hirtelen rátörő, sokszor ellentmondásos indulatok immár mind gyakoribb kísérőjeként ismét csak elfogta a görcsös köhögés. Kénytelen volt a szoba egyetlen székébe rogyva megadni magát a görcsös vonaglásnak, különben végigesett volna a földön.

Ahogy a roham múltán ismét összetalálkozott a tekintetük, a fiú pillantásában egyszerre kavargott elégtétel és szánalom. S az utóbbi volt az, amit Florent nem viselhetett el.

- Ne örülj túl korán – vetette oda – Mostani küldetésünk végéig még bizonyosan elélek. Ami pedig Geradot illeti, írsz neki egy másik levelet. Most.

Léon ajka tehetetlenül megvonaglott.

- Ő a testvérem…

„Mikor veszi már végre észre, hogy csak felbosszant a rokoni kapcsolat sűrű emlegetésével?” – mérgelődött magában Florent.

- Megértem, hogy veszélyben lehet, és…

- Veszélyben van! – csattant fel a fiú, de ura egyetlen intéssel elhallgattatta.

- … és azt is, hogy félted. Idejöhet a váramba. Itt nem kell tartania semmitől. De nem menekülhet mérföldekre innen.

„Már ezért is megérte” – gondolta keserű elégtétellel, ahogy Léonra nézett. Mert a fiú arca eddig – még felháborodásában vagy félelmében is – leginkább hűvös volt, mostani felindulása azonban egészen szétzilálta a vonásait.

- Hiszen még… én magam sem… én sem tudom, hogy ő valójában…

- Legfeljebb – vont vállat – majd gondosan zárom a legkedvesebb termeimet.

- Miért segít nekünk?

Ura ajkára sápadt, fájdalmas mosoly kúszott, beillett volna fintornak is.

- Segíthetnék én sokkal többet is, de egyelőre csak ennyi telik tőlem.

A fiú nem adta fel.

- Ez nem igazi felelet – majd, saját merészségétől megrettenve, kényszeredetten hozzáfűzte – Uram.

Florent minden rosszkedve ellenére is felkacagott.

- Tisztában vagy vele, hogy a te szádból az uram sértőbbnek hat, mintha mocskos fattyú kurafinak vagy bármi hasonlónak neveznél? A jövőben inkább hagyd el az effajta „tiszteletadást”.

A fiú kinyitotta a száját, de azonmód be is csukta, s ezt még háromszor megismételte – de egyetlen szót sem tudott kipréselni rajta.

- És amint magadhoz méltóztatsz térni, igenis megírod az új levelet Gerardnak – utasította, s azzal felkapta a régit és apró darabokra szaggatta.

- Semmi közöd hozzá, hogy miért, de valóban segíteni akarok nektek – fűzte hozzá valamelyest lágyabban – Hozd ide a fivéredet és én megvédem. A coquille-tól is és a kémszolgálattól is. Megígérem.

Az ígéret émelyítő ízt hagyott a szájában. Hiszen egyszer ő már mondott hasonlót és éppolyan őszintén tette, mint most. De már akkor sem tudta megtartani.

A fiú tekintetén látszott, hogy neki is ez jár a fejében. Azonban, Florent megkönnyebbülésére, végül mégsem tett rá megjegyzést.

- Lesz, aki elviszi a levelemet?

- Nem úgy volt, hogy szerzel magadnak küldöncöt? – vonta fel a fél szemöldökét – Valamikor, valahogyan?

Léon elpirult.

- Nincs senki. De kerestem volna. Először úgy akartam, hogy magam viszem el neki… de féltem Ha elrontom, mindketten meghalhatunk.

„És én lennék a harmadik, amint a kudarc Carlos fülébe jutna” – egészítette ki magában a jövendölést Florent – „Bár voltaképpen így is végem, ha ezt az elmúlt pár percet elsusogja neki valami készséges szellő.”

- Ha megírtad, keress meg – szakította félbe saját baljós gondolatait – Majd én találok megbízható küldöncöt. Mellesleg… kiben bízol meg annyira a faluban, hogy felolvassa ezt a fivérednek és utána nem rohan lihegve a friss hírrel talpat nyalni akár Carlosékhoz, akár a coquille-hoz?

- Senkiben – lobbant diadal a fiú tekintetében – Éppen ezért tanítottam meg magam olvasni Gerardot. Volt rá idő a hosszú hónapok alatt, sűrű találkozásaink során, mióta nekünk dolgozik.

Florent aznap először érezte úgy, hogy kedve volna igazán nevetni. Derűsen, hálásan és minden keserűség nélkül. „Édes Istenem, add, hogy a fivérem mellett legyek a halálos ágyán… feltétlenül tudtára akarom adni végső útravalóul, hogy Léon arra használta fel a gondos taníttatását, hogy megmentse az egyetlen megmaradt rokonát.”

A fiú, miután ismét magára maradt, gyorsan végzett az új levéllel. Nem minden kétkedés nélkül ugyan, de azt belátta, hogy új ura az egyetlen esélyük arra, hogy túléljék a bonyodalmakat, amelyekbe a coquille és XI. Lajos kémei sodorták őket.

Amikor belépett Florent termébe, a nemesúr elmerengve játszott a lantján, s halkan dalolt hozzá. Léont, hiába nem akarta, befonták a dallamok, s azon kapta magát, hogy kíváncsian várja: mi lesz a folytatás.

Florent azonban egyszerre megérezte a kitartó fürkészést, s felemelte a fejét.

- Gyere csak be – tette félre a hangszert – Készen áll a levél?

- Megírtam, parancsára – nyújtotta át a pergament a fiú egy illatosan gőzölgő kupa kíséretében – És… ezt is hoztam – tette hozzá esetlenül – Azt mondták a szolgák, hogy ez szokott segíteni.

Florent meglepetten, de őszinte hálával fogadta, s jólesőt kortyolt a forró, fűszeres borból. Kivételesen az sem érdekelte, hogy pontosan miképpen szerezte a fiú az értesüléseit.

- Köszönöm – mosolyodott el – Időnként valóban kegyetlenül rosszul vagyok, de ez sokkal hatékonyabban tart távol a kísértetek világától, mint azok a bűzös kotyvalékok, amelyekért cserébe a felcserek, füvesemberek és egyebek oly szorgosan tartják a markukat.

Az ital kellemesen elzsongította, olyannyira, hogy nem vette észre a „kísértetek” szóra Léon arcára kúszó árnyat sem.

Pedig a fiú az ajka szélét harapdálva tépelődött. „El kellene mondani neki” – gondolta – „Azt nyilván tudja, hogy a bátyja nincs jó szívvel iránta, de azt talán nem, hogy az életére is törne… tudnia kellene. Ennyit csak megérdemel.”

- Igaz is, a levél – állt fel Florent a sűrűn teleírt pergamennel a kezében – Szerzek hírvivőt, alkonyatra már akár Gerardnál is lehet. Azután – kúszott kesernyés mosoly az ajkára – Majd’ csak lesz valakinek gondja ránk Odafenn. Mindannyiunkra.

A vallomás pillanata elszállt és Léon bűntudattal elegy megkönnyebbüléssel hajolt meg köszönetképpen.

***

- Uram! Kérem, engedjen be minket! Nagyon fontos! – toporgott Léon másodmagával az éjjeli sötétbe burkolózó folyosón Florent ajtaja előtt.

Az izgatott fiú számára egy örökkévalóságba telt, mire ura kiszólt, hogy várjon… és egy másikba, mire végre valóban megjelent az ajtóban. Zilált hajjal, enyhén rendezetlen öltözékben… és nem kifejezetten derűs hangulatban.

- Léon, én igyekszem türelmes lenni, Isten a tudója, de csaknem két napig felém sem nézve gubbasztasz a saját kis sasfészkedben, ahelyett, hogy bármit is elmondanál Carlos terveiről. Vagy a közös parancsunkról. Vagy bármiről! És ezek után most egyszerre olyan sürgős lett, hogy az éjszaka közepén kell felverned miatta?!

Pillantása ekkor esett a kémtanonc mellett álldogáló idősebb fiúra.

- Amint látom, valóban fontos. Legalábbis ajánlom, hogy az legyen, ha idegeneket hozol miatta a váramba.

- Khm… ez tényleg fontos. Bocsásson meg. Ő a – kezdte volna Léon, de Florent csendre intette.

- Majd odabenn. Ezeken a folyosókon meglepően gyorsan kél szárnyra a hang. Főleg, ha érdekes hírekben ölt testet – gyúlt fanyar mosoly az ajkán, míg a két fiú besietett a szobába.

Léon igyekezett nem körbenézni, de a rendetlenség nem kerülte el a figyelmét. Ahogyan a már csak haloványan érezhető, de határozottan női illatszer sem. Elvörösödött a gondolatra, hogy mivel… és leginkább kivel tölthette az idejét ura, mielőtt rátörtek. Mindenesetre a konyhán elejtett cselédszavakból tudta, hogy nincs sem jegyese, sem olyasvalaki, akit egyetlen kedveseként ismernének… de azért, úgy mondták, elég sok nő tartja jóképűnek, a kórsága ellenére is; sokan olyannyira, hogy a csókjára is vágynak. „És ő nem is hagyja csalódni őket”, nevettek a cselédek délután, míg a bort forralták.

- Ha már eleget gyakoroltad a legszemélyesebb termemben a mesterségedet, akkor talán az én kérdésemre is válaszolhatnál – riasztotta fel Florent hangja a gondolataiból. A nemesúr karba font kézzel, a csukott ajtónak támaszkodva álldogált s őt fürkészte. Olyan behatóan, futott át a fiú fején, hogy nyilván minden iménti gondolatát leolvashatta az arcáról.

És neki persze fogalma sem volt az eredeti kérdésről; s zavarában csak még inkább elpirult. Őrlődése azonban nem tartott sokáig; úgy félpercnyi meddő várakozás után ura megadó sóhajjal megismételte.

- Kit hoztál magaddal?

- Gerard névre kereszteltek, szolgálatára – hajolt meg az ismeretlen fiú – Léon bátyja vagyok.

Florent kurtán biccentett; maga is így gondolta. Egyvalami azonban nem hagyta nyugodni, mióta meglátta őket.

- Hogy’ jutottál be ide?

- Ezzel – mutatott fel a báty egy gyűrűt a Mondaron családi címerrel – Az öcsém kapta Carlos úrtól, hogy ez majd megnyit minden kaput, ha kell. Persze nem nekem szánta, de ez egyszer az öcsém kivételt tett, bocsásson meg, mert nagyon sürgős volt, hogy – kezdett hirtelen vad mentegetőzésbe, mihelyt ráébredt, kivel beszél.

Florent leintette, miközben hevesen igyekezett nem gondolni rá, hogy ugyanezzel a gyűrűvel fivére akár orgyilkosokat is küldhetett volna rá… a készséges őrök talán még az ágyáig is elkísérték volna mint fontos hírhozót.

- Hagyd csak. Ez egyszer jól tettétek, de figyelmeztetlek mindkettőtöket, hogy holnaptól kezdve senki nem jut be ide semmiféle jelvénnyel, még ha a mennyek kulcsát lobogtatja, még ha magának Szent Péternek vallja is magát, akkor sem. Más sem hiányzik, minthogy a saját váramban szabadon járjanak-keljenek Carlos emberei. Egyáltalán – villant hirtelen eszébe – megkaptad Léon levelét? Ezért vagy itt?

- Meg – bólintott Gerard – És részben azért jöttem. Ha még mindig úgy gondolja, uram, ahogy meghagyta az öcsémnek, úgy hálásan köszönöm. De más is van, amit tudnia kell. A találkozó ugyanis lehetetlen: holnap nekem a coquille parancsa szerint már nem szabad itt lennem. Sőt szerintük már most is útban vagyok a következő áldozatuk felé. Legközelebb, nem is sokára, a közeli kegyhelyet készülnek kifosztani. És van még valami… amiben nem vagyok bizonyos… de ha igazam van, akkor nagyon közelről érinti, uram.