Harmadik rész

- Az a szentély? – ismételte döbbenten Florent –, ahol ispotályt alapítottak?

- Úgy van.

- De hát miért?! Az atyáknak alig van valamijük, épphogy csak fenn tudják tartani az ispotályt!

- Most már másképp áll a helyzet – vetette ellen Gerard – Bár igaz, hogy az ápoltjaik többnyire nincstelenek, de állítólag pár éve a környékbeli erdőkben vadászott valami nemesúr és súlyosan megsebesült. Ők állították talpra és nagyon úgy tűnik, hogy most, halálos ágyán feléledt a hálája, ugyanis egy kisebb vagyont hagyott rájuk. Amely pár napja már meg is érkezett hozzájuk, szépen csengő écu d’ore-ok formájában.

- Milyen kiválóan értesült a coquille… kár, hogy jó királyunk nem állíthatja a szolgálatába; hírszerző képességei porig aláznák a legjobb kémeket is.

Léon meghökkenten pislogott; fogalma sem volt, hogy ura tréfának szánta-e megjegyzését.

- És ha már ilyen ragyogóan tájékozottak vagytok: mivel bízott meg téged a coquille?

- El kellene mennem az ispotályba. Arra utasítottak, adjam ki magam betegnek, vagy ha az nem megy, akkor bárhogyan, de oldjam meg, hogy a kapun belül legyek, mire ők pár nap múltán megérkeznek.

- Pontosan mikor?

- Holnaphoz a harmadik napra.

Florent nagyot nyelt; több időre számított.

- És ha benn vagy, mit várnak tőled?

- Aznap éjjel ki kell nyitnom a külső kaput. Tudom, hogy Carlos úr szerint tengernyien vagyunk, de megfogyatkoztunk… csak huszonöten élnek a városban. Köztük is van mindenféle, hamisítók, tolvajok… mindössze tíz alkalmas a fegyverforgatásra.

- Mióta kellenek fegyveresek szerzetesek és betegek ellen? – szaladt ki Léon száján.

- Ellenük nem is. De ha túl sokáig késlekedünk és a környékbeliek megneszelik, akkor küldhetnek az atyák segedelmére katonákat; legalábbis ettől tart a coquille.

Florent elgondolkodva ráncolta a szemöldökét. Megfoghatatlan rossz érzése támadt és ennek semmi köze nem volt az aljas rajtaütés keltette undorhoz.

- Honnan szerezte a coquille az értesüléseit?

- Egy különösen pletykás kedvű utazónak eljárt a szája a fogadóban, miután alaposan beivott – vont vállat Gerard – Összehordott mindenfélét: a környéken ki halt meg, ki nősült, ki törte meg házassági esküjét… de nekünk… khm, nekik csak ez volt érdekes.

Egy utazó, gondolta; egy bőbeszédű utazó, akinek talán valóban csak a bor oldotta meg a nyelvét… De az is lehet, hogy a markába mások által kifizetett csengő aranyak dallamára ontotta a kellő híreket. Meglehet, hogy álhíreket.

„Ha azonban valóban Carlos keze van a dologban… akkor rám miért van szüksége? Megvan a csapda, a kagylósok jó része magától belészáll… aki nem, annak a nevét kivájják a túlélőkből a kínpadon… engem miért kevert bele? Meg szerencsétlen Léont.”

- És ha… nem mondott igazat ez az ember? – kérdezte óvatosan.

Az idősebb fivér ismét csak vállat vont.

- Ez a másik, amiért küldtek. Derítsem ki. Ha igaz, maradjak ott a terv szerint, ha nem, siessek vissza, hogy megóvjam őket a tévedéstől. De mivel feladtam a szolgálatukat, ez már mindegy. Úgysem megyek vissza.

Reménykedve sandított Florentre, hátha megerősíti korábbi ígéretét, miszerint ő meghúzhatja magát a várban. A nemesúr azonban túlságosan is elmerült nyugtalanító gondolataiban, észre sem vette a másik aggodalmát. Minthogy azonban hosszú percek után sem kapott semmiféle feleletet, félszegen megkérdezte:

- Most, hogy már mindezt tudja… ad új parancsot? Vagy… tartja még a lehetőséget, hogy talán… maradhatok?

Florent lassan eszmélt; az első pillanatban jóformán a kérdést sem értette. Hiszen alig fertályórája adta rá a szavát, egyáltalán, miért hallgat egyre Léon, fogja a testvérét és vigye a szobájába vagy bárhová, csak hagyjanak most neki egy kevés békességet. Vagy legalább időt, hogy megérthesse, vajon mi történik körülöttük valójában.

De ha valóban Carlos játszik mindannyiukkal… talán nem csak a kagylósokon akar rajtaütni.

- Akkor hát – állt fel újabb hosszas hallgatás után szertefoszló reményekkel Gerard – Megyek tovább. Figyelmeztessen az ispotálybelieket? Esetleg… térjek vissza mégis a coquile-hoz?

Minden egyes szóval lemondóbbá vált a hangja. Florent mereven nézte maga előtt az asztallap szertefutó erezetét. Mint ezernyi sorslehetőség… ezernyi választás, amelyek széttérhetnek és összefuthatnak bár, de visszafelé sosem kanyarodnak. És ha rájuk tér… nem tudhatja, hol ér véget az út. Ujjai meg-megrándultak; kegyetlenül bánta már, hogy nem hozatott fel egy jó korsó bort. Könnyebbé tette volna ezeket a perceket.

- Megállni – szólt a fiú után – Senki nem mondta még, hogy egy nemest nem szokás csak úgy faképnél hagyni? Nem adtam engedélyt a távozásra.

Léon elkerekedett szemmel bámult urára; röpke ismertségük tapasztalata alapján nem számított ilyen rideg rendreutasításra. Bátyja nem lepődött meg; megadóan hajtott fejet.

- Bocsásson meg, uram. Megengedi, hogy… útra keljek?

Florent ujjai görcsösen fonódtak a szék karfájára. Miért most tör rá minden emlék, gondolta indulatosan; sebesen pergő, tarka foszlányokként… a régi mozaikok nézhetnek ki így, amelyekről egy világutazó kereskedő mesélt egyszer régen, milyen megkapóak is lehetnek, szeretne ő is útra kelni, nem csak olvasni a messzi csudákról, de ő már sosem lenne képes rá… Mint az antik mozaikképek, töredezetten bukkannak fel az emlékei is. A testvérpár apjának reménykedő tekintete… őszinte hálája… Carlos árulása… a gyermek Léon kétségbeesett átkozódása… Carlos tőrének jeges érintése… Léon tekintete, amikor a minap rosszulléte után kezébe adta a fűszeres bort…

Tekintete a falon függő feszületre esett. Milyen rég’ nem töprengett rajta, hogy vajon mit tartanak Odafenn az ő cselekedeteiről… „No, ez éppen kiváló alkalom az újrakezdésre” - gúnyolódott magán – „Széles e földön minden teológus és filozófus lelkendezve vetné rá magát az én dilemmámra. Vagy trilemmámra. Vagy akárhány oldala is van.”

Lehunyta a szemét; úgy döntött, mégsem kíváncsi az Úr válaszára. Úgysem másítaná meg az elhatározását.

- Nem mégy innen sehová, Gerard.

Amaz értetlenül meredt rá, de öccse megkönnyebbülten felsóhajtott. „Hát mégis állja a szavát!”

- Uram…? – az idősebb testvér még mindig nem merte elhinni – Mi lesz az… ezzel az egésszel? – fejezte be esetlenül.

- Magam megyek az ispotályba; készüljenek fel. Lehetőségeik szerint. A szükséges híreket természetesen el kell juttatni Carloshoz is, de azt majd megteszi egy küldönc.

Gerard bizonytalanul bólintott.

- Az leszek én?

- Nem! – csattant fel, megelégelve Gerard értetlenkedését – Megparancsolom, hogy itt maradj; Léon szobája megfelelő lesz. Nem hagyhatod el a várat, megértetted?

- Fogoly vagyok?

Florent egy pillanatra kísértést érzett, hogy elmerengjen a szabadság fogalmán és hosszas értekezést is tartson róla kései vendégének, de ez egyszer visszanyelte mondandóját.

- Amikor ennek az egésznek vége lesz, szabadon elmehetsz, ahová csak akarsz. De amíg nem látom tisztán Carlos terveit, addig neked és nekem is úgy a legjobb, ha nem keveredsz egyik oldal útjába sem.

Most már az idősebb fiú is felfogta, hogy hiába találja megmagyarázhatatlannak Florent segítségét, talán valóban számíthat rá. A megkönnyebbülés hulláma azonban felidézte a másik mondandóját is. Amit ezek után már végképp nem volt szíve elhallgatni.

- Uram… lehetek őszinte?

Florent örömtelenül, szárazon felnevetett.

- Isten tudja, hol tanítottak jó modorra, de az öcsédet is elzavarhatnád ugyanoda. Neki még sosem jutott eszébe ilyesmit kérdezni.

Az ifjabb testvér méltatlankodva felhorkant, de ura nem törődött vele. Csúfondáros kedve elillant s már nem vágyott másra, csak még pár óra békés pihenésre az útra kelés előtt.

- Legyél őszinte bátran. Mi a fészkes fekete keservet kell nekem még múlhatatlanul sürgősen megtudnom ma éjjel?

Gerard kissé sápadtan fohászkodott neki a vallomásnak.

- Uram… talán jól tenné, ha… ha nem bízna meg… ha nem feltétel nélkül bízna a fivérében.

„Nem akarom hallani”, volt az első ösztönös gondolata. Behívatni Jehant, most azonnal a toronyszobába kísértetni ezt a félresikerült coquillardot Léonnal együtt és végre aludni… és reménykedni, hogy mire felébred, elfeledik a hollóhíreiket.

- Mit tudsz?

Nem… ez nem az ő hangja; gondolta a rekedt krákogás hallatán. Ő nem így beszél… és legfőképpen nem akart semmi effélét kiejteni a száján.

A fiú megérezhette a benne dúló ellentmondásos indulatokat, mert csaknem meghátrált.

- Én csak… bocsásson meg… csak…

Végre Florent is ráébredt, hogy csak az időt vesztegeti: úgysem szökhet meg Gerard mondandója elől.

- Eddig sem bíztam benne – vivát, gondolta, ez már majdnem úgy cseng, mint a szokásos hangom – Mindössze az érdekelne, hogy tudsz-e valamiféle… pontos okot, ami miatt ne tegyem továbbra sem.

- Nem teljesen bizonyos, de… tudja, Léonon kívül mások is feltünedeznek olykor nálunk… és szerintem Carlos úr küldi őket. Azt, akiről beszélek, bizonyosan; láttam már korábban is. És amikor utoljára láttam, akkor épp egy coquillardot igyekezett faggatni, hogy mennyiért…

- Végezne velem?

Maga is meglepődött, mennyire szenvtelenül kong a kérdés. Keserűség, harag, hitetlenkedés és mérhetetlen rettegés kavargott a lelkében, de úgy tűnik, gondolta halovány elégedettséggel, hogy mindebből mi sem látszik rajta. A testvérek nem veszik észre. Csak talpra ne kelljen állnom, futott át a fején, mert még ültömben is alig vagyok képes megtartani magam.

Gerard képtelen volt megismételni, csupán bólintott.

- De lehet, hogy csak csapda. Mármint a coquillardnak – próbálta enyhíteni a csapást, azonban Florent tagadólag ingatta a fejét.

- Egyetlen embernek? Ugyan. Én vagyok az egyetlen, akinek a fejéért a bátyám hajlandó megerőltetni magát.

Korábban is hallott vészjósló pletykákat… pontosabban ártatlan hírmorzsákat, amelyek összeillesztve már baljóslatúak voltak. Carlos hatalmas adósságokat halmozott fel, leginkább a játékasztal mellett; a családi örökség legnagyobb részét is eltékozolta. Az ő kicsiny birtoka nem volt ugyan sok, de a drága mon fére a legsürgetőbb gondjait orvosolhatná belőle. És amikor először kaptak szárnya az ő betegségéről szóló szóbeszédek, azt hallotta, hogy a király megígérte Carlosnak: ha ő, Florent, idejekorán meghalna – az idősebb fivérre szállna szolgálata jutalmául kapott várai és falvai.

Léon csendesen hátrahúzódott a félhomályba, hogy elrejtse pirulását. Bátyja szavait hallgatva már kegyetlenül szégyellte, hogy nem volt képes összeszedni egy hasonló vallomáshoz a bátorságát.

- Most menjetek – küldte ki őket Florent – Léon, holnap korán indulsz velem, állj készen.

***

Leginkább az éjjeleket szerette; mikor leszállnak az alkonyi ködök, felélénkült mindig; a kigyúló csillagokkal új álmok ébrednek. Szóvirágok, dalok, csókok, tréfák, mámor… hajszolta magát, míg végre leveri a fáradtság, és elalszik ő is – kalamáris, lant mellé borulva, bor mellett vagy szépasszonyok karjai közt, ahogy a perc hozza.

A kelő napsugarak ritkán találták ébren, de amikor mégis megtette, mindig lenyűgözte a pirkadó ég palettája. A tovatűnő éjszakából kibomló rózsás és aranyló árnyalatok nyíló virágokat, lázas szenvedélyt és ébredő reményt idéztek…

Miért, hogy most még ezek a fényes árnyak is csak a másvilágra… meg a kicsorduló vérre emlékeztetnek; gondolta keserűen, s elfordult a Léon toronyszobája melletti keskeny ablaktól. Már éppen benyitott volna a kémtanonc ajtaján, amikor az odabentről kiszűrődő hangok megütötték a fülét.

- Gerard – hallotta Léon hangját – tudnom kell.

- Változtat bármin is?

- Akárhogy is, segítek neked. A testvérem vagy. Mégis: tudnom kell, hogy inkább velünk vagy, vagy pedig velük.

A hosszas hallgatás során Florent némán, de hevesen átkozta magát, amiért valamiképpen mindig oda keveredik és mindig akkor, ahol és amikor nem kellene lennie. De ha már így esett, képtelen volt csak úgy elsétálni. Ahhoz túlságosan kíváncsi volt a válaszra.

- Sok mindenfélében vettem részt coquillardként – ismerte be nagy sokára az idősebb testvér – És azt sem tagadom, hogy nem túl sokat szégyellek belőle… és alig valamit bántam meg annyira, hogy nem tenném meg ismét. De ez a mostani… ez már nekem is túl sok. Nem vagyok hajlandó betegeket megfosztani a segítségtől. Egyébként… változnak az idők. Már régóta nem olyan összetartó a coquille, mint volt egykor. Apánk idejében.

- Ő a coquille ellen fordult! Azért… azért halt meg – csuklott el Léon hangja. Tompa súrlódás, durva daróc csúszott el egy finomabb anyagon, talán Gerard szoríthatta meg vigasztalásképpen öccse vállát.

- Tudom én. Tudta a coquille is és azért kellett nekem mindenben kétszeresen bizonyítanom, hogy ne küldjenek utána. De most már látom, hogy apánk mégiscsak jól tette.

- Akkor igazán segítesz nekünk?

- Végeztem a coquille-jal, igen. És megteszem, amit ez a te Florent urad parancsol. Ha fog egyáltalán bármit is, mert innen a szobádból túl sokat ugyan nem tehetek… Nem panasznak szánom; hálás vagyok neki, amiért megkaptam ezt a menedéket. Régóta nem aludtam már olyan békésen, mint ezen az éjszakán.

„De jó neked” – morogta magában Florent. Kiváló érzékkel még épp időben lépett el a szoba elől; kis híja volt, hogy a feltáruló ajtó el nem találta. Az úti málhával megrakodott Léon összerezzent, amikor megpillantotta; világosan lerítt az arcáról, hogy hevesen próbál rájönni: vajon mit és mennyit hallhatott. És vajon mit gondolhat most mindezekről.

A nemesúr azonban nem hagyott időt neki a töprengésre.

- Szaporán, Léon – ütötte össze a tenyerét – Már így is korábbra vártlak. A küldöncömet még éjjel útnak indítottam Carloshoz és bár nem hiszem, hogy a drága mon fére-nek első dolga lesz idefutni, ha esetleg mégis megtenné, én akkor már nem akarok itt lenni.

Ismét ajkára kúszott jellegzetesen kesernyés, féloldalas mosolya.

- Ha már úgyis „belátásom szerint” kell cselekednem az eredeti parancsa szerint...

***

- Mekkora darab út van még hátra? – érdeklődött panaszosan Léon, miközben egy elhagyatott ösvényen poroszkáltak az ispotály felé – Ki gondolta volna a reggeli verőfényben, hogy ez lesz a vége? Csontig átfagytam! – burkolózott szorosabban köpenyébe. Pontosabban Florent címeres köpenyébe. Ugyanis miután a sajátját sikeresen a várban felejtette a sürgölődés közepette, a nemesúr végül megszánta didergését és átadta neki az övét. Remélve, hogy saját bélelt zekéje elegendő védelem lesz a hideg zivatar ellen. Tévedését azonban a mind sűrűbben pergő esőcseppek kereszttüzében egyre erősebben kezdte felismerni.

- Remélem, nem bánod, ha jelenleg nem vagyok képes túl sok részvétet érezni – riposztozott Florent s valamivel szorosabban fonta maga köré karjait. Zekéje szegélyéből patakzott a víz, de a szorgos facsargatással már vagy egy órája felhagyott; amúgy sem ért sokat – De ha olyannyira irigylésre méltónak véled a helyzetemet, akkor nagyon szívesen cserélek veled, és…

Nem volt ideje befejezni a mondatot. Mögöttük hirtelen meglódult a sötétség; a felhők közül előbukkanó sápadt holdfény fémesen villant; s a következő pillanatban a köpeny szakadása reccsent a csendbe, ahogy Léont lerántották a nyeregből. És rögtön utána az éles dobbanás, ahogy a sodronying felfogta a csapást.

Az ütés ereje így is ledöntötte a lábáról; fegyvere nem volt, ösztönös mozdulattal puszta kezét emelte védelmére. Az orgyilkosnak azonban már nem volt ideje ismét lecsapni.

A sebesen földre ugró Florent kardja villámként vágott a tőrre; a meglepett bravó kezéből messzire repült a penge. Csakhogy gyakorlott volt; szinte egyazon mozdulattal rántotta elő ő is a kardját és sikerült is könnyebben megsebeznie ellenfele karját. Florent kétségbeesetten, bár egyre reménytelenebbül igyekezett elhárítani magáról a mind sebesebben záporozó csapásokat; közben oldalazva próbált minél távolabb kerülni a földön kuporgó fiútól.

Aznap nagy eső zúdult a városra; síkossá tette a földet. Hiába is igyekezett megtartani egyensúlyát, ahogy gyors mozdulattal kitért egy oldalvágás elől, a lendület továbbvitte, és elcsúszott.

Az orgyilkos diadalittas üvöltéssel ugrott rá; mindketten a földre hemperedtek. A nemesúr egypár pillanatig levegőt sem kapott ellenfele súlya alatt.

Sötétség… hányszor érezte már jeges ujjainak szorítását. És küzdött is ellene mindannyiszor, mert nem tehetett mást, vergődő mellkasa sikoltva követeli a levegőt… mégis, egyszer majd el kell mennie. Nem is sokára.

Miért ne most, hiszen úgysem sírna utánam igazán senki, futott át a fején. „A dalaim megérintik őket, igen, ez varázslatos érzés volt, de nem engem sajnáltak, miért is tették volna, nem azért daloltam; saját tragédiáikra, saját boldogságukra, saját vágyaikra emlékeztek, amint a balladákat-madrigálokat hallgatták. Amit alkottam, az él tovább, de én magam nem kellek ezen a világon senkinek. Akkor miért ne most?”

Elmenni…

Nem lehet!

Ösztönös erővel robbant benne az élnivágyás.

Rúgása ágyékon találta a bérgyilkost; s az éleset jajdulva gördült le róla. Még épp idejében.

- Ki bérelt fel?! – szegezte torkának Florent a tőrét, az indulattól olyan erővel, hogy a felrepedt bőrből keskeny vérpatak fakadt.

- Akárki is, a következő már célba fog találni! – vágta oda reményvesztett, keserű daccal a bravó.

Florent már reszketett; a fáradtságtól éppúgy, mint a félelemtől. Nem mert kockáztatni… képtelen volt tovább vallatni foglyát; túlságosan rettegett, hogy ismét fölébe kerekedhet.

Ereje maradékát összeszedve átvágta a torkát.

Kimerülten, lihegve rogyott a földre; arcán patakokban csorgott a verejték. Léon, még mindig túlságosan gyengén, hogysem talpra álljon, odakúszott hozzá.

- Hogy van, uram?

- Ugye, nem sértődsz meg, ha azt mondom: voltam már jobban is? – mordult fel. Nehézkesen feltápászkodott, s a földre hullott köpenyt átkutatta egy ép szegletért. Amikor végre megtalálta, leszakította az úgy-ahogy tiszta szegélyt és rászorította a sebére.

- És te? – kérdezte kissé megenyhülve – Jól vagy?

Léon sápadt arcán patakokban gyöngyözött a verejték, mégis kikényszerített magából egy keszeg kis mosolyt.

- Azt túlzás lenne állítani. Azonban semmi komoly bajom nem esett és ezt köszönöm. De... ugye, azt tudja, uram, hogy ez a támadás valószínűleg nem ellenem szólt?

- Ismerve azt a sima, udvarias modorodat – a nemesúr még most sem hagyta volna ki a lehetőséget az élcelődésre –, még ezt a lehetőséget sem zárnám ki. Ne – fojtotta belé a szót egy kurta intéssel a fiúba, amikor látta, hogy ugyancsak nekikészülődik egy vaskos szónoklatnak – Felesleges erőlködnöd, én is tudom, hogy ez itt valószínűleg az én életemre tört. Egyszerűen csak elvétette, nyilván a köpeny miatt. Sajnálom, segíteni akartam vele.

Halkan füttyentett, mire kisvártatva az ösvényt környező bozótosból előügettek a rajtaütéstől megriadt lovak. Megkönnyebbülten szállt nyeregbe, áldva a szerencsés gondolatot, amikor épp azt a két hátast nyergeltette fel, amelyek csikókoruk óta vele voltak s uruk minden rezdülését híven megérezték.

Ahogy meghúzódott a sebe, önkéntelenül is megrándult az ajka, mire a fiú nyugtalanul megjegyezte:

- De uram, a sebesülése… ne menjek inkább csak én? Ha nem vigyáz rá, súlyos bajt szerezhet!

Florent arcán fájdalmas árny suhant át.

- Csak egy karcolás. És nekem már úgysem sokat árthat.