Ötödik rész

Sötét árnyak: az éjszakából kibontakozó fegyveresek sereglettek elő a kiserdőből. A coquillardok vezére utolsó, vad reménnyel igyekszik átlátni a feketeségen; talán kagylósok azok is, talán őket is a zsákmány szaga csalta ide, miért ne csatlakozhatnának…

Már csak egyetlen pillanat: a holdfényben meglátta az arcokat. Katonák… sokan, legalább kétszer annyian, mint az övéi. Az árulás keserűsége a gyomrába mart és elkeseredett dühvel kiáltott embereire: készüljenek, nem egy maroknyi csuhás és beteg ellen kell fegyvert fogni… harcolni kell, utolsó vérig, mindhalálig, egy szál karddal. Megsűrűsödnek az árnyak a föld felett; ha babonás lenne, gondolta, még elhihetné a vénasszonymesét: az elszálló lelkek takarják el az ég maradék fényeit. Elmenekülhetne… Az összecsapás viharában megtehetné, sikerülhetne is talán… a gondolat úgy foszlott szét a fegyverek fülsüketítő csattogásában, a támadók és haldoklók üvöltésében, ahogyan érkezett.

Carlos embereinek sora meg sem bolydul, ahogy egyberoppan a két, maroknyi sereg, legalábbis nem jobban, mint efféle alkalmakkor szokásos, vívódás a természetes élnivágyással, csata elején… Annál nagyobb a kagylósok meglepetése, amikor látják: a katonák nem állnak meg. Mintha csak átvágni akarnának az ő csapatukon… talán nem is az ő elpusztításuk a legfőbb céljuk.

Vagy talán…

- Megfutnak!

- A nagyságos katona urak! – csatlakozott egyre több torok a kiáltáshoz – Utánuk!

- Utánuk! Nem hagyjuk futni őket! Meglátjuk, hogy’ ízlik majd nekik az a vég, amivel minket tisztelnek meg a nyomorultak!

A coquillard vezér parancsát csaknem nagyobb rivallás fogadta, mint magát a megfutamodást. És az imént még legyőzhetetlennek tűnő, rendezett had megnyílt a könnyű győzelem s a bosszú ízétől megmámorosodott kagylósok előtt. A diadalittas kurjantások azonban hamarosan a rettenet és a fájdalom kiáltásaiba fulladtak, ahogy Carlos csapatának másik, lesben álló fele az erdő rejtekéből rájuk rontott; eltiporva őket. A két had között csapdába esett kagylósok elkeseredetten küzdöttek; azok hideg elszántságával, akiknek már nincs vesztenivalójuk.

Az idősebb Mondaron egy pillanatra látta megvillanni csatlósa köpenyét, ahogy igyekszik átvágni magát a véres forgatagon Florent felé haladva. Csak egy szemvillanásra… hiába igyekezett tovább is nyomon követni, elsodorta őket a küzdelem.

A csatlós bátran harcolt, valóságos rendet vágva a kagylósok soraiban, de végül csak ellankadt az ő figyelme is, s megbotlott egy sebesültben. Kétségbeesetten igyekezett egyszerre feltápászkodni s visszaszerezni estében elejtett kardját – de a coquillard még sebesülten is gyorsabb volt. Egyetlen rántás a fegyverrel és a csatlós élettelenül rogyott a földre.

Florent tüdejét olvadt ólomként égette minden lélegzet, olyan szívesen lerogyna a földre, ahol sárrá duzzad az előző napi eső, a vér és a harc többi mocska. De képtelen rá, görcsösen szorítja a markolatot, talán ha akarná, se tudná elengedni, viszi az ösztön, igyekszik hárítani a kardcsapásokat… küzd hát, ameddig még tart benne a pislákoló erő.

Hiszen úgysem tart már soká, akkor hát legyen inkább így vége, karddal a kezében. „Értelmes halál nem létezik” – csengtek vissza fülében a szavak, már nem tudja, kitől, hol hallotta először – „Akárki akármit is szónokol, csak élni lehet értelmesen. Semmi más nem számít.” Értelmes volt-e hát… ki mondja meg?

Arra eszmélt, hogy lassult körülötte a harc sodrása. Az öldöklés – mert egyre inkább az volt, Carlos katonái üldözték s mészárolták a menekülő coquillardokat – hullámai átcsaptak felette, már az ispotály túlsó sarkánál csengtek a fegyverek… és ő ott maradt, zihálva, kimerülten, de csupán néhány könnyebb, felszínes vágástól megsebezve.

- Segíts… Florent… segíts… mon fére!

Csak lassan eszmél rá, hogy valóban őt szólongatják. És hogy hús-vér ember teszi, nem csupán lázas elméje rémképei.

Bizonytalan léptekkel óvakodott mellé, döfésre készen tartva a tőrét. Carlos látszólag tehetetlenül hevert a földön, az oldalán ejtett szúrásból lassan szivárgott a vér.

- Mit akarsz? – kérdezte tőle tétován, még mindig kábultan a harctól – Mit tegyek?

- Hozz segítséget. Hívd ide az egyik gyógyító atyát.

- Éppen én?! – tört ki Florentből, mielőtt még meggondolhatta volna – Amikor az életemre törtél? Csak te küldhetted rám a merénylőt. Igaz?

- Tehát tudod? – horkantott fel fivére, de rögvest megbánhatta hevességét, mert fájdalmas fintorral szorította oldalára a kezét – Végül is mindegy. Akkor hát… végezz gyorsan. Nézd, messze vannak… soha senki nem tudja meg.

Régi emlék; egyszer, gyermekként véletlenül eltörte édesanyja apró, de annál drágább velencei tükrét. Mielőtt azonban darabokra hullott volna, az első pillanatban csak repedések futottak végig a sima, fényes lapon. Most is repedt tükör a világ.

Ostobaság volna minden kegyelem, Carlos nem olyan, aki feladná terveit. Egyetlen szúrás…

Soha senki nem tudja meg.

Futó nesz, talán csak a szél zörgeti a kápolna ablaktábláit. Igaz is, nem meghagyta Léonnak, hogy mindent alaposan zárjon be? Ugyan mikor nyithatta ki őket… Végtére mindegy is, senki nincs odabenn, csak a fiú, akinek minden oka megvan gyűlölni Carlost. És talán néhány szerzetes, akik bizonyosan az ő pártját fognák. Nélküle elvégre is most jó eséllyel számos halottjuk lenne.

Senki nem látja.

És talán amúgy is súlyos sebesült, győzködte magát. Talán mélyre hatolt az a szúrás. Talán napok múltán amúgy is belehalna a seblázba, gondolta a fivére ujjai közül lassanként földre csepegő vért figyelve.

- Mi lesz már? – nógatta Carlos, émelyítő, sötét diadallal a hangjában – Talán ennyire élvezed a bosszút?

A vér továbbcsordult a füvön s beleolvadt az árnyakba. Florent borzongva ismerte fel bennük a kereszt alakját. Épp a kápolna tornya magasodott felettük.

- Ne hidd – vetette oda fivérének – Mostantól a foglyom vagy. Amint vége a harcnak és visszatérnek az embereid, Louis urunk elé tárom a kettőnk dolgát, ítéljen ő.

Rekedtes, gúnyos nevetés szakadt fel a sebesült ajkairól.

- Azzal ugyanúgy megölöd a testvéredet. Csak még gyáva is leszel, mert saját magad nem mered megtenni. Mindig is büszke voltál, mon fére, mindig is különbnek hitted magad… a becsületet hangoztattad… De ha megfordítva lett volna a sorsunk, ha te kaptál volna akkora hatalmat, mint én, te vajon annyira más utat jártál volna be? Ne válaszolj! – nevetett fel – Úgysem volnál őszinte. Igazad van, én sem volnék az a helyedben.

A még mindig figyelmeztetőn fivére mellkasának szegezett tőr megremegett Florent kezében.

- Kettőnknek együtt szűk ez a világ, mon fére, mindig is az volt… És ha abban a három évvel ezelőtti harcban csak egy kicsit gyorsabb vagy, csak egy kicsit kevésbé bízol bennem, én lennék halott és az a te drágalátos coquillardod élne. És most úgyis végezned kell velem, ha te élni akarsz. Két gyilkos. Különb-e az egyik a másiknál? Csak gondold végig! Csak gondold végig; és ha kapsz tőlem egy égető gondolatot, amely egy életre, már ami hátravan belőle, elkísér téged, az nekem elég végső elégtételnek!

Most már végképp szilánkokra hasadt a világ, őt magát is csupán akaratának romjai tartották öntudatánál. Mert most oly ismerős volt az arc, olyan félelmesen ismerős… Mert azokban a vonásokban önmagát látta. Sötétebben, démonibb tónussal rajzolva ugyan; de a saját indulatai voltak mégis. Ugyanaz a törhetetlen akaraterő, ugyanaz a félelmet nem ismerő akarat… ugyanaz volt a bosszúvágy is talán.

És abban a percben áldotta az Isten nevét, amiért neki ott volt a dalok varázsa és most pár napja Léon, hogy emlékeztessék: miért érdemes élni. Amiért volt ami megóvja attól, hogy ő is ilyenné váljon, mint ahogy most fivére néz rá: hidegen, lélektelenül, a világgal és önmagával szemben egyképpen könyörtelenül, mint a végítélet.

Végítélet…

Éppolyan könyörtelenül villan az acél is, talán maga mellől ragadhatott fel a váratlanul felemelkedő Carlos valami elhajított fegyvert, túl gyorsan, hogysem öccse megérthette volna, mi történik. Pillanatnyi szédülés… csak annyin múlt, hogy nem áldozata oldalát, csupán a vastagon bélelt zekét hasította fel.

Florent, átkozva figyelmetlenségét, védekezőn kapja maga elé tőrét, várva a következő csapást, de az nem érkezik.

Nincs kitől: bátyja ismét a földön hever.

És a hátából kimeredő dobótőr markolatán megcsillan a holdfény.

Még hallja, hogy nagy robajjal ismét becsukódik a nyikorgó ablaktábla. Eszmélete utolsó foszlányaival kirántja a holttestből a tőrt s igyekszik minél messzebb kúszni tőle… majd végre magába öleli a megváltó feketeség és ő is a földre zuhan.

***

Félhomályosan derengő szobában tért magához; a fűszeres, tiszta illatból ráébredt, hogy a Mathieu testvér szobájában lehet. Az ispotályban. Akkor hát… győztek.

Az összecsapás… fivére újabb álnoksága… a végső. És Léon jól célzott tőre, mert más nem lehetett, élednek hasogató kínnal az emlékek. Furcsa üresség… igaza volt Carlosnak, szűk volt kettejüknek ez a világ. Az első pillanattól kezdve vetélytársak voltak, ha nem is születtek azoknak, de annak nevelték őket. Talán, ha anyjuk tovább élt volna… de korán elvitte a láz, nem sokkal húguk születése után, az újszülött kislánnyal együtt. Bármilyen bűnös érzés is, de megkönnyebbülés Carlos halála.

Mégis fáj a tudat, hogy talán másképp is lehetett volna.

Kinyújtózott a szalmazsákon; erős, vastag szálakból szőtték a lepedőt, alig érzi a szalma szúrását, ahogy nyitott tenyerével végigsimítja. A párna azonban egészen lágy, ahogy belésüpped a feje; a takaróképpen ráterített pokróc jólesően melegíti. És a csend gyengéden ráborul, egy kis szerencsével talán ismét álomba ringatja. Igyekezett minden érzékét lefoglalni, minden porcikájával érzékelni a jelent: még véletlenül se jusson eszébe tudatának a múltba vagy jövőbe kalandozni.

Végül az ajtónyikorgásra neszelt fel. A belépő Léon láttán különös bizonytalanság fogta el; régen volt már, hogy bárki iránt is hálát kellett éreznie. Gratie, milyen egyszerű kis szó… és mégis, nem tudja, miképpen mondhatná most ki. Mielőtt azonban bármit is szólhatna, a fiú a lehető legudvaribb galantériával hajt térdet előtte üdvözlésképpen.

- Hála az Égnek, amiért él és jól van, uram. Az a tőr épp az utolsó pillanatban érkezett, talán egy hátramaradt coquillard hajíthatta el. A… bozótból – tette hozzá egy pillanatra elbizonytalanodva – Talán.

Florent meglepetten nézett rá; először nem tudta mire vélni, miért akarja a fiú titkolni tettét. De ahogy elkapta Léon már-már könyörgő pillantását, végre megértette. Nem számít, hogy abban a pillanatban elsősorban őt akarta-e megmenteni vagy a bosszú is hajtotta… még ha úgy is volt, igazán megvolt a joga hozzá. Igaza van Léonnak, ha nem akar tudni róla. Egyszerűen már így is túl sok minden történt velük… jó és rossz vegyesen. És van, amit jobb nem kimondani.

Meg olyan is, amit egyszerűen csak el kell fogadni és ostobaság az értelmezésével veszkődni. Az olyan lenne, mintha valaki szirmokra bontaná a rózsát az illatát keresve… és nagy igyekezetében csak elpusztítaná a virágot.

- Akárki is legyen – mosolyodott el halványan, fogva tartva a fiú pillantását – és akárhol is legyen a titokzatos tőrvető, fogadja köszönetem. Igaz is – hajolt le a szalmazsák mellé, s rövid kotorászás után elővont egy keskeny tőrt. Léon összerezzent a láttára – az a fegyver volt, amellyel megölte Carlost.

- Igaz is, ezt a földön találtam, valahol a harc hevében. Nyilván ezerszám létezik ilyen tőr, csak mintha a tiéd is hasonló lett volna. Gondoltam, talán érkezésünkkor veszíthetted el. Ha mégsem, úgy bármikor jól jöhet egy tartalék fegyver – nyújtotta át a fiúnak.

Léon arca alig rezzent meg, amikor átvette.

- Valóban az enyém, már keresem egy ideje.

- Akkor tedd el, szükséged lesz rá, ha újabb küldetésbe parancsol a kémszolgálat.

Ártatlan megjegyzésnek szánta, sőt remélte, a fiú hálás lesz a témaváltásért… de csalódnia kellett. Léon belesápadt az indulatba és indulatosan elfordult.

- Hát persze, a Szolgálat… vagyonunkat, életünket, lelkünket, mindent az uralkodónkért.

- Többé már nem akarsz kém lenni?

- Miből gondolja, hogy valaha is akartam – csattant fel, majd dacosan hozzáfűzte –, uram?

Florent visszahanyatlott a párnájára. „Ilyen ostoba hibát” – szidta magát – „Valóban, hogyan is gondolhattam, hogy örömmel kíván azon az úton maradni, amelyre fivérem bizonyára fenyegetéssel kényszerítette?”

- Úgy hát mit kívánsz?

- Mit számít – vont vállat Léon, valamelyest megenyhülve – Erre idomítottak. Semmi máshoz nem értek.

- Carloson kívül senkinek nincs oka a Szolgálatban, hogy nekem rosszat akarjon. Meg tudom oldani, hogy baj nélkül otthagyd őket. És ha másra vágysz… talán abban is segíthetek.

A fiú már inkább szomorúan, mint ingerülten ingatta a fejét.

- Szeretnék majd egyszer valamiféle hivatalt vállalni. Legalábbis jó lett volna. Jegyzőséget vagy bármi effélét; csak lehetőleg minél messzebb az udvartól, egyébként bármit. De ehhez universitasra kellene mennem… ugyan mennyi esélye van erre egy magamfajtának?

- Talán… megoldható lehet – gondolkodott el Florent. „Tudtommal Michael még mindig a kémek sorait ékesíti, és ha nem csalnak a megérzéseim, akkor rá tudom majd venni, hogy segítsen. Mindig is tudta, hogy melyik palásthoz vagy talárhoz érdemes dörgölőzni, de ezzel együtt is jobb ember, mint a legtöbben a kémszolgálatnál. És Léon igazán megérdemli a segítséget egy jobb élethez.” – Ha nem kell csalódnom egy régi bajtársban, akkor igen. Akkor el tudom rendezni. Mit gondolsz, a College Navarre megfelelne?

A fiú szeme kerekre tágult a meglepetéstől; ezt igazán nem várta.

- Ez… ez túl sok, uram – csuklott meg a hangja – Miért…?

Florent elfojtott egy csendes mosolyt. Voltaképpen üdítő volt végre egy olyan egyszerű kérdést hallani, amin nem kellett töprengenie.

- Mert mindkettőnket olyan életbe kényszerítettek, amelyet magunktól sosem választottunk volna. Ne nézz így rám, egy szóval sem állítottam, hogy az én sorsomat össze lehetne vetni a te szenvedéseiddel… de mégis, én sem akartam igazán kém lenni. Végül megkaptam az esélyt egy másfajta életre és most hatalmamban áll, hogy neked is megadjam.

A fiú hitetlenkedő tekintete elfátyolosodott, de mielőtt belelendülhetett volna a köszönetmondásba, Florent leintette.

- Túl sok minden történt ahhoz, hogy épp most kezdjünk el számot vetni: ki kinek és mivel tartozik.

Léon azonban ez egyszer nem hagyta olyan könnyedén elhallgattatni magát.

- Talán igaza van, de egyvalamit mindenképpen tudnia kell, ha nem hagyja elmondanom, akkor legfeljebb megírom levélben – minthogy ezúttal nem szakították félbe, folytatta – Köszönöm, hogy mindennek ellenére hitt bennem… és leginkább Gerardban. Akármi is volt és lesz, ezt nem fogom elfeledni.