Negyedik rész

A levél nagyot puffanva vágódott a széttört pecsét romjai közé, Carlos éktelen szitkaitól kísérve. „Az nem lehet, hogy csak fogta magát és elment!” – füstölgött magában – „Az éjjel kellett volna végeznie vele a felbérelt couqillardnak… bár, ha épp keresztezte egymást az útjuk, még talán… mindegy. Túl bizonytalan lehetőség. De hogy’ gondolhattam volna rá, hogy önként részt akar venni az összecsapásban! Éppen ő! És az az átkozott Gerard, arról se ír semmi lényegeset… ki tudja, mennyit tudhat a fiú!”

- Megbocsásson, uram – kockáztatta meg csatlósa, aki feszengve álldogált a robosztus íróasztal mellett. Már vagy századjára átkozta el a percet, amikor óvatlanul átvette Florent küldöncétől az üzenetet. Ahelyett, hogy őt magát hurcolta volna Carlos elé – Elég nyugtalannak tűnt, aki hozta, talán…

- Nyugtalannak? – sziszegte az idősebb Mondaron. Hirtelen új ötlete támadt, ami talán hatékonyabb lesz, mint a coquillard bérencek kétes megbízhatósága – Lehetett is nyugtalan. Mert ez a levél – szaggatta olvashatatlanul apró darabokra a pergament – nyílt lázadás, és az öcsém ostoba, ha komolyan elhiszi, hogy ezt büntetlenül hagyom.

A csatlós vastag bőrzekéje ellenére is megborzongott. Hány száz alkalommal találta ki ura parancsát, mielőtt még szavakban öltött volna testet… ezúttal azonban nem merte érteni. Sosem tartotta sokra Florentet, de rosszat nem kívánt neki. És azt sem feltételezte, hogy az országos dolgoktól rég’ visszavonult ifjabb testvérnek valóban súlyos bűnök terhelhetik a lelkét. Legalábbis nem olyasfélék, amik a királyt és körét érdekelhetnék.

- Talán kétségbe vonod az ítéletemet? – csattant fel Carlos, mire amaz megrettenve hajolt meg.

- Távol essék tőlem, uram – hebegte – Állok szolgálatára.

- Jó okom… sőt, bizonyítékom van úgy hinni, hogy Florent árulásra készül. És fájdalom, nincs idő feladnom az udvarnál; ha valóban összejátszik a coquille-jel, tönkreteheti egész munkánkat. Így parancsolom, hogy a szentélybeli rajtaütésnél végezz vele. Intézd úgy, mintha véletlen lenne… egy efféle harcban nem is lesz ez nehéz.

A csatlós minden porcikája egyesével fagyott meg. Válogatás nélkül minden bűnben ura mellett állt, végezte parancsait, gyengébb pillanataiban remélve, hogy az Úr előtt is egyedül Carlosé lesz a felelősség… de Kain bűne még neki is sok volt.

- Bocsásson meg, uram, de…

- Ne feledd, hogy aki árulót pártol, maga is azzá lesz.

A halk, jeges hang a maradék életet is megdermesztette a csatlósban.

- Eszembe sem jutott, uram. Végezni fogok az árulóval. Parancsára.

***

Florent ápolójának minden gyengédsége ellenére is felszisszent, ahogy a bencés szerzetes körömvirágfőzetbe áztatott kendővel elkezdte kimosni a vállsebét.

- Erre semmi szükség – próbált volna szabadulni – A híreim után bizonyosan akad itt sürgetőbb tennivaló is.

Jók voltak a megérzései: az állítólagos hagyaték valóban nem létezett. Az atya szerint három éve is megvolt már, hogy utoljára megemlékezett róluk valaki a végrendeletében.

- Fájdalom, de nincsen mit tennünk, fiam – ingatta fejét szomorúan az őszes, szikár szerzetes – Köszönöm, hogy eljöttél figyelmeztetni minket, de semmit sem tehetek. Sem én, sem a testvéreim.

A hirtelen indulattól egy pillanatra vörösbe fordult Florent előtt a gyógyfüvektől illatozó szoba.

- Atyám, vallom én is az Írást, tudom jól, hogy Jerikó falai leomlottak a harsonaszóra, hogy borrá lett a víz és ezer más csodát is ismerek, de bizonyosan nem sérti meg az Úristent azzal, ha tesz is valamit az imádság és a csodavárás mellett. Exempli gratia elkísérhetné az ápoltjaikat a legközelebbi városba, csak pár órányira van. A szerzetestársaival együtt.

Amaz szomorúan ingatta a fejét.

- Kísérném én boldogan, mindahányat. De sokan még csak felülni sem képesek.

Léon felhördült a döbbenettől; Florent reményvesztetten temette a tenyerébe az arcát.

- Látod, fiam… nem maradt itt már semmi, csak az imádság – sóhajtott Mathieu testvér – És a legszebb imádság, ha segítünk azon, aki segítségre szorul.

A nemesúr arca keserű grimaszba rándult.

- Akkor kár rám pazarolni. Nem olyasféle vagyok, akire jó szemmel nézne az Ég, és ha ismerne, atyám is egyetértene.

Mathieu mintha meg sem hallotta volna. A fal mellett húzódó polcok egyikéről leemelt egy gondosan lezárt cserépedényt és telitöltött belőle egy frissen tisztára dörgölt kupát.

- Idd meg, jót fog tenni – adta a kezébe. Florent annyira meglepődött, hogy egy hajtásra kiitta a felét és csak akkor ébredt rá, hogy valójában ihatatlanul keserű – Egyedül az Úr ismerheti a szíveket, ebben igazad van – folytatta az atya, mintha mi sem történt volna – De azért én is tudom, kicsoda vagy. Utazók is meg-megszállnak nálunk és többen is említették már az ifjabb Mondaron, Florent trubadúr tehetségét. Mutatták a dalai másolatát is… és minden dicsérő szavukkal egyetértek.

- Úgy hittem, az egyház hiábavalóságnak tartja a madrigálokat és balladákat – felelte, de hiába leplezte: hangján átsütött a hálás öröm. A bencés elnézően mosolygott.

- Nos… talán. Néhányan. De, köztünk szólván… nekem számos dologról mindig is más volt a véleményem.

Talán még lett volna mondandója, de az ajtón feldübörgő éktelen dörömbölés beléfojtotta a szót.

- A coquille…? – rezzent össze Léon, de Florent leintette.

- Lehetetlen. A bátyád azt mondta, éjjel érkeznek… fényes nappal ostobaság lenne egy ilyen támadás. Még tehetetlen áldozatok ellen is. De ha jók a megérzéseim, ez a jövevény is legalább olyan romlott, mint ők.

Mielőtt bárki felelhetett volna, az ajtót kívülről feltépték, s gangos léptekkel bevonult rajta Carlos.

- Hát errefelé tárt karokkal várják a kagylósokat?!

- Legyél üdvözölve te is, fiam – hajtott fejet a bencés. Mozdulata azonban minden volt, csak alázatos nem s ettől Florentnek kedve támadt volna megölelni – Ispotályt alapítottunk testvéreimmel. Tárt karokkal kell várnunk mindenkit, aki segítséget remél tőlünk.

- Pedig most igenis be fogjátok reteszelni az ajtókat. És azt teszitek, amit én mondok.

Fitymáló pillantással nézett körbe a szobában, mire Mathieu keze ökölbe szorult csuhája bő ujjának rejtekében. És Florent esküdni mert volna rá, hogy az atya valami olyasmit morgott az orra alatt: „Bocsásd meg vétkeinket, ahogyan mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, de könyörgöm, adj erőt, hogy képes legyek ennek itt megbocsátani, mert ha továbbra is ilyen lesajnálóan méreget minden maga körül, én menten arcul köpöm!”

- Nyomorult egy fészek – vont vállat Carlos, egyenesen a bencésre szegezve a tekintetét – De hát nem is vártam jobbat.

Az atya belesápadt a kegyetlen és igazságtalan megjegyzésbe. Valóban szűkös helyiség volt, de tiszta és a levegőt a gerendákra függesztett, száradó gyógynövények sajátos, de egyáltalán nem kellemetlen illata töltötte meg. A falak melletti polcokon rendezetten sorjáztak a különféle tégelyek, korsók és egyéb edények, nyilván porokkal és főzetekkel telten. A középen húzódó hosszú asztalon pedig kötözéshez használt, gondosan összehajtogatott kendőkkel megrakott kosár és üres tálak, ivóedények álltak.

- Ha a te céljaidra nem is, de a szenvedők kínjainak enyhítésére épp megfelel. Egy fél élet munkája van ezekben a főzetekben és gyógynövényekben és Isten segedelmével több örömet adtak, mint a magadfajták valaha is – az utolsó szavakat már elharapta, nyilván ráébredt, hogy a rangos udvari ember megharagítása nélkül is akad épp elég baja – Mea culpa – fűzte hozzá bűnbánóan, úgy fordulva, hogy egyaránt szólhatott a feszülethez és Carloshoz.

Az idősebb Mondaron szokott gőgjével persze rögvest magára vette s ingerülten legyintett.

- Más gondom is van a te kellemetlenkedésednél. És ez a lyuk igenis szűkös… ez a szoba különösen, de a ti egész ispotályotok is. No de sebaj! Éppúgy szűk lesz a coquillardoknak is. Rögvest beparancsolom az embereimet, várják itt készenlétben a kagylósokat.

A bencés gyolcsfehérre sápadt és Florent maga is elhalványodott. Nem menekíthetjük sehová a betegeinket, emlékezett vissza az atya szavaira. „Hiszen a többségük még csak felülni sem képes!” Ha e falak között fog folyni a harc…

Léon is megrettent s ösztönösen, gyermeki bizalommal közelebb húzódott új urához; a mozdulattól elszorult a nemesúr torka. Ő maga már-már kezdte élvezni a veszélyt, amíg az csak saját magát fenyegette – végül is, mi kárt lehet még tenni valakiben, aki amúgy is haldoklik? –, de abban egyáltalán nem volt biztos, hogy a fiút is képes megvédeni. Meg Gerardot. Meg az ispotály népét. „Hogy az Úr verné meg a fivéremet, amiért éppen egy ispotályt szemelt ki csapdának!”

- Nem javaslom.

- Ugyan miért nem? – vont vállat Carlos – Könnyű diadalra számítanak, védtelenek lerohanására… ehelyett felfegyverzett katonáimmal találják szembe magukat. Hol itt a hiba?

„Ott, hogy ez a betegek és a papok jó részének a halálos ítéletét jelenti!” – csattant volna fel a legszívesebben. Ehelyett bocsánatkérőn fejet hajtott.

- Ez is igaz. De ha körbenézel odakinn, láthatod, hogy az ispotályt egyik oldalról sűrű bozót veszi körül. Ha onnan törtök rájuk, miközben arra várnak, hogy társuk bebocsássa őket, akkor is pusztító lesz a meglepetés ereje. És gondold meg: vívtál már harcot városban, szűk utcák és sikátorok során, igaz? Ez éppolyan lenne. Könnyen sarokba szoríthatnák az embereidet… akár téged is.

- Csak azt ne mondd, hogy féltesz!

Sosem gondolta volna, hogy fivére még képes olyat mondani neki, ami megsebzi: de most mégis sikerült. Nem, persze hogy nem félti, sőt, áldaná az Urat, még ha ezerszer káromlás, akkor is, ha Carlos át találna költözni a másvilágra.

De azért mégis fájdalmas, hogy nincs olyan teremtménye a földnek, aki nélkül üres volna számára a világ.

- Ugyan, mon fére – hessegette el a feltételezést is – Szent helyen még a magamfajta kémek sem hazudnak. A saját bőrömet viszont nagyon is féltem, és tudom jól, hogy ha esetleg téged valamelyik szegletben csapdába csalnának, valószínűleg szétfutnának az embereid, és akit a coquille elkap, az nem fogja túlélni. Én sem. Idekinn több esélyünk van, és, gondolom, te sem hősi halott, hanem diadalmasan hazatérő vezér szeretnél lenni.

- Fogalmam sincs, hogy mit akarsz elérni – méregette Carlos gyanakodva –, de el kell ismernem, nem teljesen ostobaságot beszélsz.

Mellesleg az is eszébe jutott, hogy az újabb merénylet sikerére, pontosabban a gyilkos kilétének elleplezésére sokkal több esély nyílik szabad terepen, mint falak közé zárva.

Öccse halkan fellélegzett. Az a sikátorbeli harc az egyik határmenti városban még ifjúságuk hajnalán történt és akkor úgy megviselte fivérét, hogy hetekig rémálmok kínozták. Azóta sok év eltelt és már nem volt olyan küzdelem, ami megrettenthette volna Carlost – de úgy tűnik, a régi emlék még mindig nem halványult el egészen.

Léon feszült figyelemmel kísérte szóváltásukat és szívesen tette volna továbbra is, de még időben ráébredt: az ő és leginkább Mathieu jelenléte akadályozhatja urát terveiben. Akármik is legyenek azok.

- Jöjjön, atyám – súgta a szerzetesnek – Az uram okos és jó, ha ember megoldhatja, akkor ő biztosan meg fogja. De most ne zavarjuk.

Alig csukódott mögöttük nesztelenül az ajtó, Carlos kedélyességet színlelve rácsapott öccse vállára. Éppen a sérültre s olyan erővel, hogy Florentnek minden erejére szüksége volt, hogy leplezni tudja fájdalmát.

- Még meggondolom, melyikőnknek van inkább igaza. De mióta útra keltem, nem hagy nyugodni egy kérdés. A leveledben mit sem írtál Léon bátyjáról.

- Dehogynem írtam. Világosan lejegyeztem, hogy értékes híreink tőle származnak.

- Kit érdekel! – horkant fel Carlos – Nem törődöm a múlttal; most hol van, az érdekel.

- Az már az én dolgom.

- Nem kérdezem még egyszer, mon fére. Hol van Gerard?

- Egy másik küldetésen – felelte Florent rezzenéstelen arccal – Az én parancsomra.

- Ismételd. Meg!

- Szabadon cselekedhetem, saját belátásom szerint, emlékszel, drága fivérem?

Mintha ivott volna, könnyű szédület környékezi, körülötte finoman elmosódnak a berendezés körvonalai. Mint ifjúkora vad vágtái, alig betört méneken; a fegyverekhez sose értett igazán, de lovasnak kiváló volt, míg bírta tüdővel. Egyetlen rossz mozdulat és a vad paták alatt végezte volna – mégis nyeregben maradt és versenyt száguldott a viharzó széllel. Ez az igazi danse macabre, futott át a fején, az igazi élet; még buja ölelések között sem érezte soha ennyire élőnek magát. Csak amikor a pergamenen kirajzolódó szavakba és madrigálokba zárta a rohanó pillanatot, csak az volt ilyen felemelő. Más semmi.

És most kellett a veszedelem érintése, hogy meggyötört testében új ritmusra száguldjon a vér.

- Igazán? – sziszegte Carlos – Jó, ha tudod, hogy nekem is jogomban áll belátásom szerint cselekedni bárkivel, aki akadályozza uralkodónk szándékait.

- De ki beszél itt árulásról, fivérem? Gerard híven szolgál minket, ezt híreivel egyértelműen bizonyította. Arról igazán nem tehet, hogy te már jóval elébb is tudtál mindenről… mert te magad költötted a hamis hírt a hagyatékról. Így van?

- Okos – mosolyodott el hidegen – Még mindig olyan éles az eszed, mint régen. Csuda, hogy azt nem rágta szét a téged emésztő kórság.

- És nem szűnök meg ezért köszönetet mondani az Úrnak – bólintott Florent – De ha már a hálánál tartunk… hatékony eszköz híveink magunkhoz fűzésére, nemdebár?

A báty ezúttal valóban meghökkent és ezt alig sikerült lepleznie.

- Nocsak. Ahhoz képest, mennyire nem akartad ezt a küldetést, elég gyorsan feltámadtak az igényeid.

- Ó, nem, Carlos… nem magamnak. Nekem tőled már semmi sem kell. De szép bizonyság lenne Gerardnak és Léonnak, ha Gerard részére kiállítanál egy kegyelmi levelet. Mindketten tudjuk, hogy megteheted.

Fivére szúrósan méregette.

- És most el kellene hinnem, hogy ezt nem az a lágy szíved mondatja veled?

- Hiába is tagadnám, tudod jól, hogy a mindmáig kínoz a bűntudat az apjuk miatt. Téged viszont nem érdekel, így felesleges beszélnünk róla. De ha egy zacskó aranyat kérnék nekik, az gondolkodás nélkül megadnád… igaz? Nos… ez jobban hozzánk fűzné őket a legmesésebb vagyonoknál is.

Bár Carlos magában záporesőként átkozódott; de nem merte megtagadni a kérést. „Még képes rá, és sértődötten hazamegy; márpedig az nagyon keresztülhúzná a számításaimat. Végül is… ha már halott lesz, szépen visszavehetem tőle azt a darab pergament. Addig talán még jól is jön nekem ez az egész… talán elhiszi, hogy kész vagyok segíteni őket.”

- Másvalakit akartam kitüntetni vele… de ezt a másikat sajnálatos… baleset érte – vetett keresztet szánakozást mímelve, míg másik kezével tarsolyából előkotort egy gondosan összetekert pergament – Itt is van, viheted. Megfelel? – tartotta öccse elé. Hamisítatlan kegyelmi okirat volt, lepecsételve, aláírva, csak a név hiányzott róla. Eredetileg azt a coquillardot hitegette vele, akit felbérelt testvére megölésére.

Florent a gúnyolódásig cirkalmas meghajlással vette át.

- Fogadd hálás köszönetem, mon fére. Isten majd megfizeti a jóságodat.

- Várj még!

Fivére éles hangja a küszöbön érte utol.

- Az éjjel ne aludj majd túl mélyen. Még ma, de legkésőbb hajnalban várható a támadás. Talán jól tennéd, ha odakinn várnál velünk te is… ha már úgy ellenezted, hogy idebenn várjuk be őket.

- Ahogy kívánod. De elébb meggyónnék. És elmondok néhány imádságot a kápolnában. Hátha a két, összecsapni készülő maroknyi had vezére közül Isten nem tudná egyedül kiválasztani, ki is az övé…

Carlos kirobbanó szitkai már csupán a csendesen betett ajtót érték.

***

Az egyébként is félhomályos kápolnára az alkonyi órán szinte sötétség borult, a gyertyák halovány fényköre csupán alig pár arasznyira terjedt. Ahogy az enyhe léghuzamban remegett a fényük, odafenn, az árnyakba burkolózó magasban megmozdulni látszottak a szentképek.

Egy hirtelen széllökés csaknem vízszintesre hajlította lángjukat, kis híja, hogy ki nem aludtak egészen. A nyíló ajtóban megtorpanó Léon döbbenten szisszent fel, ahogy meglátta: az oltár előtt térdeplő ura mit is tanulmányoz valójában annyira elmélyülten. Olyan messziről a szöveget nem olvashatta el, de a nagy, udvari pecsétet bárhol felismerte volna. Azzal szokta Carlos ellátni a különleges iratokat.

- Az ott… micsoda?

Florent kissé összerezzent a váratlan hangra, de ahogy észrevette a fiút, megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Ó, te vagy az? Gyere, nézd csak meg nyugodtan. De vigyázz azzal a faggyúkupaccal, rá ne cseppentsd.

Léon közelebb óvakodott s gondosan a kőpadlóra helyezte saját kigúnyolt gyertyáját. Fagyos kezébe fogta a pergament… majd hitetlenkedve nézett fel belőle.

- Ez… ez… uram, ez az, ami…

- Pontosan – elégelte meg Florent – Kegyelmi okirat, királyi jóváhagyással, a név üresen hagyva, Carlos belátásra bízva. És én Gerard nevére töltöttem ki épp az imént. Mielőtt megkérdeznéd: nem tudom, eredetileg kinek szánta a fivérem és nem is érdekel. Most már a tiéd. De tudnod kell, hogy ennek ellenére sem bízhattok benne. Ez az írás megvédi őt bárki más ellen, de akkor sem maradhat Carlos közelében; ő bármikor visszavehetné tőle vagy elfogathatná. Amint lehet, elmégy innen, és ez parancs. Tessék – nyomta a vonakodó fiú kezébe az egyik ujjáról levont gyűrűt az irat kíséretében –, ha otthon ezt megmutatod Jehannak, teljesíteni fog mindent, amit mondasz. Mintha az én szavam lenne. Fogod a testvéredet és elmentek az ország másik felébe. Ahogyan már a legelején akartad. Talán neked volt igazad és én tévedtem, ismét – sóhajtott fel kesernyésen.

A boltívek alatt gomolygó alkony kékes árnyakat rajzolt az arcára. Bár a legtöbb embernek jót tesz a félhomály, ő csak betegebbnek… és kimerültebbnek tűnt tőle. Mint akiben a lélek is haldoklik.

- De uram! – talált hangjára végre Léon – Ugye, nem akar… nem akar itt…

Végül ismét csak cserbenhagyták a szavak, amit Florent örömtelen, bágyadt mosollyal nyugtázott.

- Úgy tűnik, mellettem elfeledted a beszéd adományát. Kiváló, még egy újabb vétek, amelyet a többi bűnöm lajstromába tehetek. És nem. Nem akarok. De amióta a gyermekkorból kinőttem, rengeteg olyasmibe kényszerítettek bele, amihez semmi kedvem sem volt. És az Istenért, el ne sírd magad, te gyerek! Még Carlos azt hinné, hogy bántottalak. Gondolom, te sem akarod megszerezni neki ezt az örömet.

Kintről hirtelen üvöltések moraja és fegyvercsörgés harsant, mire a nemesúr talpra ugrott térdepléséből.

- Ne menjen! – próbálta Léon tartóztatni – Már megbocsásson, de alig ért a fegyverekhez, bizonyára nem pont uramon fog megfordulni a szerzetesek sorsa!

- Én sem hiszem – vont vállat, s vállára kanyarította köpenyét. Ahogy felcsatolta a kardját, jól láthatóan remegett a keze… eszébe villant a jelenet, amikor – lehetséges, hogy csak pár napja volt? – kesztyűi gyűrögetésével akarta hasonló gyengeségét leplezni.

Mennyi minden megváltozott azóta.

- De ettől még mennem kell. Te viszont itt maradsz. És reteszeld be jól mögöttem az ajtót.